Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-19 / 196. szám
g Irodalom, művészet 1989. AUGUSZTUS 19 Szenti Ernő; Közösen összedobták a jelenlét ihelyett alkalmi ^emlékek ugrottak >be túlórát vállaltak az álmok a mezők létező növényei és állatai közösen összedobták a túléléshez nélkülözhetetlen csöndet Rózsa János: Beszélnem kell a folyóval Te fejszéken csillanó nyár: beszélnem kell a folyóval, mint a szomorúfüzek. Hiszen sötét az éj és vajúdó ... Szeretők testét ki öleli |át, kiket retjtenek az ágak, ha a folyóparton kivágják a fákat? Válaszolj hát, te szelíd folyó! Vagy te is keretek között élsz, betongyűrő szorítja izmaid, és csobbanásaidban félsz? Tükröző vizedben nézd meg az íarcodba ,hajló fákat, zúgó morajlásaidban méltósággal őrized e tájat. .molyain se falu, se város ez a Tárkonyos, de az embereik itt is szeretnek enni, éí legkiiviáilt a jó húsos ételeket kedvelik magyarosan elkészítve, 'hogy utána úgy feszüljön a has, mint a degeszre tömött szalmazsák. örülnek 'hát a szép, új, patikatisztaságú hentesüzlet megnyitásának, már csak azért is, mert ilyesmi eddig nem volt Tárkony oson. 'Húst csak az egyik közértben árultak, nem kellő menyny iség] ben, .meg leginkább fagyasztottat, és ha kifogyott, be kellett érte vonatozni a közeli városiba. Mert nem lehet mindig csak az aprójószágokatnyakazni otthon olykor jólesik egy kis kóstoló disznóból, 'marhából a borjúból, már nem is 'beszélve. Az új üzletben mindez megvalósulni látszik, sőt több is, mert alkalmanként még birka- meg 'bárányhús is kapható. Szatymazi, a hentes ügyes beszerző, áki a feleségével meg egy segédjével együtt udvariaséin, gyorsan szolgálja ki a vevőket. Igazán nem lehet senkinek panasza rá, aki — mintha csak ellenreklámja lenne szakmájának — magas, szikár ember, .megnyúlt fejű, kefefrizurás. A jó humorú itárkonyosiaik — akik előszeretettel ragasztanak egymásra is gúnyneveket — el is nevezik rögtön „Virsli úrnak”, és maguk között csak így emlegetik. Persze tudomására jut ez a hentesnek is, de nem szól érte, végül is a szemébe senki sem hívta így, csak a feleségének véleményezi egyszer, amiből azért kiderül, hogy mégis 'bosszantja a dolog. — Bunkók — mondja —, ahelyett, hogy a kezemet csókolgatnák, mert mindent előteremték nekik, pimaszkodnaik. — Ne rtörődj' vele — vigasztalja az asszony —, hallottam, hogy a tanácstitkárt meg tökalsónak hívjá'ky'mert mindene a kártya. Errefelé divatosak a gyúnynevek Van róka Kovács, ravasz Kiss, sunyi Szabó ... — Nem érdekel — inti le Szatymazi —, az ő dolguk. Nevezgessék egymást aminek akarják, de én nem vagyok közülük való. Nekem adják meg a tiszteletet a hátam mögött is. Egyik alkalommal a tanácselnök lép be az üzletbe. Máskor is belépett már, de most látszik rajta, hogy a két kiló marhahúson kívül, amit vesz, valami még érdekli. Ki is böki hamarosan. — Mondja, Szatymazi úr, nem rokona maga Szatymazi elvtársnak, a megyei első titkárnak? — A bátyám ■— mondja a hentes. — A bátyja...?! — A tanácselnök hangját feltornáztatja a meglepetés. — Az édes bátyja? — Nem is mostoha... — mondja Szatymazi összehúzott szemmel, jelentőségteljesen. — Na igen ... igen ... — he-iherésziik az elnök idegesen gyürkölgetve szatyrában a marhahúst. — Csak ugye... mert ugye... Ki gondolhatta volna! — Nincs ebben semmi különös — mondja Szatymazi —, ő ott van, én meg iitt. — Ez igaz — rezdül sűrű kis bólimtga fásokra az elnök feje—, jó ott van. Bizony ott... És jó, hogy ott van. Remek ember a Szatymazi elvtárs ... Tóth-Máthé Miklós: Virsli úr — Elhiszem — mondja a hentes. A náthánál is gyorsabban terjed ez a hír Tárkonyoson, és ettől kezdve az emberek valahogy jelfogód öttabban lépnek Ibe a hentesüzletbe. Ki hitte volna, hogy a „Virslii úr”, pontosabban a „Virsli elvtárs”, illetőleg Szatymazi elvtárs ... Nem akárki, az egyszer biztos! — Hogy van kedves Szatymazi elvtárs? Hogy aludt? Jobban néz ki ma, színesebb az arca, kipihen tebb. — Az ilyen féle kérdések, megjegyzések mindennaposak lesznek, és mind gyakrabban az is megtörténik, hogy egyesek •tojást hoznak neki, kóstolót a vasárnapi tortából, virágot, bort. Akadnak persze, és nem is kevesen, akik elfelejtik vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyják, hogy a hentes kinek az öccse. Ök továbbra is csak húsért mennek az üzletbe. Ilyen ember Kárász Menyhért is, aki magyart és történelmet tanít az általános iskolában. — Mi tetszik? — mered rá Szatymazi. — Egy kiló sertéscomb. — Nincs. — Hogyaij . ..? Hiszen ott van felakasztva. — Magának akkor sincs, csak belsőség. Kap egy kiló tüdőt, és kész. A tanárt annyira váratlanul éri ez a döntés, hogy még tiltakozni is elfelejt. Kifizeti a tüdőt, és elmegy. És ezzel kezdetét veszi valami különös, a maga nemében rendhagyó eseménysorozat. Ettől kezdve Szatymazi szabja meg, hogy kinek mit ad, illetve: kinek mi jár. Csak ránéz a vásárlóra, és már utasítja is a személyzetet. — Marha szegy! — Sertéskaraj! — Vese! — Pacal! — Fejhús! — Csont! Ez utóbbinál mindig támad egy kis vita, mert a csontot — érdekes módon — csak kevesen kedvelik. — Ha nem tetszik, panaszra mehet! — mondja ilyenkor Szaty-Kovács Margit: Kenyérszegő mazi, majd kis töprengés után engedékenyebben hozzáfűzi: — Legközelebb húst is kap ... Ezt a marháhólyagot meg vigye haza a gyerekeknek játszani. Ahogy telik az idő, Szatymazi „fogalommá” emelkedik Tárkonyosban. Mindenbe 'beleszól, mindenütt jelen van, nélküle semmilyen esemény nem játszódhat le. Az új mavaitolozó megnyitásán ő mondja az avatóbeszédet, ő rakja le a téesz épülő csirkefarmjának az alapkövét, és öt avatják tiszteletbeli úttörőnek a gyermeknapon. Az egyik tanácsülésen már az is szóba ikerül, hogy Tárkonyost Szatymazfalvára kéne „átkeresztelni”. és talán meg is történne ez, ha nem érkezik a hír a megyei első titkár, Szatymazi elvtárs tervibe vett látogatásáról. — Biztos az öccse kérte erre! — mondja izgatottan a tanácselnök, és mindjárt el is rohan a henteshez, hogy megköszönje neki. — Ugyan, barátom, ez csak természetes... — mondja Szatymazi. — Mikorra is ígérte a bratyóm? — Bnatyó ... iEz jó ... — nevetgél a tanácselnök, aztán megmondja a dátumot, majd elnézést kérve elsiet, mert ugye sok a tennivaló. Nem akárhogyan szeretnék fogadni Szatymazi elvtársat! El is készülnek rendre mindennel. és az első titkár elvtárs nagyon jól érzi magát Tárkonyoson. A kultúrházban tartott gyűlés után azt indítványozza neki a tanácselnök, hogy látogassa meg az öccsét is. — Az öcsémet? — Igen, Szatymazi elvtárs ... Eondoltuk, hogy egy kis családi beszélgetés . .. Nagyszerű ember az öccse, a húslboltvezető elvtárs . . . Igazán mindenki szereti Tárkonyoson. — Ez érdekes... — tűnődik el Szatymazi elvtárs —, ez fölöttéb érdekes ... Nekem ugyanis csak egy húgom van, és ő legjobb tudomásom szerint Pesten él a családjával. Alig megy el Szatymazi elvtárs Tárkonyosról, nagy tömeg akar behatolni a hentesüzletbe, mely különös módon éppen zárva van ezen a napon. lmentek a főnök úrék — mondja a segéd, de azért a „kishitűbbek” feltörik az üzletajtót, és bent keresik a hentesházaspárt. Ezalatt a segéd egy nagy zsákot tesz be a furgonba, aztán egy másik zsákot is utánaemel. Azt mondja féldisznók vannak benne, és sürgősen a megyei állatorvoshoz kell szállítani vizsgálat céljából. Később többen is azt állították, hogy a zsákok mozogtak, de akkor már „csonttal” üthették a furgon nyomát. Takács Imre: A meg nem nevezettekhez Abbahagyom ezt a verselést. Magamról szóltam egyfolytában, Egy kicsit érintve csak a kiválasztottakat. Gombolyagot is, ahány van, amennyiképpen gurítanak a cicák. Nomen est omen - Ebből valami néha bejött, Modulálta lelményeimet a föladat. Nem akartam intim-Pistike lenni, Elfecsegni történteket és titkokat, Véletlen, hogy a jó tulajdonságokból, a szépségekből Említeni melyiket tudtam vagy akartam. Zűrzavar a betűk (hangok.) kényszerítéséből az az agyamban Egyszer sem keletkezett. . . < Tudok, már Ciceróul, a magam ciceróságával fogalmazni. Találomra fogadtam el megnevezendőket, tehát nem sértve senkit. Egy-két hímnemű „múzsám” is lett, két fiam, négy unokám, a vöm és két barátom. Koszorú ez, úgy, hogy hiányos, mint mikor a felhők megtörik a szivárványt. Hát ezért ne a versfőket nézzék, ó, kedves olvasóim! Eltelt időm tapasztalatát vizslassák. Kár, hogy amikor a legtöbbet Zömmögnénk, mint szüret után a darázs, közéig a tél. Rudolf Kedl: Napimádó Szepesi Attila: Arany János háza Az Üllői út egyik szűk mellékutcájában (ma Erkel Ferenc nevét viseli) nagyjából egy távolságra a Duna-parttól, a Múzeum-kerttől, a Kálvin tértől meg a mocsárra épült Nagykörúttól, áll egy öreg bérház. Homlokzatát a főútnak veti üres ablakszemeivel, mert a sarkon áll, így ablakai részben az Üllői útra tekintenek, de keskeny kapubejárata a sikátor felől nyílik. Mint minden régi épület, ez is megőrzött valamit a régi térből, melyet környezetéből kihasított, az udvar ecetfái és pocsolyái régibbnek látszanak a falaknál. Valaha tán a város legszélén állt, de ahogy egyre tovább terjeszkedtek a háztömbök, egyszercsak belül találta magát, szinte belváros lett A bejárat macskakövei még a régiek. Ezeket rótta valaha Arany János, Oldalt, a kapubejáraton túl, két díszes és értelmetlen vakablak ásít a falban. Szerencsére alig lehet észrevenni őket, mert van eben a bejáratban valami bunkerszerű. Az ember akaratlanul is legörnyed, ha ide belép, csak a félhomály tréfálja meg. Balra nyílik a lépcsőház. Szemközt a szabálytalan alakú udvar. Körülzárják a szomszédos házak tűzfalai. Fény alig téved ide a magasból, de ha mégis, megvilágítja a falak tövén zöldellő bokrokat, az alattuk ásító veres macskát, a kékes tollú galambokat, egy pillanatra idilli hangulatot teremtve. Az udvar közepén három óriásira nőtt ecetfa áll. Szinte lábujjhegyen nyújtóznak a fény felé. Kezdetben tán túl akarták nőni a tűzfalakat, de mivel ez nem sikerült, legalább a térnek azt a negyedét választatták lombjuk száméira, ahová leggyakrabban tűz be a napsugár. A tűzfalak illeszkedései az egykori építkezés szeszélyességéről árulkodnak, de a lépcsőház szép lehetett valaha. Vaskorlátja rozsdásan, foghíjasán is szépvonalú. Elképzeltem a költőt, ahogy tartózkodó idegenséggel felkapaszkodik a lépcsősoron, mely inkább harangját vesztett torony hangulatát idézi gyors kanyarulataival. A koránál mindig idősebbnek látszó férfi itt lakik, bár egészen idegen. Mintha vendégségbe járna
