Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-05 / 182. szám
8 1989. AUGUSZTUS 5 Irodalom» művészet Lackner László: A túróstészta egszólal a hejárati ajtó csengője, és tudom, hogy isimét ő áll a küszöb előtt. Még befutok a konyhába. Az asztalon egy fél fazék túrástészta; már meglát nagyon eliméreteztem. Egés zségtelen ül teletömtem a hasaimat, és így is maradit legalább Ikót jóétvágyú felnőttnek elegendő étel. Nem kellene 'beengednem — állok a konyha közepén csípőre rántott kézzel, és várok. Talán megunja és elmegy. Azt sem lehet kizárni persze, hogy nem ő az. Az ajtóhoz lopakodók, és kukucskálok a kémlelőnyíláson, öszszerezzenek, egy 'hatalmas ökörszem néz vissza a túloldalról, és ebben a pillanatban ismét feliberreg a csengő. Belerándulok, a kulcshoz kap a kezem, és kinyitom az ajtót. Ö áll ott és mosolyog. — Heló! Már azt hittem, hogy nem vagy itthon — hallom, és magabiztosan belép. Megcsap a huzat, amint elsuhan ‘mellettem. Otthagy, mintha nem is hozzám, hanem a lakáshoz jött volna. Az ajtó tárva, állok a fal mellett, ő már a szobában sürög-forog. A szobába ballagok, ó már a fotelban ül, és otthonosan dohányzik, táskája a heverőn. Bizalmaskodva, a családtagok közvetlenségével szólít meg. — Na, mem is örülsz nékem?! — De — motyogom, és idegesen, minden cél nélkül az ablakhoz lépék. Egy öregember ül a fák alatt, a pádon — egyedüli. A hajtókáján fekete gyász-szalag. Irigylem. — Gyere ide, Mókuska! — hallom a hátam mögül. Ügy búg a hangja, mint egy nyáltól eldugult vadászkürté. Oda csoszogok elé. — Puszi. Nem adsz puszit? Adok. A szájára várta, behunyta érzékien a szemét; lehajolok, és gyorsan arcon csókolom. Ő ül, én állOk; köziben ama gondolok, hogy a moziban valami sikeres amerikai filmet vetítenek; a televízióiban sem lehet éppen rossz a műsor. — Na! Légy egy kicsit kedvesebb hozzám’ — mondja csücsörítve, és megragadja a kezem. Húz magáihoz. Elhárítom. — Ne haragudj! Dolgom van. Egy sürgős jelentést hazahoztam, és még le kell gépelni. Lelkesen felugrik. — Add ide! Gyorsan leverem. Nyeldesek. — Nem lehet. Még nyers a szöveg. Gépelés közben szeretném javítgatni. Nehéz üresjárat: csend. — Elmosogatok — mondja hirtelen. ö kimegy, én géppapírt kapok elő, és befűzöm az írógépbe. Köribefut a ráesni, és én lázasan dolgozni kezdek. Kint élesen megzörren egy lábas, eszembe jut a tészta. — Vacsoráztál? — kiáltok ki. — Hát, az Igazat megvallva: nem — hallom. Felugróm, és kiirohanok a konyhába. Felkapok egy üres tányért, és púposain teleszedem túiróstésztóval. — Tessék! Egyél! Én főztem — mondom szinte kedvesen. _ Remélem ízlenii fog. Leül és ijedten néz rám. — De ennyit! — Begyulladtál, hogy nem jó, igaz? — mondom. — Ha utálod a fűztőimet, hagyd ott nyugodtan! Lökd félre’... Bele a szemétbe! — Á, dehogy — dadogja zavartan, és nekilát. — Ha kérsz még, vegyél bátran — intek a fazék felé, és ott hagyom. Még fuldokolva mond valamit, de már nem értem. Leülök az írógép mellé, és vadul verem a billentyűket; „Lánc, lánc eszterláinc, eszterlánci cérna, cérna volna, selyem volna...” — Meg kellene nősülnöd már — hallom a konyhából tisztán, aggódó hangon. — Mennyivel Ikönynyébiben élhetnél. Főznöd sem kellene, — Nem ízlik, írni ? — kiálltok viszsaa. — De, de! Egészen, jó. Igazán — mondja ítéli szájjal, nyeldekelve. Barátom jut eszembe: — öregem, olyan szép nagy ez a konyha. Blőlbb-utább litt ragad egy nő, meglátod! Kirántok. Éppen az utolsó falatot gyömködi a szájába. Felkapok egy villát, és félig megrakom a tányérjait; a fazék kiürült. — Ne! kiáltja segélykérő visítással. i— Szétpukfcadok. — Ha ezt is imegeszed, akkor elhiszem, hogy jó. Rám néz. Kétségbeesett, puffadt az arca, de beletúr a vdilávad és enni kezd. Vissizasietek a szobába, és a géphez ülőik, ötssze-vissza írok marhaságokat. Átkulcsolja a (nyakaimat, és a fülembe guingudázik. — Miikor ivégzel? Hátrafordulok. A bőre sötétvörös, a haja csatakos, a homlokán izzad tsáigaseppek — de az arca bizakodó. — Nem tudom. — Gyere! — rángat erőszakosan. — Egy kis kikapcsolódás jót tesz. — Mindketten, most vacsoráztunk — mondom elháríttóan, és védekezem. — Teld gyomorral nem egészséges. Elenged, feláll és sóhajt. Egy ideig csönd van, majd indul kifelé. — Elmosogaitak. — Helyes — mondom megadóan, és Ikét mutatóujjaimmal tovább csépelem a gépet eszelősen. Egy oldali alján megállók. Masszírozom az újjaim végét. — Végeztél? — kiált be a konyhából. — Á, dehogy — szólok vissza csüggedt hangon. — Gondolkodom. Gyorsan befűzök egy újalbfo lapot, és már írom is: „Ég a Nap melegtől a -kopár szik sarja, Tikikadt szöcskenyájak legelésznek rajita...” — Felmosok — szól be a konyhából. — Oké — hagyom rá, és megállás nélkül gépelek tovább: „Barátaim! Rómaiak! Földijeim! Figyeljetek rám!... Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni. A rassz, mit ember ,tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba szálll vele. Ez légyen Caesar sorsa is...” Addig jutottam el, hogy „...Nézzétek itt járt Cassius vasa!” — amikor belép. — Na? Széttárom a karom. Kétségbeesett és menthetetlenül reménytelen az arcom. — Kiporszívózok — imondja határozottan. Idegesen nézők az órára. — Nyolc óra elmúlt. — És aztán? Tíziig lehet — dobja felém fölényesen. Sugárzik az arcáról a meggyőződés: értem teszi, és már hozza is a gépet. Amíg itt bőgeti a fejem körül, legalább nem kell dolgoznom. Erre ő is rádöbben; két perc alatt végez. Végre csend van. Fülelek. A fürdőszobában zörög. Kár, hogy tegnapelőtt kimostam mindent. Két inig, néhány zokni, apróságok, nem tarthat soká. „...Hiába csűri és csavarja, tekeri vakarja a pecsét nem megy ki a nadrágból. Éppen ezért használjon Hungária ,pecséttisZtítót. Olcsó és megbízható. Egy köpés a nadrágra egy köpés a pasztám. Egy húzás jobbra, két húzás balra, nézze meg a pecsét, benne van-e a nadrágban!” Megáll a szOba ajtajában, kérdőn néz rám. Rázom a fejem, és megszállottan verem a billentyűket. Többé nem akarok felnézni. ön-megy. — Hallom. Bevág egy ajtót, kapcsolgatja a villanyt, eltör egy tányért. Meg sem rezzenek. Megjelenik újba az aj,tóban. Fújtat, mint egy atléta, és szúrós szemekkel bámul rám. Beugrik a szobába, felkapja a táskáját, és még u|taljána visszanéz. — Szóval? Ma nem végzel, igaz? —Láthatod!? — mutatok a nagy halom papínra. — Akikor elmegyek — mondja, és vár. —i Nem vagy éhes? — nézek rá anyáskodó arccal, és feltűnik kis pocakja; olyan mintha az ötödik hónapban lenne. — Le vagy szarva — kiáltja, és Ikinohan. A bejárati ajtó durranása majd szétvéti a kis lakást. Még vissahangzik, aztán csend desz. Felállók. Az ujjaim hegyén felrepedt a bőr, be kell ragasztani. Schéner Mihály; Budapest Sindel Mihály; Vörös hajú lány Bertók László: A valóságnak nincs neve Többé ugyanúgy sohase de mindig akkor s ugyanott odaképzelem a napot ahol lennie kellene megyek tehát visszafelé mint a legyengült állatok zizegnek a viszonylatok látszik a fák lehellete ami velem tart a mese s hogy azért is itt maradok mert ahol a csorda robog az csak a mese közepe s a valóságnak nincs neve csak ősz van tél van hazudok. Szenti Ernő: Ahol a legsűrűbb a szavakkal kifejezhetetlen Odamegy képzeletem Ahol a legsűrűbb a szavakkal kifejezhetetlen A rosszul fűszerezett hangokat Néhány napos együttlét után Visszaminősítem csönddé Igazamnak ha nem fűlik a foga a valóhoz Felmentem versbeli kötelezettsége alól Le is út fel is út annak az elképzeltnek Mit nem vall magáénak hitem Mátyás Ferenc; Fohász Ki vezényel, énistenem, hogy mindig az ördögé a trón, s balga hitünk tiszta fohásza hozzád az égig nem hatol Szakadékok fölött a sóhaj rozoga híd, tudom, alá temeti a naiv hiteket, megoldást az ész hol talál? Bizony, a jóság megcsalatott, elkésve száll hozzád imánk, ó, reménységünk zöld angyala, te hozz vigaszt végre miránk. Hadd léphessünk jövő századunk küszöbére fegyvertelen, s ne zúdítson le tüzes nyilat csak Erosz útján a szerelem.
