Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)

1989-07-08 / 158. szám

1989. JÚNIUS 8.

irodalom, művészet

Baranyi Ferenc:

Szép a küzdelem

(Aldo Severini nyomán)

A természet erőit 's

úgy legyőznétjtl S magamat átadom - .

e szép erőknek,

. mikor hatalmas hullám . ölel vadul magához és elragad illatozó sörényű

szilaj sodrása engem.

Oly szép a küzdelem, a gyözni-vágyás - és legyőzetni egy simogatástól, . ■

mikor dalát a szíved - tovább dalolja tébolyult ütemben és örült szenvedélyeket hangol a hárfa hevesen össze, mitől a barométer mutatója

viharosan szökik a lázas égig.

miként a gyanútlan nyulak hullanak félidőben a rabsicok csapdáiba. Tudta, hogy szeretem a haját (ugyan mijét nem szarettem?), szándékosan játszott vele és rabságommal. Volt egy mozdulata (hosszú hajú nők általában ismerik ezt), hüvelykje és a tenyere közé szorította feje búbján az egész szőke koszorút, fölemelte, tartotta, fejét kissé megdöntötte, úgy hallgatta szavaimat.

,• Ez mindig sok volt nekem, a leglényegesebb mondandómnál akadtam el, és rávetettem magam.

— Beszélj, beszélj — tartóztatott (néha el is fordult) — nem ezért kezdtél bele.

Természetesen ugratott a maga gyerekes-női módján, természetesen ugrottam az ón fölnőtt-féríias böl csessógemben.

A hivatott rendező fogékony szereposztása:

Rengeteg volt a bögöly, a lé£v: engem szakadatlanul kínoztak. Ö ült fönséges nyugalomban, egy kicsit talán még mosolygott is gyöt- Tettetésemen. Valahogy mégis vonakodva szakadtam el közelségétől. Aztán kinyögtem:

— Benéznék itt a parton az erdőbe, talán akad valamiféle gomba.

Most rejtélyesebb, kicsit talán gúnyosabb is volt a mosolya, de

nem akartam meghátrálni. A csónakból kivettem egy vastagabb pólót, hosszú ujja valamit csak véd a szúnyogoktól, előkerestem tornacipőmet. Míg gázoltam át a folyón, magasan fejem fölé tartva óvtam a víztől. Kíváncsi lettem volna, követ-e tekintetével, visszanézni azonban nem akartam, valahogy megalázónak éreztem volna, ha pillantásunk véletlen összetalálkozik. De a bokrokból, szinte lesből, visszakukucskáltam. Elnyúlt a fövenyen, élvezte a napsugarakat, én pedig meg voltam győződve róla, á nap ugyanúgy élvezi, hogy cirógathatja hőjével.

Nehezemre esett a nagyszerű leshelyet föladnom.

Az erdő — első rápillantásra — reménytelennek látszott, aztán föl- bukkamt néhány pirosló galambgomba. Inkább bosszantottak mint örömet szereztek, nem lett volna kedvem kóstolgatni őket. Csinos, bár kissé megrágott selyemgombákra is akadtam, én azonban azokat sem szedtem, igyekeztem egyre 'beljebb a tölgyek alá, ahol másnak látszott az aljnövényzet is. Még égtek a gyöngyvirág narancsszínű bogyói, mire azonban odaképzeltem volna magamat májusban, rátaláltam amit kerestem. Kissé fakón ugyan (túlságosan sűrű az erdő), lábam előtt sárgállottak a fodNádudvari Anna:

:V:

egjött a tavasz. A turistanőnek mehetnékje támadt. Egy napos reggelen lakóhelyéről, a főváros közeli kisvárosból átvonatozott — néhány falut elhagyva . közben — a szomszéd kisvárosba, ott szállt át egy kis piros vo- '■ natba, olyanba, melyek a rövid tápokon járnak mindenfelé a kis országban.

■S

Megszökött. Senki nem tud róla, hogy eljött, otthagyta a munkáját, s nem is készülődött, csak felkerekedett hirtelen. Ez igazi szökés. Az átszállás után felfelé tartott a patakvölgyben — ugyan nevezik nagyképűen folyónak is a kicsi vizet; hát náluk ilyenek is lehetnek folyók. Egy biztos: a népművészetről, mely még ma is él, nevezetes a völgye.

'Kinyílt a láthatár, hegyek közeledtek. Körben a rétek zölden terültek el, de odébb az erdők még feketélettek a lombtalan fákkal. Minduntalan ragadozómadarak jelentek meg, kerengtek a magasban. Holt voltak ezek télen? S hol vannak most a varjak? A turistanőnek eszébe jutott, amit egyszer mondott: ha .valamilyen állattá kéne változnia, sas akarna lenni.

Előtte, az egymásnak szembenéző padokon, két fiú ült, olyan ipa- ritanuló féléknek nézte őket. Egy történetet mesélt egyik a másiknak. Amerikai orvos-feltaláló történetét. De mintha valóságos tényeket újságolt volna. Nemegyszer hallott már ilyen módon filmeket, olvasmányokat elmondani különböző jármüveken Utaztában. Az elbeszélőknek semmi kapcsolatuk azokkal,, akik a sorsukról döntenek. Mit sem tudnak arról, mi van körülöttük, semmit a magas politikáról. Meséket mesélnek. Milyen •könnyen megfoghatóak lennének, ha egyszer mégis megpróbálna hozzájuk szólni valaki.

Nevében a patak nevét is viselő falu állomásán szállt le. Mindjárt .szembetalálkozott egy nénivel, ki szép hagyományos öltözéket hordott. Fején fekete bársonykendőt, az alatt még egy fehér hímzettet, fekete plüssmellényt, sokszoknyát — a legfelső szoknya feketéjét kékkel, a többiét pirossal szegték, —, csillogó lakkcsizmát. Hozzászólónak adott válaszából megtudta, •hogy a néni temetésre megy a szomszéd faluba ilymódon kiöltözve. De később ebben a faluban sétálva a kertekben dolgozó asszonyokat is viseletben látta, leginkább a főkötőjüket megcsodálva: ez szorosan a fejükre simuló, egész hajukat eltakaró, csipkeszegélyes,

fehér hímzett sapka volt, mely hátul fodorban borult a nyakukba.

A megérkezés és a séta között elgyalogolt egy másik, közeli faluba, melynek nem volt vasútállomása. Szép, gótikus temploma viszont igen, nemrég került a kezébe egy kép róla: csak úgy ragyogtak a fehér falak, támpillérek köve, csúcsíves ablakok kőkerete barnállott, a tetőn pici torony ágaskodott. Körülötte kőfal — érődtemplom. A török támadások elől ide menekült a lakosság, azonban a templom nem tudta megvédeni, kiirtották. A XVIII. század elején ,(telepítették a falut újra, olvasta'.

Autóúton ment, hol felfelé kaptatva, hol lefelé ereszkedve, kanyarodott is egy-egy jót az út. „Gönbeország” — rémlett, hogy nevezik így szeretetteljes csúfolódással ezt a megyét. A falu is, hová megérkezett, kis dombokon, völgyecskékben terült el, egyik ház fent, másik lent. De mi itt ez az örületes jómód, csodálkozott a turistanő, mert csak úgy sorakoztak mindenfelé az új, emeletes épületek, melyek ráadásul szépek voltak, műkő meg színes, csillámos vakolat helyett faelemekkel- díszítettek. Akadtak régi házak is, sőt, olyan is, mely lakatlanul maradt, de á sok pusztuló faluval szemben ez a község épült, terjeszkedett.

Megpillantotta a templomot, a, falun kívül, egy dombon állt. Merre jut oda, és bejut-e? Az út mentén két néni beszélgetett. Szlovákul. Ök világosították fel nagy szívesen, hogy a plébános urat, kitől a templom kulcsát elkérheti, hol találja. Rá is lelt, de a kertjében munkálkodott, onnét nem sikerült kicsalogatni — hogy a faluról kikérdezhette volna —, csak a kulcsot vihette a harangozóéktói.

I

templomdombra vezető ösvény mellett- hosz- szával húzódó, - régi ház tövénél néni üldögélt. Szóba elegyedtek. A néni egészen kétségbeesett attól, hogy ő így egyedül jár: nincsen aki elkísérné? Nincs énnekem senkim — sóhajtotta a tunis- tanő. A néinek meg tavaly novemberben halt meg a férje. No, jöjjön be a házba — invitálta váratlanul. A turistanő nevetgélt: minek? — de aztán csak bement. Baromfiudvar, tyúkok, ólak, a ház elején egészen végig keskeny tornác. Odabent pedig nézte a szerény brendezést: a tapasztott földes padlót, gerendás mennyezetet, magasra vetett ágyat, sparhel- tot, pattogó festékű asztalt. Ha ő még egyszer ilyen házban lakhatna. Háromféle süteményt is eléra- kott a néni, tányéron meg papírdobozokban: ezt az unokám sütötte,

rosszélű rókagombák csoportjai. Mielőtt útnak indultunk, ígérgettem neki, szedek majd egy finom pörköltre valót, de azért korántsem voltam biztos benne, hogy így lesz. Az utóbbi idők perzselő szárazsága könnyen meghiúsíthatta volna tervemet. Ezúttal azonban alighanem kicsinek bizonyul a műanyag zacskó, amit magammal hoztam. Vágytam erre a sikerre, neki akartam bizonyítani.

Bicska nem volt nálam, tisztítás nélkül raktam a gombát egymásra, és gyorsan megszedtem annyit, amit egyáltalán elvihettem. Többet nem is lett volna érdemes, ugyan-hol tárolhattuk volna? Már a szúnyogok sem hagytak békén.

Minden esetre igyekeztem mielőbb napfényre jutni, hogy megszabadulhassak a vérszívóktól, ugyanakkor képtelen lettem volna ellenállni iménti leshelyem csábításának.

Ugyanott feküdt, de most a hátát fordította a nap felé, jóllehet, az már sötétebbnek tetszet a másik felénél.- Ahogy belecsobbantam a vízbe, felém fordult, alighanem látta a vízből kitartott gombás zacskót, én azonban nem állhattam dicsekvés nélkül:

— Ezt nézd meg? — ráztam feléje a tasakot.

Fölkönyökölt, és nem tudtam,

engem néz-e vagy a csomagot a kezemben.

— Ülj ide egy kicsit.

Szinte parancsként hangzott, gyanakodhattam is volna, ám szívesen engedelmeskedtem. És megint az a sugárzás a bőrömön, mint amikor kikötöttünk.

— Mikor bementéi az erdőbe, és visszakémleltél utánam (vajon honnét tudhatta?), valamit megértettem. Azt mindenképpen, hogy nem leszel képes önfeledten, gya- núsítgatások nélkül mellettem élni. Folyvást kitalálnál (ugyan mitől váltott most egyszerre föltételes módra? — ijedtem meg) valami magyarázatra szorulót a viselkedésemben, csak mert másak a reflexeim, mint a tiéd. Hiszen valóban nem vagyunk azonos korosztály. Én pedig nem tudnék élni, megőrülnék a gyűlölködéstől.

— Nem vagyok féltékeny.

— Majd leszel. És .egy idő után magam veszem észre, okod lesz rá.

* * *

Sajnáltam, hogy ilyen hamar került sor erre a „tisztázásra", túránkból még három éjszaka és négy nap volt hátra, és akárhogyan próbáltunk megfeledkezni vallomásáról, valamiképpen mindig odatolakodott közénk, mintha az augusztusesti csillagok fényességében is bújkáló titokzatossága szakadt volna ránk,

ezt a lányom hozta, ezt meg én Gyarmatról. És mit iszik: bort, pálinkát? Jaj, sör csak ez a félüveg- nyi van! No, azt itta meg a jóízűen harapott sütemény mellé.

Hol dolgoznak itt az emberek? Téeszben? — kérdezte. Nem, a téesz, az már nem megy — felelt a néni. — Már adnák vissza a földet, de nem kell senkinek. Annak idején mindenkinek volt lova, kocsija, de elvették.. . Most viszik az’embereket a városokba busszal, ott dolgoznak. Meg termelik a málnát... Málna! — ismételte mint bűvös szót. — Akkor abból van a jómód. — Abból, abból — bólogatott a néni. .*

Fényképeket mutatott a férjéről. Jóarcú, bajuszos bácsi volt, az egyik fényképe valami Kiváló dolgozó oklevélről nézett. Ott szerepelt a neve is: szlovákos hév. A néni meg éppen arról beszélt, hogy amikor odaát jártak a rokonoknál. Szlováknak tetszik lenni? — kérdezte a turistanő. A néni egy pillanatra megütközött, mint akit rajtakaptak: á, nem, hát magyar — mondta, — Csak tudunk szlovákul... Egyre bátrabban folytatta: ■mikor fiatal voltam, nem volt szabad úgy beszélni...

A turistámé felkerekedett: hiszen a templomiba készült. — Nekünk most népi tetszik a templom — mondta a néni, — Azelőtt csupa aranyozás volt, de jöttek ilyen műemlékesek, rendelkeztek, hogy csak azok a régi képek lehetnek...

A templom' keletkezése korabeli, XV. századi freskók pompáztak bent a falakom A szentélyben a legépebbek: egy keresztrefeszitést ábrázoló festmény, meg egy különös nőalak — szent Apollónia, ki lelhet az? —, nagy, eleven szemekkel, a karja alatt mindkét oldalon seregnyi apró figura bújt meg.

Járt-kelt az üres templomban, minden nyitva volt — a sekrestye- ajtó tárva —, minden elől volt, felemelt, megrázott egy perselyt: csörgött. Micsoda bizalom, hogy csak kezébenyomták a kulcsot, a néni is az előbb hogy vendégül látta, hogy beeresztette az életébe. Azért még mindig itt a legjobb, „a jó palócok” meg „a tót atyafiak” utódainak földjén. S hát neki ez az otthon. Ugyan nem ebből, a szomszéd megyéből származik, de azonos a lakosság összetétele.

A kicsi, fehéren ragyogó templom körül — szakasztott olyan volt, mint a képen — a kőfalon belül, s azon kívül is sírok domborodtak. A falutól távolabb eső oldalon már hosszan elnyúlt a temető. Visszaindult a frissen szántott földek közti úton. A nénit most a kertjében találta: ásott. Még egy kicsit beszélgetett az ásónyélre támaszkodva. Majd krumplit meg borsót vetek — mondta. — Pedig minek az már nekem, nem is kell már semmi, de látja, még mindig élek. A fiatalok ■meg csak úgy halinak egymás után. A rák, biztosain a rák... Meg agyondolgozzák magukat, gondolta a turistanő.

ússzál tért vissza a faluba, mely a vasút mentén fekszik. A vasút meg a patak mentén. .. Ha már itt volt, lement a völgynek, s így a tájegységnek is nevet adó patakhoz. Fahídon át is kelhetett felette, rétre erdőaljra. A mederben fűzfák nőttek, sárgán virított üde vesszőikben a barka. Az erdő fái közelről nem feketék, ezüstszürkék voltak, az ágakon mindenütt rügyek gyöngyeivel. A távolba, a maga mögöt hagyott országúira nézett, mely szintén a falun keresztül vezetett: óriási teherautók dübörögtek rajta, egész konvoj. .. Itt meg... Mi megint ez a mámorító illat? Az előbb a fűzfák. .. A földre tekintett: az egész erdőalj telídes-tele volt ibolyával,