Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-02 / 179. szám
1989. AUGUSZTUS 2. j^ÍÉPlAP 3 Papír Hallom, hogy Jugoszláviában olyan nagy az infláció, hogy ellátási gondokat eredményez a „papírfronton”. A pénz ugyanis, mint tudjuk, papírból készül. Sőt azt is tudjuk, hogy a pénz mennél inkább papírból készül, annál inkább romlandó. Ezért vagyok én az aranypénz híve. Jugo. szláviéban mindenesetre a papír járja, s mivel romlik, egyre több kell belőle. S amíg a derék állampolgárok nem győzik pénzzel az áremelkedéseket, addig az állam nem győzi papírral a pénzverdéket. Olyan nehéz a helyzet, hogy ismerősöm kéthetes kintléte alatt a 800 ezer dinárja minden befektetés nélkül 900 ezret ért volna, ha nem kapkodja el, és két héttel később váltja ki a pénzét. A papírpénz tóiát inflálódik, déli szomszédainknál különösen, ám tegnaptól maga a papír is inflálódik, méghozzá nálunk. Drágább lett a papírzsebkendő, az irodai papírok és füzetek. Így aztán eszembe jut, milyen csalafinták is vagyunk mi. Egyik oldalon „tárcaszintű” döntéssel minden elsőosztályos füzetcsomagját ingyen, adjuk, a másik oldalon meg emeljük az árat. Átlagos magyar családoknál majd „áilagolócfik” a két intézkedés hatása, is ultis nyelven szólva, pénz az ablakban. Vagy például nem tudom hogyan halad az „Egészséget mindenkinek kétezerre” elnevezésű össznépi mozgalom, de miközben a dráguló papírra vetem gondolataimat, három egyformát. tüsszentek. Kapok a papírzsebkendő után. trombitálok egyet, s aztán eszembe jut, ezúttal trombitálok én ebbe még vagy két másikat is, mert tegnap óta ez is drágább. A papír áremelésének persze lehetne jótékony hatása is. Például, hogy kevesebbet használjunk belőle. Mert valljuk meg őszintén, ha arra gondolunk, mennyi a fölösleges papírhasználat ebben a kis országban, akkor igencsak olcsóbbnak gondolhatnánk a papírost. De nem, erről szó nincs. Egy olyan felfogású gazdaságban, ahol semmi sem volt drága, ott a papír egyfajta munkaeröfelszivó hatást alakított ki. Ilyen szempontból valamennyi papír itatós éslakmusz is volt egyben. Előbbi azért, mert rengeteg vattaembert használtunk és használunk a papír elfogyasztásához, utóbbi pedig azért, mert mint indikátor jelezte: nálunk a folyamatok legfőbb jellege az hogy vannak, s nem az, hogy hasznunkat is szolgálják. Megéltem már olyan korszerűsítést, ahol a cél éppen a felesleges papírmunka megszüntetése volt. S miközben az e cél érdekében Született kitűnő, ámbár soha meg nem valósult ötleteket lejegyezték, csoportosították, szintetizálták. egyszóval fejdolgozták, majd elkészítették az Intézkedési Tervet, eközben a normális, ámbár csökkentésre ítélt papírfogyasztás kétszeresét is elérték. Erre a cégre persze a monopolhelyzet, s emiatt a piac- és árérzéketlenség volt a jellemző. Magam is vallom, igaza mondás, hogy egy feladat végrehajtása akkor tekinthető befejezettnek, ha a papírmunkát is elvégeztük. De hogy a papírmunka legyen maga a feladat? No nem, akkor inkább az áremelés, és végre spóroljunk a papírral. S bár az újságpapír ára egyelőre nem emelkedett, mégis úgy gondolom, hogy •ha erről a témáról még többet írnék, az fölösleges papírmunka lenne. Szitás Péter Mérséklődött a termelés (Folytatás az 1. oldalról) milliard forintért vásárolt valutát, szemben az egy évvel ezelőtti 10 milliárd forinttal. Erről részleteket nem közölt az államtitkár. Az első félévben a gazdaság tervelőirányzatai csak részben teljesültek. Az állami költségvetés deficitje 39 milliárd forint volt. amiben az is közrejátszott, hogy a vállalatok a vártnál 20—25 mdlbárddal kevesebbet fizettek be' az államkasszába. Azt, hogy ezt nem látta előre a kormányzat, pénzügyi tervezési hiányosságra vezette vissza. A termelő vállalatok: is nehéz helyzetbe kerültek, mert a fizetésekért sorban állnak. Az ilyen jellegű tartozások összege 64 milliárd forint. Ami a gazdálkodási adatokat illeti: a termelés folyamatosan mérséklődött, az iparé például 1,5 százalékkal csökkent. A mezőgazdaságban kis mértékű struktúraelmozdulás figyelhető meg az ipari növények és a hüvelyesek javára. A kalászosok terméskilátásai kedvezőek, nőtt a vágósertés és a vágómarha, valamint a tej felvásárlása, a baromfié íredig csökkent. Az év első hat hónapjában a konvertibilis áruforgalom egyenlege 150 millió dolláros aktívumot mutatott, ez 100 millióval több a tavalyinál és 500 millióval kedvezőbb a két évvel ezelőttinél. Ezen a piacon a cserearányok 2,5 százalékkal javultak. Az exportnövekedésből nagyjából egyenlő arányban részesedett az ipar, illetve az élelmiszergazdaság A konvertibilis behozatal 4,5 százalékkal nőtt, a liberalizáció eredményeként. Egyedül beruházási jellegű gépipari termékekből 160 millió dollár volt az import. A szocialista export a tervezett csökkenéssel szemben 1 százalékkal növekedett, mert a vállalatok az éves szállítások időarányosnál nagyobb részét teljesítették. Eközben a behozatali a tervezettnél jobban, 6 százalékkal csökkent. Falra hányt borsó! Morgolódom, bosszankodom amikor ilyen, most éppen a Jászjákóhalmi Béke Tisz határában készült képet látok. Nem egyszer, nem kétszer a lap hasábjain is szóvátettük a tarlóégetés kárait. Ügy tűnik, ezekről a tsz-vezetők szakkönyvekben nem olvasnak, mert ha ezt tennék rájönnének milyen kárt okoznak a természetnek. Jó néhány öreg parasztemberrel beszéltem már, de ők nem emlékeznek, hogy abban az. időben az uraság felgyújtotta volna a tarlót. Csak nagyon indokolt esetben, akkor is egy kis területet. Vagy a megyében indokolt több tízezer hektár felgyújtása? Miért? Remélem nem az egér és a pocok ellen! Mert azoknak, ez a fajta égetése nem vezet eredményre. Arra is gondoltam, hogy a szalma miatt — sok van belőle. Bár nem hiszem ezt, mert akkor a gazdaságok nem adnák olyan borsos áron a ‘kistermelőknek. Hát akkor mi a cél? Még jobban tönkretenni a földet? A műtrágya már kevés hozzá? Nem értem! Magamban morgolódom. Talán több odafigyeléssel igen szépen meglehetne a talajt művelni. Megművelni, mert adatok bizonyítják, hogy a sok műtrágya, vegyszer .kizsigerelte” a valamikor sok aranykoronát érő földeket. Erről a szakemberek ne tudnának? A földet nem lehet büntetlenül szipolyozni. Fiaink, unokáink, a jövő nemzedéke is szeretné még ezen a tájon megtermelni kenyérnek valóját. Képünk a Jászjákóhalmi Béke Tsz. tábláján készült, ahol a traktor meggyújtott olajos ronggyal „száguld” a tarlón. Tarpai Zoltán Robbanásveszély Foglalkoztatás — munkanélküliség ■ legfrissebb jelentések szerint hazánkban húszezer a munkanélküliek száma. S közöttük több mint 16 ezren semmiféle támogatást — például: munkanélküli segélyt — nem kapnak. És ök húszezren csakis azok, akiket a munkaközvetítők nyilvántartanak, mert egyáltalán tudnak róluk. De "hányán és hányán vannak — netán további tízezernyien? —, akik egyszerűen szégyenkezve a munkanélküliségük miatt nem jelentek meg a munkaközvetítőknél és nem kértek hivatalos — ha úgy tetszik: állami — segítséget az újraelhelyezkedéshez? Jut eszembe e számokról egy sok-sok évvel korábbi — egészen pontosan: 1980-ban megjelent — publikáció, amelynek szerzői, az akkor még létező Pénzügykutatási Intézet munkatársai racionális érvekkel és rendkívül logikusan bizonygatták, hogy' néhány év múltával Magyarországon még akkor is megjelenik á tömeges munkanélküliség, ha az egyébként olyannyira kívánatos szerkezetátalakítást illetően semmi érdemleges változás nem történik. Ha jól emlékszem, akkor ök ketten a nyolcvanas évtized végére minimálisan 30 ezres munkanélküli sereget prognosztizáltak, mondván, hogy semmiképpen sem tartható az a munkahelyen belüli munkanélküliség, amely egyébként évtizedek óta jellemzője a magyar gazdaságnak. A szóbanforgó tanulmányt — amely egyébként is egy nagyon kis példányszámban megjelenő szakmai folyó;, iratban látott napvilágot — süket csend követte. Azt nem mondanám,. hogy döbbent és zavart csend, mert gyaníthatóan mindazok, akiknek valójában szólt ez a -kemény figyelmeztetés, nem is olvasták Lengyel László és Polgár Miklós munkáját. Így aztán fel sem foghatták a figyelmeztetés lényegét: a hazai munkanélküliség elkerülhetetlen, következésképpen fel kell készülni a megjelenésére. Például — és mindenekelőtt — oly módon, hogy el kell ismerni, pofetikailag is, hogy az úgynevezett teljes foglalkoztatás nagyobb időtávlatokban tarthatatlan, vagyis fel kell készülni arra is, hogy a fokozatosan szaporodó munkanélküliekkel előbb vagy utóbb valamit kezdeni kell, végtére is emberek ezreit, vagy éppen tízezreit nem lehet megélhetési forrás nélkül hagyni, nem lehet őket kitenni a teljes létbizonytalanságnak. S egy másik — a nyolcvanas évek közepéről származó — emlék: a munkaügyi szakemberek akkor már eljutottak annak gyakorlati regisztrálásához, hogy nálunk is megjelent a munkanélküliek serege. Az államigazgatás felkészült volna e sajnálatos és szükségszerű jelenség szociálpolitikai kezelésére, ám ismét közbeszólt a politika. S nagyon drasztikusan, mondván, hogy munkanélküliség márpedig nincs és nem is lehet, legfeljebb csakis .ideiglenesen munkaviszonyban nem álló állást keresőkről” beszélhetünk (azért elképesztő, hogy milyen varázslatosan tudják variálni ezt a hivatali „bitókfanyejlvet”, ugye?), s természetesen az „ideiglenesen munkaviszonyban nem állók” érdekében semmiféle szociális intézkedésre nincs szükség. Már csak azért sem — és ezt rendkívül tetszetős, de a lényeget illetően a velejéig hazug statisztikák bizonygatták —, mert országosan úgymond globálisan változatlanul sokkal na, gyobb g munkaerő iránti kereslet, mint anmennyi a kínálat. Tudták persze a szakemberek, hogy ez tökéletesen értelmetlen érvelés, ám az akkori politikai vezetésnek mégis csak erre az érvelésre volt szüksége, mert hogy a már korábban említett teljes foglalkoztatás — statisztikai — látszatát mindenképpen fenn akarta tartani. Nem sikerült! Először csak néhány ezernyi, aztán meglepő gyorsasággal majdnem tízezernyi munkanélküli jelent meg, s akkor végül is győzött a politikái vezetéssel szembenálló államigazgatás, legalábbis annyiban, hogy keresztülverekedte a törvényhozás intézményein a meghosszabbított felmondási idő lehetőségét, néhány hónap múltával az úgynevezett újrakezdési segélyt és a többi látszatintézkedést. Még mindig nem volt szó munkanélküliekről, és legfőképpen szó sem lehetett munkanélküli segélyről. De amikor már a tízezrét is jóval meghaladta az ideiglenesen „állást keresők” száma, s amikor már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a folyamat gyakorlatilag megállíthatatlan, akkor végképp nem volt mit tenni: el kellett határozni, el kellett fogadtatni a munkanélküliség fogalmát, a munkanélküli segélyezés gyakorlatát. Meg kell ismételnem: jelenleg, a legfrissebb jelentések szerint 20 ezer a munkanélküliek száma. Közülük 16 ezren semmiféle támogatásban nem részesülnek. S akik kapják a munkanélküli segélyt, azoknak — átlagosan — napi 200 forint sem jut e segélyből. B legszomorúbb, hogy a mai munkanélküliek javarészének gyakorlatilag reményük sem lehet arra, hogy belátható időn belül — tartós munkaviszonyra számítva — új munkahelyet találnak. ök ugyanis többnyire szakképzetlenek, nagy részük még az általános iskolát sem végezte el, jó esetben is éppen hogy csak írni és olvasni tudnak, igazából hasznot hajtó munkára alkalmatlanok. Számukra a szakszervezetek által olyanynyira követett munkahelyteremtő akciók sem jelentenének megnyugtató megoldást, mert végtére is milyen munkahely lesz'az, amely zömében inkább segéd-, betanított munkásokat foglalkoztatna, vagy azokat a mindeddig csak háztartásban dolgozó nőket, akik ugyancsak szakképzetlenek, és akiknek egyre nagyobb számban kellene munkát vállalniuk a családi költségvetés diktálta kényszerűség miatt. S e helyzetben még azt is tudni kell, hogy e jelenlegi 20 ezer munkanélküli legkevésbé sem a régóta szorgalmazott — s egyébként éppen a nagyarányú munkanélküliség félelme miatt agyonfékezett — gazdasági struktúraváltás miatt keletkezett. Nem. Hogy e húszezer ember gyakorlatilag az utcára került az jórészt annak köszönhető, hogy az ily módon megtakarított bértömeg teljes egészében a munkáltatók rendelkezésére áll és tetszés szerint oszthatják el a megmaradt munkavállalók között. Ez a január elsejétől bevezetett bérliberalizálás egyik — és semmiképpen sem elítélendő — jellemzője és gyakorlatilag azt jelenti, hogy a munkáltatók egyrészt egyre nagyobb igénnyel válogatnak a náluk jelentkező munkavállalók között, másrészt kemény, néha kíméletlen módszerekkel próbálnak megszabadulni a számukra alkalmatlannak ítélt munkavállalóktól. így juthatnak nagyobb bértömeghez és csakis így fizethetik meg a számukra értékesebb embereket. Nincs ebben semmi kivetnivaló, a világön minden fejlett országban ugyanezt csinálják. Csakhogy: a világon minden gazdaságilag fejlett országban — a mellesleg nem jelentéktelen arányú — munkanélküliség most hoszszú évtizedek óta a folyamatosan struktúra-racionalizálás szükségszerű velejárója. S mert ez a szóbanforgó országok * működőképességének állandó és nélkülözhetetlen alapkövetelménye — hát eleve számolnak a munkanélküliséggel és rájuk ■is gondolva alakítják a mindenkori szociálpolitikájukat és szociális " gyakorlatukat. Magyarországon pedig csakis ott tartunk, hogy éppen csak szabadulva az ezzel kapcsolatos politikai görcsöktől, megpróbálunk valamicskét segíteni a munkanélkülieken. Mondom: valamicskét__ Mert az a naponkénti alig 200 forint... Lássuk be, hogy szégyellni való segítség. És azt is lássuk be, hogy ennek felmérhetetlen társadalompolitikai következményei lehetnek már ma is, amikor pedig még szó sincs az érdemleges struktúra-átalakításokkal együttjáró tömeges elbocsátásokról. És szó sincs — mert ennek még a legelemibb föltételei sem alakultak ki — a szisztematikus átképzési rendszerről, mi több: még egy korszerű módszerekkel működő munkaközvetítési rendszer kiépítésére sem voltunk képesek. Ha a letűnőben lévő és korábban minden szakmai kérdésbe megdöbbentő szakszerűtlenséggel — és i más megdöbbentőbb megfelllebbezhetetlenséggel — beleszóló politikai irányítás nem köti az ebet a karóhoz, hogy nálunk márpedig munkanélküliség nincs és nem is lehet, akkor ez a politikai makacskodás a többnyire' profi államigazgatási szakemberek cselekvési lehetőségeit sem korlátozza. S e ponton legyen szabad ismét csak egy jellemző — azért jellemző, mert az elmúlt években gyakorta ismétlődő — személyes élményre hivatkoznom : politikai vezetőkkel, az MSZMP irányítóival alkalmanként beszélgetve, tárgyalva, gyakori volt a szemrehányás, hogy tudniililik az úgynevezett „tudományos műhelyek” igazából semmiféle segítséget nem adnak a társadalmi és a gazdasági problémák, gondok és bajok enyhítéséhez. Meglehet: akik ez ügyben panaszkodtak, panaszaikat komolyan is gondolták, ám attól tartóik, hogy végül is tájékozatlanok voltak és csak azért, mert kizárólag a saját apparátusuk — manapság már bizonyosra vehető, hogy félrevezető — információra hagyatkoztak és semmit sem törődtek azzal, hogy a valóban képzett szakemberek miféle jelzéseket adnak a valóban várható és nagy valószínűséggel valóban bekövetkező folyamatokról és eseményekről. És így történhetett az is hogy a hazánkban — most már nem jelentéktelen mértékű és a jelek szerint megállíthatatlanul növekvő — munkanélküliséggel gyakorlatilag semmit sem tudunk kezdeni. És a mai politikai vezetés számára — a jelek szerint —még most is felmérhetetlen, hogy ez a — legfejlettebb ipari államokat is nyomasztó — gond miféle társadalmi robbanás veszélyét jelenti számunkra. yértes Csabi*
