Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)
1989-09-16 / 220. szám
6 Nemzetközi körkép 1989. SZEPTEMBER 16. A Szovjetunióban Kezdődik a politikai ősz Kisinyov, Moldavai SZSZK, SZU: Gorbacsov arcképével, valamint moldav és román zászlókkal tüntettek több ezren a köztársaság fővárosában augusztus 27-én, nyomást gyakorolva a helyi törvényhozó testületre. (MTI—Telefotó) Afganisztán arca Nincs hat hónapja még, hogy a szovjet csapatok kivonása után legfeljebb hat hetet jósolt Nadzsibullah afganisztáni elnök „kommunista” kormányának tekintélyes nemzetközi szakértők egész csapata. Az ellenállók kikötötték, hogy a Nadzsibullah-kormánynak feltétel nélkül távoznia kell, tárgyalásokról szó sem lehet. 1989 júliusának végén azonban az ellenállási mozgalom oda jutott, hogy ha valóban tárgyalni akar, előbb katonai sikerekkel kellene bizonyítani erejét: a patthelyzet nem kevésbé fájdalmas állapotokat teremtett az országban mint a szovjet invázió. A polgárháború tényei (az áldozatok száma) mögött azonban a legfájdalmasabb: változatlanul nem az afgánokon múlik, hogyan rendezik el belső ügyeiket, számláikat — hanem külső erőkön, bármennyi szó essék is az önrendelkezésről, a szabad független, el nem kötelezett Afganisztánról. Két fordulat Véget ért a nyár a szovjet politikai életben — visszatért szabadságáról az SZKP KB főtitkára, a Legfelsőbb Tanács elnöke. Ezzel egy- csapásra megszűnnek azok a szinte „rituális” találgatások is, amelyek minden szeptember elején Mihail Gorbacsov hollétével, hogylété- vel függtek-függnek össze. Nem tudni, mennyi időt félthetett a szovjet vezető pihenéssel, mert uborkaszezon az idén nyáron igazán nem volt a Szovjetunióban. Augusztus elején fejeződött be az új Legfelsőbb Tanács ülésszaka, de az élet utána is zajlott. A föderáció több sarkában is címlapokra kívánkozó — olykor tragikus, véres — események történtek, amelyek aligha segíthették elő Gorbacsov nyugodt nyaralását. A válságos, nemhogy javuló, de több szempontból egyenesen tovább romló helyzetről szólt Gorbacsov múlt szombat esti televíziós beszédében, amellyel a nyilvánosság számára is jelezte: visszatért a munkához. Már az is egyfajta hagyomány, hogy a főtitkár valamilyen nagy horderejű eseménnyel teszi emlékezetessé visszatérését. Két évvel ezelőtt az azóta nemzetközi bestsellerré lett könyvének megjelenése volt a szenzáció, tavaly a krasznojarszki utazás. Ez utóbbit követte az a kb-ülés, majd parlamenti ülésszak, amely a párt- és államélet legfelsőbb szintjén jelentős szervezeti, személyi változásokat hozott. A mostani televíziós beszéd a jelek szerint egy széles körű igény kielégítésének hagyománnyá tételeként is felfogható: Gorbacsovot még a Népi Küldöttek I. Kongresszusa idején biztatták, foglalkozzon gyakrabban a televízió —, így ország és világ — nyilvánossága előtt a legégetőbb problémákkal. Elsőként, még a nyár elején a nemzetiségi politika volt tévébeszédének egyedüli témája. Ennél átfogóbb volt a mostani beszéd, lévén, hogy több súlyos témát is érintett. Bár az idei nyár és nyárutó legnagyobb érdeklődést keltő eseményei a szövetséges köztársaságokban zajlottak és zajlanak, róluk Gorbacsov éppen csak említést tett, 'megjegyezve, hogy a nemzetiségi kérdések egész körével az SZKP hamarosan összeülő központi bizottsága foglalkozik majd. Értesülések szerint ez az ülés egy hét múlva kezdődik, s várhatóan legalább kétnapos lesz. A kemény, határozott hangú beszéd részletesen foglalkozott a közszükségleti cikkek piacán kialakult tarthatatlan helyzettel, az ellátás további romlásával. Mondandójának lényege az volt, hogy nem valamilyen misztikus kincs elosztásáról van szó, a helyzet javításának kulcsa a jobb, eredményes munka lehet csak. Mintegy nyomatékosítandó Gorbacsov szavait, a beszéd elhangzása után ismertette a televízió a párt politikai bizottságának azt a döntését, amely egyes ágazati vezetők párt- fegyelmi felelősségre vonását, pártbüntetését, illetve állami tisztségből való elbocsátásának kezdeményezését tartalmazta. Ugyancsak szigorú szavak hangzottak el az elharapódzó bűnözéssel kapcsolatban^ Gorbacsov emlékeztetett arra, hogy a Legfelsőbb Tanács a nyári ülésszak befejezése előtt külön foglalkozott a közrend, a közbiztonság helyzetét megszilárdító, a bűnözés elleni küzdelem eredményességét segíteni hivatott törvényhozói tevékenységgel. Nemigen tagadható, hogy a kabuli kormányzat, s az a néhány város, ahol az afganisztáni rendszer tartja magát, összeomlana, ha nap mint nap nem érkeznének a szovjet szállítórepülőgépek, ha a kivonuló szovjet erők nem hagytak volna hátra jelentős fegyverzetet. Másfelől igaz az is, hogy az ellenállók nem lennének „ellenállók” a nyugati, amerikai fegyverek és pénzügyi, politikai támogatás nélkül. Végeredményben azoknak a szakértőknek a jóslata teljesedett be, akik elhúzódó harcokra számítottak: az volt a véleményük, hogy a stratégiai elhelyezkedésű Afganisztánban nem annyira az afgánok fognak egymással harcolni a befolyásért mint inkább a külső hatalmasságok és a szomszédos politikai, vallási erők. A szovjet csapatok kivonása után két komoly — nem is annyira váratlan — fordulat következett be. A sokszínű törzsi, vallási erőE különös folyamat tükörképe a másik oldalon is érzékelhető: az Egyesült Államok és a nyugati országok olyan csoportokat támogatnak lelkesen fegyverrel és pénzzel, amelyek mindinkább hasonlatosak a nyugati demokráciák ősellenségeinek kikiáltott fundamentaből álló ellenállási mozgalom — amelyet addig összetartott a szovjet behatolók elleni harc — e kötőanyag hiányában és a hatalomból való majdani nagyobb részesedés reményében szétszakadozott, egyes csoportjai néha egymást gyilkolják. A kabuli kormányerőket viszont változatlanul összefogja valami: ők az életükért harcolnak. A másik fordulat a sors iróniája: a kabuli „kommunista” rendszer csak úgy tud fennmaradni, ha mindinkább muzulmán, vallásos jellegét bizonygatja, ha anyagilag támogatja a mek- kai zarándokokat, s ha nagygyűlések helyett még a vezetők is a pénteki imákat látogatják, ha nem ellenzik a feleségvásárlás hagyományát és nem kényszerítik iskolákba a fiatal lányokat, s ha Marx és Lenin művei helyett a Koránból idéznek —, s teszik mindezt a Szovjetunió támogatásává!. listákhoz, eszeveszett terroristákhoz. Az ellenállás muzulmánjai immár „muzulmánabbak” mint a kormány muzulmánjai: lányaikra fá- tyolt, csadort kényszerítenek — noha ez még a szovjet in- .vázdó előtt sem volt elterjedt szokás. Ök azok, akik könyörtelen módszerekkel vívják a „szent háborút” honfitársaik ellen, szégyenlősen takargatják kifelé nyugati kapcsolataikat (a fegyvert és pénzt azért elfogadják), s akkor is szájukra veszik Allah nevét, ha ezt korábban ritkán tették. Az iszlám fundamentalizmus — amely korábban nem volt jellemző Afganisztánra — most caret nyer az országban. A szélsőségek — a „kommunista muzulmán rendszer, és a „nyugati iszlám fundamentalizmus” — tovább mélyítik a szakadékot az ország népe között: mindmáig több millió menekült reménykedik a hazatérésben, az ország különböző vidékein pedig botcsinálta önjelölt hadurak „igazgatják” a népet — kedvük és tetszésük szerint, és persze saját számlájukra. Végletek és a harmadik út Régen volt, amikor több mint tíz évvel ezelőtt hatalomra jutott az Afganisztá- nd Népi Demokratikus Párt, és nekilátott szovjet mintára átalakítani az országot, brosúrák alapján hozzáfogott a földreformhoz, a tur- bános, idős mullahokat pártgyűlésekre kényszerítette és rohamléptekkel irányította Afganisztánt a „modem szocialista államiság” felé. A végeredmény ismert: több mint 13 ezer szovjet halott és ki tudja mennyi afgán áldozat. Most két véglet kínálkozik megint: a fundamentalizmus, vagy — egyes elképzelések szerint — a „nyuga- tosítás”. Ami a harmadik végletet illeti — Nadzsibullah elnök „kommunista iszlámját” — arról Afganisztánban sommás véleményt mondanak: a jelenlegi államfő örököse az elmúlt tíz év elhibázott politikájának, s az elmúlt tíz évre ráragadt címkét nem lehet egyszerűen ledobni, vagy muzulmán címkével felcserélni. F. Gy. Ki a muzulmánabb? Nemzetiségvédelem Alkotmánymódosítás Szlovéniában ? II nem kötelezettek Újabb három szűk esztendő Ljubljanában nyilvánosságra hozták a szlovén köz- társasági alkotmány módosítási javaslatát. Ebben a jugoszláv köztársaságban már eddig is magas szintű tfiemzetiségvédelmi rendszer volt érvényben, de most modellváltásra kerül sor: a pártállam jellegű megoldásokat a demokratikus jogállam eszköztára váltja fel, s az egész kisebbségvédelmi mechanizmus jogi megalapozottságúvá válik. Mint az újvidéki Magyar Szó kommentárjában kiemelte, az új modellben ösz- szekapcsolódnak az emberi jogok, a politikai szabadság- jogok, valamint a nemzetiségi különjogok kategóriái. Az egyéni szabadságjogok bővülnek a kollektív nemzetiségi jogok irányába. Olyan jogszabályok kerülnek be az alkotmányba, amelyek révén nemcsak a korszerű és hatékony kisebbségvédelem válik lehetővé, hanem a nemzetiségek, ez esetben az olaszok és a magyarok kollektíváinak fejlődése, előbb- remenetele is. A módosítási javaslat kimondja, hogy a nemzetiségvédelmi rendszer a szlovéniai törzsökös nemzetiségekre, az olaszokra és a magyarokra vonatkozik. Ezek számára az alkotmány biztosítja, hogy szabadon használják nyelvüket, kifejezésbe juttassák és fejlesszék nemzeti kultúrájukat. Evégett szervezeteket alapíthatnak, használhatják népi szimbólumaikat, és szabadon élhetnek alkotmányos jogaikkal. Hogy a jogok érvényesülése elől elgördítsen minden akadályt, a köztársaság mint társadalmi-politikai közösség, mint az állami szuverenitás kifejezője konkrét kötelezettségeket vállal. Gondoskodik az plasz és a magyar nemzetiség szükségleteiről a neveléjs és az oktatás fejlesztésében, valamint a tájékoztatás, a kultúra és általában kulturális tevékenységük előbbre vitel ében. A köztársaság továbbá vállalja, hogy segítséget nyújt és gondoskodik azoknak a szakembereknek a kiképzéséről, akiknek a tevékenysége jelentős szerepet játszik a nemzetiségek jogainak megvalósításában, alkotmányos helyzetének érvényesítésében. A köztársaságnak minőségileg új kötelezettsége a nemzetiségileg vegyes lakosságú területek feljesztése. A módosított alkotmány rögzíteni fogja azt is, hogy a köztársaság támogatjp az olasz és a magyar nemzetiség együttműködését anya- nemzetükkel. Teszi ezt annak tudatában, hogy ez; az együttműködés már most is meghaladja a művelődés és az oktatás kereteit. Pont a az oktatás kereteit. Sokaknak már az érkezés pillanata is emlékezetes marad, például annak a pilótának is, aki Robert Mugabe zimbabwei miniszterelnök repülőgépét vezette Belgrádiba, az el nem kötelezettek csúcsértekezletére. A konferencia gazdaságosságát végig szem előtt tartó jugoszláv illetékesek ugyanis a pilóta legnagyobb megdöbbenésére be akartak hajtani rajta 2000 dollárt repülőtéri illeték gyanánt. A légitárBelgrádban is elmúltak már azok a „békeévek”, amikor az el nem kötelezett mozgalom egyes költségeit Jugoszlávia nagyúri eleganciával vállalta. Jóllehet most is nagy összegeket fordítottak a konferencia megszervezésére, felépítettek például több új szállodát, s kitataroztak számos épületet, végig igencsak takarékosan bántak az eszközökkel, s igyekeztek minél több költséget áthárítani a vendégekre. A gazdag olajállamok persze tekintélyes pénzösz- szeget utaltak át Jugoszláviának a konferencia megszervezéséhez, de ez nem volt elegendő. A mintegy hatezer delegátus belgrádi tartózkodásának költségeihez végül 10 millió dollárt különítettek el a szövetségi költségvetésből erre a célra. Jugoszláviában ez természetesen nem maradt kellő saság nem számolt ilyen váratlan kiadással, s a pilóta csak úgy tudta kiváltani magát és a repülőgépet a szorult helyzetből, hogy az utasoktól szabályosan összekoldulta a pénzt. A mozgalom 102 tagállamának többsége azonban sajnálatos módon nem ilyen pillanatnyi pénzzavarral küszködik, hanem a tartós nyomorral, nincste- lenséggel néz szembe — mondhatni máról-holnapra sem él, csak vegetál. „visszhang” nélkül, s több tagköztársaság, például Szlovénia és Horvátország nyíltan felvetette, hogy vajon mi szüksége van a számtalan gonddal küzdő Jugoszláviának olyan költséges „kedvtelésre” mint az el nem kötelezett csúcsértekezlet, majd az ezt követő hároméves elnöki mandátum. Hasonlóan vélekedik az utca embere is. Egy tisztes öregúr az egyik kávéházban például így kesergett: „rengeteg kispénzű ember még a villany- számlát sem tudja kifizetni, s a sok fésűs közben a jugoszláv adófizetők pénzén ingyen és igen jól él Belg- rádban”.' A „fésűs” Jugoszláviában közkeletű kifejezés a dologtalan emberekre, azokra, akik annyira ráérnek, hogy mindig a frizurájukat igazítják. A dologtalanság persze nem vonatkozott a delegátusok többségére, hiszen a tanácskozás puszta végighallgatása is nagy feladat volt — az ülések általában hajnalig is eltartottak. A pénztelenség nyomta rá bélyegét a tervezgetésre is. A fejlődés elakadása, vagy a földhöztapadt nyomor, valamint a környezetvédelem számos sürgető tennivalója a korábbinál sokkal hangsúlyosabban vetődött fel, s teljesen új elem volt, hogy ezúttal nem okolták mindenért a volt gyarmat- tartókat. Épp ellenkezőleg, a kilábaláshoz elsősorban a párbeszédet és nem a konfrontációt tartották többnyire szükségesnek, s keresték a fejlődés belső lehetőségeit. Főként az anyagiak döntöttek. a mozgalom újabb állandó testületéinek létrehozásával kapcsolatban, s a többség a takarékosság miatt foglalt állást az új irodákkal szemben. Az összehangolás feladatát jelenleg a Ciprus azon országok közé tartozott, amelyek végig szorgalmazták, hogy a koordinálásra alakítsanak hatékony szervezetet. Georgiosz Vasziliu elnök sajtóértekezletén így foglalta össze az ezzel kapcsolatos vitát: „Az el nem kötelezettek mozgalma nagyon demokratikus, a döntéshez teljes egyetértés kell. Az újonnan létrehozandó szervek esetében koordinációs iroda látja el, igaz, hogy az állandó képviselők tulajdonképpen az adott országok ENSZ-nagy- követei, tehát van bőven más dolguk is. A tervezett irodákkal kapcsolatban Bu- dimir Loncsar külügyminiszter leszögezte: az igényeknek megfelelően időről-időre hoznak majd létre ad-lhoc testületeket. Sokakban felvetődött az, hogy a mozgalom jelenlegi elnöke Jugoszlávia, de az államfői tiszt itt évről-évre rotál. Mire tehát a jelenlegi államfőt, Janez Drnovseket megismerik a mozgalom tagállamai, épp távozni kényszerül, és sok terve félbemarad. Feltettük ezt a kérdést a konferencia főtitkárának, Dzsevad Mujazino- vicsnak is, aki némileg in- dignálódottan válaszolt: „A megbízatást Jugoszlávia, nem Drnovsek kapta, ha lejár a tisztsége, az új elnök kerül sorra.” Még kitérő válasz sem született azonban arra, hogy mely ország legyen 1992-ben a 10. csúcstalálkozó gazdája, vagyis következésképp ki töltse be majd ezután az elnöki tisztet. ez a konszenzus hiányzott, de már az is újdonság,hogy felvetődött egy ilyen igény. A csúcsértekezleten ugyanis nagyon sok hasznos gondolat megfogalmazódik, de a küldöttségek hazatérnek, elmerülnek saját gondjaikban, s végül minder, marad a régiben, mert nincs olyan testület, amely állandóan a mozgalom ügyeivel foglalkozna,” B, Walkó György Elmúltak a „békeévek” Minden marad a régiben
