Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-05 / 182. szám
19*9. AUGUSZTUS 5 Irodalom» művészet 9 Csanády János: Korrózió 1980 Tágrameredtcn figyeli: hogy irtják belőle a természetet. Savas esők martax kivörösült fenyőfának érzi magát egy léteninneni csodálatos parkban. Ki látott ilyet - ki látott? Álmában valahol a szigligeti kastély belső homlokzatával szembenéző roppant vörösfenyő leszáradt árnya kisérti. .. Ki érti Ki érti? Ki érti? Szalay Lajos: Részlet a Dózsa sorozatból Mezey Katalin: Eszembe jutott az a nap... szembe jutott, ahogy szeptemberben sorakoztunk a folyosón, a zöld olajfestékkel bemázolt fal mellett, és halkan megállt mellettünk az igazgató. Azt hittem, meg akar szidni valamiért. Amikor kihúzott a sorból, és szinte suttogva rámparancsolt: „Gyere velem!” — megrémültem. Pedig jóságos arcot vágott, de volt valami a szemében, a hangjában, ami megijesztett. Bevitt az irodába, leült az íróasztala mögé. Ott álltam a parketton, és alig kaptam levegőt az ijedtségtől. Anyu munkahelyét és telefonját kérdezte. Azt hittem, kicsapnak valamiért. Aztán kicsúszott a száján Zolika neve, és akkor arra gondoltam, hogy ő csinált megint valami rosszat. Meg akartam kérdezni, hogy mit, de közben fölvette a kagylót, és tárcsázni kezdte Anyu számát. Soká tartott, míg Anyut előkerítették a gyógyszertárban. Akkor bemondta az igazgató a telefonba:: „Valószínű az ön fiúgyermeke, Vertihelyi Zoltán is a balesetet szenvedettek között van.” Közben rám nézett. Hallottam, hogy Anyu felsikolt: „És súlyos? Súlyosan mesérült? Hol van? Hol van most? Halló, halló.. Az igazgató kínos lassúsággal feleit: „A rendőri vizsgálat még tart. Arra kértek, hívjam önt haza, a lakásán már keresték, de nem találtak otthon senkit. Ismét keresni fogják. Alig egy órája történt a dolog. Pontosan fél háromkor. A kőbányánál lakók értesítették a rendőrséget. Többet én sem tudok. A kislányt is hazaküldöm. Feltételezhetően mennyi idő alatt ér haza?” Anyu egyre azt kérdezte, hogy hod van most a gyerek? Miféle baleset történt? De az igazgató csak a kérdést ismételte: „Mennyi idő alatt ér haza?” „Nyugodjék meg, asszonyom ..— mondta végül —, ami történt, megtörtént. Már nem lehet változtatni rajta. Fejezzük be a beszélgetést, hogy mielőbb hazaérhessen.” — Mi történt Zolikával? — kérdeztem, amikor letette a kagylót. — Kórházban van? — Menj haza szépen. Mária néni már kihozta az osztályból a holmidat. Várnak rád a rendőr elvtársak. — A Nagymamának nem lehet telefonálni? — Féltem egyedül hazamenni. Mit mondjak a rendőröknek? Hisz azt sem tudom, hogy mit csinál Zolika? Mikor elindultam az iskolába, még nem volt otthon. Kikészítettem az ebédjét, és írtam neki egy cédulát, hogy tanuljon. De megint nem fogadott szót, ha a kőbányában baleset érte. Nagyon rossz gyerek, igaz, még csak negyedikes. — Tudod a számát? — Bemond - tam az iroda telefonját, ahová a Nagyi dolgozni járt. Az igazgató szótlanul tárcsázott, majd odaintett, tett, és a kezembe nyomta a kagylót. Felállt, átment a tanáriba. Mária néni jelent meg az ajtóban, kezében a táskám. Türelmesen és szánakozva nézett rám. Talán ezért fakadtam sírva, amikor a Nagymama megszólalt a telefonba. — Kérlek, gyere azonnal haza, az öcsivel nagy baj történt. Rendőrök várnak otthon. Anyunak és nekem is haza kell mennem. Nagymama megparancsolta, hogy menjek eléje a villamosmegállóhoz. Előbb ellenkezni akartam, de aztán örültem. így nem nekem kell beszélnem a rendőrökkel. Nagyon megkönnyebbültem. Mária néni a hátamra adta a táskát. Ez nagyon szokatlan volt egy tanártól. Éreztem, hogy tud valamit, amit én nem, de most már nem is akartam tudni. Futottam a Nagyi elé. Milyen jó, hogy megbeszéltük ezt a találkozást. A második villamossal megérkezett. Nagyon sápadt volt, a szemüvege folyton lecsúszott az orráról. Ez akkor történik vele, ha ideges. — Mit csinált megint ez a rosszcsont? Jaj, hogy egyedül kell otthon hagyni egy ilyen gyereket! Beszéltél vele délben? Ügy siettünk, hogy égett a torkomiban a levegő. — Nagyon nagy bajt csinált, ha rendőrök is vannak... Ha ezt szegény anyád megtudja ... A ház előtt egy szürke autó állt, az oldalához támaszkodva két rendőr cigarettázott. Nagymama megállítot a kerítésnél, és a kocsihoz sietett. Rövid beszélgetés után a rendőrök kinyitották előtte a kocsi hátsó ajtaját. Szigorúan intett nékem, hogy menjek haza. Odafutottam, hogy vigyenek el engem is. Nagyi gyors mozdulattal beült, és határozottan szólt rám: — Várd otthon anyádat. — Hova mentek? Hol van a Zoli? A fejével jelezte, hogy majd később. A kocsi a kőbánya felé kanyarodott. Kicsi, félbevágott domb volt a kőbánya, amiből régebben szekérszám hordták a murvát. Körülötte fenyőerdő. Mindkét oldalán házak sorakoztak. Régi, földlszintes, verandás házak, kopár udvarokkal, néhány 'foltos törzsű fenyővel. Szigorúan tilos volt ott játszanunk. A kőfalban magasan lyukak voltak, barlangok. A fiúk szerettek féimászi. Veszélyes, omladékos volt az elhagyott bánya falla. Biztos leesett onnan, és elörhette a lábát. A barlangokban állítólag még ma is találnak háborúból ottmaradt robbanóanyagokat, fegyvereket. Lesz kikapsz, csak hozza haza őt a Nagyi. Nem nagyon bántam, hogy nem vitt magával, pedig szeretek autózni. Fölmentem, kipakoltam. A konyhában látszott, hogy járt itthon a Zolika. Megint nem vett ki tányért, hanem a lábasból evett, még a kanalát is bent hagyta a krumplifőzelékben. Nem rakodtam el, hogy megmutathassam Anyunak. Mindig sok volt az öcsi rovásán, de Anyu nagyon elnéző volt hozzá. Nagymama érkezett haza először. Betessékelte a rendőröket a hallba. Én is le akartam ülni, de megsimogatta a fejemet, és megkért, hogy menjek a szobánkba. Ott is nagy felfordulást hagyott Zolika, de nem csináltam rendet, hanem az ajtóhoz bújtam és halilgatóztam. Mikor megjöttek, észrevettem, hogy a Nagymama szeme ki van sírva. Nagymama halkan válaszolgatott, a rendőrök egy-egy szót hangosabban mondtak. Az egyik diktált, a másik írta a jegyzőkönyvet. Néha elkaptam egy félmondatot: „minden kétséget kizáróan”, vagy „a helyszíni szemle is megerősítette”. Furcsa szavak voltak. Feszülten vártam. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban megjöhet Anyu, és néki el kell hogy mondják, mi történt. Ö biztos nem tud úgy viselkedni, mint a Nagyi, aki most is egyenesen tartotta a fejét. I nyu hangosan zokogva rontott be a lakásba. Már mindent tudott, a környéken elterjedt a három gyerek halálhíre. Nagymama nyakába borult, együtt jajongtak. Én is kiszaladtam, hozzájuk bújtam és sírtam. A rendőrök kimentek az erkélyre. A jegyzőkönyv még nem volt kész. Annus József: Kosár és kocsi A befőttek utcáján ballagok barna kosaraimmal az élelmiszerbolt neonjai alatt, amikor a fiatalembert megpillantom. Mintha ismerős lenne. Vagy mégsem? Mire újólag megnézhetném, andalogva elvonul az utca végén, már csak libbenő tballonkalbátját látom. Magam is aztán elmólyülten tanulmányozom ingzsebből előkapaht kis cédulámat (I kg kenyér, 1 tej, 1 étolaj, 20 pari zen, stb.), s nem is figyelek tovább a férfire. Elemibe villan azonban ismét. Ismerős, igen. De vajon honnan ismerem? Közelebbi kapcsolatban soha nem lehettünk, akikor inem kellene gondolkodnom rajta. Fodrász? Pincér? Autószerelő? Vagy egy más üzletiben eladó? Nem csupán a trolibuszról ismerem, annyi bizonyos, ihászén még a nevét is tudom: Lajos. Igen, de miféle Lajos? Most imánitha ő is födipiliamtana. Néki ugyanígy gondot okozhatok: ismernem, de honnan? A leszállított árú konzervek piramisa előtt áll meg. Kiemel a hegy oldalából egy pléhdobozit. Forgatja, olvasgatja az oldalára nyomott szöveget. Jobb lesiz talán elkerülni mégis. Hülye doiog, ha az ember ráköszön valakire, az meg ibámul, ímert nem tudja, kivel is futott össze. Kapcsolataink italán azért is olyan ziláltak, mert az ilyen fél ismeretségekkel nem tudunk unit kezdeni. Bosszant mégis: ha a nevét is tudom, miért nem vagyok .képes elhelyezni valahol az agyamban? Nézem közben: ő inem kosárral, hanem keréken guruló Ikis kocsival járja a pultok utcáit. Bent a rácsok, között papírosból Játandikáló kenyér, két zacskó tej, üveg sör, üdítőital, doboz mosópor, két üveg meggybefőtt hintázik. Hintázik, igen, mert a fickó — miközben böngészi a konzervdoboz föLiratát — észrevétlen ringatja a bevásárló kocsi szarvát. Billeg, himbálózik a két befőtt, a Sör, a tej, mozgás közben megímegiliilbiben a kenyérre fogott halványkék selyempapír. Valahonnan a pénztárak felől gyermeknyöszörgés halldk, a fiatalember most gyorsabb ütemre vált, tenyerével ilökdösi a rácsos kocsi fogantyúját Kocódinak, csilingelnek az üvegek. .Döntött végre: megveszi a konzerveit. Behelyezi a kenyér mellé, másik kezével még eközben is ringatja a bevásárló kis kocsit. Meilólépek, megkérdezem: — Fiú, vagy kislány? És milyen idős? — Fiú, persze! — húzza ki magát. — H árom hónapos és egy hetes... — mondja kissé visszafogottabban. — Honnan ltudja, bogy... — Csak úgy gondoltam. — Igen... — Kicsit hasfájós, ugye? — Hát..., anyám szerint csak elkényeztettük. De ítény, hogy olykor összetéveszti az éjszakát a nappaliak — Ezt ismerem — bólogatok. — No, majd megnő... — Ismételt ibólintásom eliköszönésfélét jelez, el is indulunk más-más irányba. Beszélgetőtársam láthatóan éppoly tanácstalan, mint én. Fogalma sincs, iki tehet ez a pasas, aki mindent tud róla. Én pedig tovább töprengek: honnan ismerem Lajost, ha valójában nem is ismerem? Keserű Ilona; Elmozduló alak Huh István: Nem Attila sírját... Tengerek mosták ihazából Kihaltak a ihunok Jaj jmár csak a Dózsa Izzó trónja \lángol Az legek honából Leesni 'sem tudok A feledések >a tegnapok A hnát Halállal betakarták Nem ,'Attila isirját Szeretném tnegtalálni Hanem la kardját Novák Béla Dénes: • • Ünnep Daj 'dana ídaj dana daj dana danadana idom Jaj késem kenyerem borom daj dana \daj dana dóm Jaj sebeink \jelmezek csillag-billogok 1világ-jegyek Jaj vékonyka /bőrünk házunk virradatra világgá virágzunk Daj dana daj dana ídaj dana davadana dóm
