Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-01 / 152. szám
8 Egyszer már értesítenék Maaaziu Saját maga vette át a végzést Kevés embernek adatik meg, hogy a haláláról szóló értesítést önkezűleg mutassa Ha hinni lehet a megfigyelések bölcsességében, a hatvannyolcadik esztendejét morzsolgató tiszafüredi Papp Ferenc ugyancsak hosszú életű lesz, hiszen túlélte a halálát. Nemcsak túlélte, de békési otthonukban saját maga vette át 1946-ban azt az iratot, amelyben a Magyar Vörös- kereszt Kutató és Tudósító Irodája arról értesíti a vele egy címen lakó édesapját, Papp Lászlót, hogy Ferenc fia 1944. november 16-án az Ipolyságnál, a berneced völgyben vívott csatározásokban meghalt. Egyúttal tudatják a családdal, hogy a súlyos, veszteség feletti fájdalomban szívük egész melegével osztoznak. A történet pikantériája csak annyi, hogy a megboldogult ezt az aktát saját maga mutatja nekem tiszafüredi otthonában, a Külsőkertsor utca 38. számú ház egyik szobájában. Hogy miképpen játszódott le a szinte mesébe illő történet, azt a főszereplő röviden így adja közre: „— 1921. augusztus 27-én születtem Békésen:^ édesapám tizenkét holdon gazdálkodó középparaszt volt, akinek az iskolát elhagyva mi fiútestvérek mind a hárman segítettünk, illetve a családhoz tartozott még a lány test vérünk is. Nem is lett volna itt semmi baj, ha ’42 október 5-én nem kézbesítették volna a behívómat: Zentára, az első lovas- hadosztály harckocsizóihoz. Ugyanis elfelejtettem elmondani, hogy hatféle járműre szereztem jogosítványt, és a seregben nekem egy 26 tonnás, nehéz Túrán harckocsi jutott. Kinézetre mutatósnak bizonyult őkel- me, de szögletes, akár a skatulya, így azután köny- nyen megakadt benne a lövedék. Elég az hozzá, 1943 márciusában már Brjanszk mellett, az úgynevezett halálerdőben tűnődtem a sorsom alakulásán. ’44. július 23-án a hajnali órákban nagy szovjet támadás kezdődött. A mi gépünket a roham a mocsárba sodorta, de előtte lövés is érte. Hullottak az aknák, süvítettek a golyók, és a századból mindössze hárman maradtunk életben. Csodával határos módon úsztak meg ezt az égzengést, és elhatároztuk, nekivágunk az akkor onnan 260 kilométerre fekvő határnak. Ebből erdőben lopakodva 160 kilométert tettünk meg, szerencsére velünk vánszorgott a hadnagyunk is, akinek minden tájolásra alkalmas eszköze nála maradt. Hat álló hétig jártuk a rengeteget: és az elemózsiát felélve bogyókat, leveleket ettünk, és ha víz nem akadt, fenyőgallyakat rágcsáltunk. A famatuzsálemek tövében, leveleken, olykor szénán aludtunk. A szerencse a határig kísért bennünket, de ott a magyarok elfogtak, és visszahajtottak bennünket az erdőbe harcolni. Itt azonban már elpártolt tőlünk Fortuna, mert őket is, minket is bekerítettek, így estünk fogságba. Vittek bennünket hátrafelé egy darabig, de innen is sikerült eloldalog- nunk, oly módon, hogy holttá tettettük magunkat. Márpedig egy mozdulatlanul heverő katona akkor az út mellett, aligha számított szenzációnak. Elvonultak a többiek, mi meg lapultunk egy bő órát, majd újra indultunk hazafelé. Most sikeresebben, mert el is értük iHusztot. Innen az osztrák határig mentünk, majdvisz- szazavartak az, Ipolyságra. Kutya kelepcébe kerültünk: hátul csőre töltött géppisz- tolyos németek, elöl állag felszerelt partizánok, ukránok, azt se tudtuk honnan, merről érkezik a golyó. Egy hegytető alatt szorultunk a két tűz közé, és a századból csak kevesen maradtunk életben. Oly módon, hogy vastag fák közé gördültünk, kisebb árokba, mélyedésbe csúsztunk, ahol ötven centire felettünk géppuskasorozatok cikáztak. Ahogy felkászálódtunk, el is fogtak az oroszok, de azután tisztáztuk magunkat, hogy nem vagyunk németek. Adtak egy papírt, hogy mi nem ellenük, hanem velük harcolunk. Hárman kaptunk efféle igazolást, az egyiket a Szeged körülit Király Ferencnek hívták, a másikat Tóth Jánosnak, aki emlékezetem szerint Kecskemét táján lakott. Bizony jó lenne őket megtalálnám, és ha élnek, szeretném ha írnának a füredi lakásomra, mivel ők bizonyíthatnák ezeket a hónapokat, ami komolyan beleszámítana a nyugdíjba, hiszen az •még most is nagyon kevés. Elég az hozzá, mindezek után is folytatódott még a fegyverropogás, és hogy sok ősz szál akad a hajamban, annak az is oka, hogy ötször akartak agyonlőni. Túléltem valamennyit, és a háború után ott folytattam az életem Békésen, ahol 1942-ben abbahagytam. ’47- ben nősültem, majd orvosi javaslatra 'közelebb húzódtunk a hegyekhez, ide Füredre. A kosárfonást is kitanultam, de a szervezetem ezt a munkát nem bírta, és a Darugyárból raktárosként kerültem nyugdíjba. Mit mondjak mindezek után? Eddig nyolcszor operáltak, néhányszor a halál kutyája is megugatott, de mindezek ellenére megértem azt is, Ihogy egyetíen fiam családot alapít. Portát adtam nekik, ide, elénk építettek: a maradék 174 négyszögölön meg szőlővel, gyümölcsfákkal bíbelődöm. Született két remek kisunokám, akik a közelség miatt is mindennapi vendégek nálunk, egyszóval elmondhatom: úgy ahogy egyenesbe került zaklatott életem. Már csak any- nyit várok a sorstól, hogy ha a régebbi katonacimboráim közül él még valaki, és ezt az írást olvassa, ha teheti, keressen meg a levelével. Mindazok sorait várom, akik ’44 őszén az Ipolyságban a bernecei völgynél szívták a puskaport, mivel egy kis nyugdíj- kiegészítésért igazolni kellene ezeket az éveket is. Mert ugye a havi négyezret még kimondani sem sok, nem hogy élni belőle. Nekem elhiheti ez úgy igaz, ahogy Papp Ferenc a nevem.” Meghallgatta és lejegyezte: D. Szabó Miklós Fotó: M. J. Főorvos úr! Én nem tudnék nyugodtan aludni Ez az irat kivételesen nem szomorúságot okozott az ön helyében, de önnek bizonyára lelkiismeretfurdalá- sa sincs. Mert ha lenne, akkor nem küldte volna el többször is az osztályáról azt a beteget, aki végül nekem írt levelet. Szívesen a kezébe nyomnám ezt a levelet, Főorvos úr. Olvassa el ön is! Ilyeneket láthatna benne: „... a területileg illetékes kórházban ide-oda küdöztek, és belefáradtam, és meg se gyógyultam. Kerestem egy orvost, aki végül összevarrt. Viszont összenövések alakultak ki, és így ismét zavarok állnak fent. Egy éve már, hogy újból a területileg illetékes kórházba kerültem pokoli görcsökkel. Megtagadták a műtétet, elhangzott az is, hogy nem hozzák rendbe a más elrontott munkáját. Értettem: amíg ők lesznek ott, nem kapok segítséget. Pokoli sokat szenvedek. Nem tudok ülni és feküdni is nehéz. Hogy keressek megint valakit, aki a műtétet elvégzi, ahhoz most már sok pénz kellene. Az én nyugdíjam csak 3900 forint, a férjem sem a minisztériumból ment nyugdíjba. Nagyon szépen kérem, tessék nekem segíteni, tanácsot adni, kihez forduljak.” Hát hol élünk, Főorvos úr? Mondja, kié az a kórház, ahonnan kétszer is — a levél szerint — kidobta a beteget? Milyen jogon, milyen alapon tagadta még tőle a gyógyítást? Ki hatalmazta fel önt, Főorvos úr, és miféle hatalommal ruházták fel? És meddig lesz ez így még, mondja, meddig? Az egészségügyet, a kórházakat — bármilyen rosszul is — mi tartjuk fenn. Mi, akik majd felkeressük önt panaszunkkal, akik majd a segítségét kérjük. A kórház nem az öné. Még akkor se, ha osztályvezetőnek nevezték ki oda. A kórházat, ahol megkeresheti a hálapénzt a családjának, mi tartjuk fenn. Bár ön bizonyára azt hiszi, hogy élet-halál ura. Hogy ott. ahová kinevezték, csak az ön szava számít. Talán azért hiszi, mert évtizedékig így volt. Persze, nemcsak önöknél, de egyes gyárakban, vállalatoknál is. Emlékszem erre az időre én is. Főorvos úr. Mostanában sokat gondolok önre Főorvos úr. Meg arra a levélre, amelyet a betege írt nekem. Mostanában már sok mindentől nem kell tartanunk és félnünk, amitől még évekkel ezelőtt is kellett. ön nem veszi ezt észre, Főorvos úr? Nem veszi észre, hogy a hatalmi kinyilatkoztatások, hogy az egyedül, a mások nélkül való döntések ideje lejárt? Kit kérdezett meg a kollégái közül, Főorvos úr, amikor elküldte a beteget? Ki értett egyet önnel? Persze, hozzászokott ahhoz, hogy senkit nem kérdez meg. Hogy senkit nem kell megkérdeznie, és ezért senki nem marasztalja el. Hogy azon az osztályon csak az ön szava számít. Hogy ön dönt mindenről, és akinek nem tetszik, az legfeljebb elmehet. A beteg is... ha nem tetszik neki a helyzet, elmehet. Sőt akkor is, ha önnek nem tetszik a beteg... Mert a fehérköpenyesek félkatonai szervezetében ön a parancsnok. Egyvalamit azonban elfelejtett. Hogy ugyanúgy lehetne a parancsnok más is. Adhattak volna hatalmat emberséges, megértő, segítőkész orvosnak is. De hót így sikerült. Ez azonban az önök dolga, Főorvos úr. Az önök kórházának az ügye. De mi, akik belépünk az osztályára, mi más világból jövünk. A mi vállunkat évtizedekig elferdített tények hirtelen kimondásának lélegzetmegakasztó terhe nyomja. Mi naponta tanúi vagyunk a leleplezéseknek, annak, hogyan esnek össze eddig biztosnak hitt hatalmak. Annak, hogy minden embertelen hatalomnak vége van egyszer, Annak, hogy az emberek nem tudják elviselni azt, aki őket semmibe veszi. Nem tudják elviselni azt, aki a fejük fölött intézkedik, róluk — nélkülük. A gyógyítás birodalmába, eddig még úgy tűnik, nem törtek be ezek az indulatok. A kórházak környékén még nem fúj olyan szél, amelytől könnyebb, tisztább lesz az ember lélegzete. Talán már nem sokáig, Főorvos úr. Az egészségügy feudális szerkezete recseg-ropog, nem hallja? Nemcsak mi, kívülállók nem tudjuk elviselni ezt a mined demokráciát nélkülöző légkört, de az egészségügy közkatonái is egyre nehezebben. A beosztottak, akiknek még mindig az a dolguk, hogy szó nélkül, gondolkodás nélkül végrehajtsák az utasításokat, azokat is, amelyek rosszak, azokat is, amelyekkel nem értenek egyet. Hogy szó nélkül, ellenvélemény nélkül statisztáljanak ahhoz, ha nem gyógyítanak meg valakit, ha rosszul kezelik, ha elküldik az osztályról. Azért a betegért, akit elzavartak, ne aggódjon Főorvos úr. Ne fájjon a feje miatta — így, utólag. Egy másik intézménybe került, meg is műtötték, és jól van. Igaz, hogy nem ahhoz a kórházhoz tartozik, de ott még komolyan veszik a hippokratészi esküt. Bízom benne. Főorvos úr, hogy nem sokáig lesz ez így. Hogy már nem sokáig kell másik kórházat, másik orvost keresnünk, mint ahová, akihez tartozunk, ha meg akarunk gyógyulni. Hogy nem sokáig kell már kiszolgáltatottan kilincselni az egészségünkért. Hogy már nem sokáig kell tűrnünk és hallgatnunk durva hangnemet, összeszoruló szívvel éreznünk, hogy a gyógyulásunk rajtunk kívül senkit nem érdekel. Ennek reményében üdvözli: Paulina Éva A 4-es főút Szolnokot elkerülő szakasza Már 1949-ben is készült terv Szolnok földrajzi helyzeténél fogva mindig fontos szerepet játszott az ország közlekedésében. Jelentőségét növelte a városon áthaladó 4-es számú főút kiépítése a századfordulón. Az útszakasz terhelése az évek folyamán jelentősen növekedett, napjainkban pedig már a. forgalmi és környezetvédelmi indokok elkerülhetetlenné teszik az útvonal megyeszékhelyet elkerülő szakaszának megépítését. A tanulmánytervet a Közúti Igazgatóság készítette el, részletes leírását a Szolnoki Közélet 1988/1 számában olvashatjuk. Kevésbé ismert, hogy ez a nagyszabású elképzelés nem annyira újkeletű, hiszen 40 évvel ezelőtt a szolnoki Államépítészeti Hivatal készített egy tervezetet, mély szerint a 4-es főutat ugyancsak a várost megkerülve vezették volna át a Tiszán. A terv kidolgozásakor az 1947 novemberében végzett forgalomszámlálást. vették alapul, amikor az út terhelése még csak napi 2586 tonna volt. Számíthattak a magyar—szovjet és a magyar- román gazdasági kapcsolatok elmélyülésére, mely a 4- es főút tranzitforgalmát várhatóan növelte volna. Az előbb említett tényezők miatt került szóba távlati tervként a fő közlekedési út gyorsforgalmi gépkocsiúttá fejlesztése, hogy azok a később kiépítendő gyorsforgalmi út részeit alkossák. Déli vonal, északi vonal Az 1949-es terv két fontos elképzelésit mutat be. Az egyik a várost délről elkerülő ú.n. „Déli vonalvezetés”, a másik a Szolnoktól északra vezető ú.n. „Északi vonal”. Az első változat vázlatterve a városrendezési szempontokat is figyelembe vette, mély szerint az új útszakasz a főút 99. kilométerénél ágazik le, majd 85 fokos törésszöggel fordul dél felé. Az ipari városrészen áthaladva, új híddal keresztezi a Tiszát, ezután a balparti hullámtéren, 1,7 km hosszú töltésen áthaladva, a százlábú híd után csatlakozik a főút nyomvonalához. A mérnöki szakvélemény az új Tisza-híd tervezett helyét nem tartja alkalmasnak műtárgy megépítésére, mert folyókanyarulatba esik, másrészt a hullámtér nagyon széles. így az utóbbi helyen legalább 400 m nyílású ártéri híd létesítése szükséges. A megoldás előnye, hogy a forgalom a város belterületét elkerülné, de a 4. sz. út általános vonalvezetésén javítana, az éles átmeneti kanyarulatok miatt. A másik elképzelés az „Északi vonal”. Ez a főút nyomvonalából az Ű jszász felé vezető vasúti vonal előtti keresztezésnél ágazna ki. A vasutat felüljáróval hidalja át, innen a Szajol felé vezető vasútvonallal párhuzamosan vezet a vasúti Tisza hídig. A Zagyva folyón új hídon haladna át, a Tisza folyót közvetlenül a vasúti hídtól északra építendő új híddal keresztezné. Az útszakasz a száj öli vasúti kereszteződés után csatlakozna a 4. sz. főútvonalhoz. A Déli vonalhoz szükséges műtárgyak: 220 méteres vasszerkezetű Tisza-híd, 400 méteres vasbeton ártéri híd, 120 méteres és 180 méteres vasbeton híd a Holt-Tiszán. Az Északi vonalhoz szükséges hidak mindössze egy 62 méteres vasbetonhíd a Zagyván és a Tiszán építendő 347 méteres vasszerkezet ű híd. A terv költségvetése az Északi vonal árát 33 millió, míg a Déli vonalét 37 millió Ft-ra becsülte. Az 1949-ben készült szakvélemény egyértelműen az északi megoldást támogatja, az építendő műtárgyak száma ugyanis jóval kevesebb, mint a déli szakasz esetén. Negyven év után azonban a város településszerkezetében bekövetkező változások, például a Széchenyi városrész kiépülése, olyan helyzetet teremtettek, melynél egyetlen lehetséges megoldás tűnik kézenfekvőnek, az előzőekben ismertetett déli elkerülő útvonal terveinek megvalósítása. Szikszai Mihály
