Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-04 / 154. szám
j^ÉPLAP 1989. JÚLIUS 4. Huszonnégyóráztunk, de 76 órás szolgálatot is kibírtunk Magyarországon a negyvenhetedik 76 órás szolgálatot is kibírtak A kitüntetés a mezőtúri családi ház ékdssége. Fotó: Mészáros Florence Nightingale érmet kapott a mezőtúri Rima Indrásné A Nemzetközi Vöröskereszt Szervezet évről évre keresi, kutatja azokat, akik a történelem legnehezebb idején vállalták társaik segítését, a betegek ápolását, gyógyítását. Valamikor a századforduló táján ugyanis kitüntetést alapított, egy áldozatkész ápolónő emlékére, aki háborús sérülteket gyámolított. A világon eddig kilenc- százhuszonöten bizonyultak érdemesnek a Florence Nightingale kitüntetésre. Magyarországon a közelmúltban kapta meg a szép érmet Rima Andrásné, mezőtúri nyugdíjas ápolónő. A hetvenéves, szívós, erejét, emlékezetét jól megőrzött asszony a túri Mikes Kelemen utcában él, s változatlanul' ápol. Nagybetegségen átesett férjét kezeli, óvja, hogy szép családja, három nagy fia körében örülhessenek a családi békének. Emlékeivel tele a családi ház nagyszobája. A legféltettebbek a fiatalságához, lányéveihez tartozók. Nem emlékkönyvek, s nem egykori szerelmeslevelek. Tábori kórházak, sebesült magyar katonák kórtermeiről készült megsárgult fényképek, hivatalos iratok, amelyek azt igazolják, Önódi Anna-Megdolna (mostani nevén Rima Andrásné), aki 1919-ben, Mezőtúron született, saját elhatározásából 1942-ben Losoncon — rokonoknál vendégeskedvén — jelentkezett a Magyar Vöröskereszt fölhívására, elvégezte az önkéntes ápolónői tanfolyamot, kapott harctéri kiképzést is, hogy ha behívó érkezik, helyt tudjon állni. A behívó nem késett sokáig — 1943. január 10-én már otthon érte, a mezőtúri családi házban: a SAS-be- hívó. Hadikórház volt a mezőtúri, oda szólította először a szolgálat. — És már január 16-án megérkezett az első sebesültvonat, kétszáz súlyosan fagyott magyar katonával. Huszonhárom volt közülük az én gondjaimra bízva. Huszonnégyóráztunk, s aztán, hogy később tífuszosak, skarlátosak, fertőzöttek jöttek, 76 órás szolgálatot is kibírtunk. Az orvosok csak azon fohászkodtak, bírják a nővérek a munkát, mert ha ők kidőlnek, kilátástalan helyzetbe kerülünk. Bírták. Egészen 1944 októberéig, amikor tábori kórház lett, az elvonuló német csapatok mögött vonult a kórház is, nyugat felé. Maguk mögött hagyták a Csallóközt, Pozsonyt, s valahol Bécsen túl húsz napig amerikai fogságban éltek. A háború véget ért, a nőket hazaengedték. Lovaskocsival jöttek a határig. A fagyott, vérző katonák ápolása után, — alighogy fölnevelte a saját gyerekeit — újból elszegődött, nem lett hűtlen önkéntes vállalásához. Tanult is érte még: gyermekgondozó, ápoló szakvizsgát tett, s majdnem hatvanéves koráig nyugdíjba se ment. Aztán visszahúzta még a szíve, vagy két évre, nyugdíj után is. Nézegetjük az iratokat, a tömérdek kisebb-nagyobb vöröskeresztes, meg kórházi kitüntetést. Egy élet, méghozzá nem is könnyű élet bizonyítékait őrzik a sárgult okiratok, homályosuló fényképek. Köztük most ez, a vadonatúj, gyönyörű! A Florence Nightingale érem. Ehhez ment most még egyszer gratulálni, az orvos-egészségügyi dolgozók napja előtt baráti kézfogással, öleléssel, s a Magyar Vöröskereszt kis ajándékpénzével köszönteni Rima Andrásnét, a Vöröskereszt megyei titkára, dr. Földy Dánielné. Magyarországon ő a negyvenhetedik, aki ezt a rangos nemzetközi kitüntetést a magáénak mondhatja. Különben az érem hátulján ott van: a világon ez a kilenc- százhuszonötödik példány. — sj — Nevezetes épületeink Az egykori Kakat-híd megmaradt emlékoszlopa 1736-ból A Nagykunságot átszelő Só út kőhídjainak a karcagi Zádor-hídon kívül — máig megmaradt, de annál régebbi — tanúja a Bánhalomnál lévő emlékoszlop; a rajta lévő, nehezen olvasható latin feliratból megtudható átépítés ideje, rendeltetése: „VI. Károly császár (Spanyolország, Magyarország és Csehország királya, Ausztria főhercege) a hűséges magyar népének javára és felvirágozására) ezt a gyakran járhatatlan utat a kincstár terhére megerősítette és járhatóvá tétette (Franz Gothofred, Dietrichstein grófja, az udvari kamara elöljárója) gondoskodott a rendelet végrehajtásáról) az Űr 1736-ik évében.” Történeti és művészi szempontból számunkra értékesebb az alatta lévő barokk keretelésű dombormű (mérete 84x110 cm). Alsó része plasztikusan örökítette meg a háromnyílású, masszív kőhidat, amely alatt Kákát áradó vize hullámzik. Jól kivehetők a hídnyí- lásokat erősítő támpillérek is. Mérete 40 m körüli, szélessége kétpályás forgalmat tett lehetővé. A Kakat-hí- don az avatási ünnepség körmenetszerű, mozgalmas jelenete látszik, barokk pompában, ünnepi zászlókkal, keresztekkel vonuló emberek sokasága. Ma már alig kivehetően, de 1952-ben Betkowski Jenővel arra jártunkban még jól látszottak a részletek és a felette lévő szöveg is. Az 1736-os évszám egyúttal a Kunhegyesen lévő egykori sóház (ma városi könyvtár) építési idejét is jelzi. Építése, tervezése For- tunato di Prati kamarás mérnök nevéhez fűződik, aki 1728-tól 1738-ig a szolnoki sóhivatalnál dolgozott. Feladata volt nemcsak a sóhivatal raktárainak, épületének, hanem a szolnoki Ti- sza-hídnak az építése, karbantartása, ezenkívül a Szandáig vezető töltés hídjának valamint a Só úton a Büdös-ér és a Kákát hídjainak elkészítése is. s mivel a fahidak gyorsabban tönkrementek, került sor a kőhi- dak építésére és őrzésére is. A hidak őrzéséhez ugyanis Szolnokról kellett fuvarozni a katonákat. Elképzelhetetlen nagy árvizek voltak a Tisza-szabá- lyozások előtt. Az már közismert, hogy az eredetileg „kilenclyukú” Zádor-híd 2—2 szélső nyílását pusztította el egy rohanó árvíz, de a Kákát hídjának sorsa még tragikusabb. 1739-ben — három évvel az avatás után — rendkívüli árvíz duzzasztotta fel a hídnál a Kákát vizét annyira, hogy a híd íveit megroppantotta, köveit messze sodorta. Fahíddal pótolták. A kakati híd emlékoszlopa őrizte meg a természet és az ember küzdelmének históriáját. Az építést követő ötven év múlva jegyezte fel naplójában róla Bánffy Zsuzsanna, amikor a Kufsteinben raboskodó bátyját felkeresendő, erre vette útját: „A Kákád vizén keresztül nagy gátlás és híd van. Kunhegyes és Fegyvernek puszta kétféléi, mint két nagy tó, úgy áll a Kákád vize, s a híd végén van egy kőoszlop, s reámetszve Carolus VI-tus neve, azaz, hogy maga csináltatta azon töltést és hidat ...” (a Vasárnapi Űjság 1888-as évfolyamából). A Műemléki Albizottság kezdeményezésére felmértük az emlékoszlopot és a Kenderesi Tanács 1981-ben részlegesen felújította. Műemlékké nyilvánítása folyamatban van. Kaposvári Gyula LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Anyóst festettem a falra... Okos komám, meg vagyok hatva. Ügy látszik, mégis van valami végzetszerű történéseinkben. Pontosan két hete múlt annak, hogy a temetés napján anyósomat emlegettem kellemetlen küldönce miatt, nos, ezen a llégutóbbi pénteken kora reggel cseng a telefon, apósom hangja szólal meg az oly távoli Romániából: örömhírem van, anyósod hosz- szas várakozás után megkapta az útlevelet, ma! éjjel fél) egykor ül vonatra, holnap reggel várjátok az áitlbmásan. Tudod, komám, tíz napja fesz két éve, hogy láthatta egyetlen lányát, egyelőre egyszál unokáját (épp most mesterkednék a második összehozatalában) és kedves, drága, zseni vejét. Képzelheted^ hogy megörvendtünk a hírnök, amint magunkhoz tértünk, máris hívtam a MÁV tudakozóját, hogy hánykor van Szolnokon az a vonat, amelyik Brassóból éjjel fél egy körül indul A vonal másik végén lévő hölgy a menetrend hosz- szas tanulmányozása után kijelentette: ilyen vonat nincs. Onnan Magyarországra közlekedő' vonat csák este fél tizenegykor vagy hajnali három után. startol az illető állomásról, eszerint az első, az Őriem, expressz reggel fél nyolckor van itt. Gondoltam, az izgalom miatt talán apósom keverte a fél tizenegyeit föl eggyel, a biztonság kedvéért ünnepélyesen kivonultunk a virágcsokrokkal reggel hétkor a vasútállomásra. A kománéd már indult volna a keresztfiaddal a peronra, de én, szokásomhoz híven, mindig ^túlbiztosítom” magam: látván, hogy az információs ablak mögött a tegnapi informátoromnál fiatalabb hölgy ül, még egyszer megkérdeztem, az Orienten kívül várható-e más vonat érkezése a délelőtt folyamán abból az irányból. Hogyne, felelte, a Balt-Orient, amelyik valamivel fél egy után van Brassóban. Árpádom, nem is mérgelődtem volna, ha egy nappal ezelőtt, egy akármilyen vasutas vezetett volna félre és nem történetesen az, akit azért fizetnek és ültetnek arra a bizonyos helyre, hogy pontos, megbízható értesüléseket szolgáltasson. No mindegy, ha már hajnalban keltünk és kijöttünk, megvárjuk ezt az első vonatot is, hátha mégis .. . Várjuk, nem érkezik menetrendszerűen, a vágány mellett ki sincs írva, hogy létezik ez az expressz, s hogy hánykor kellene érkeznie avagy mennyit késik. Az állomás aluljárójában is van egy tudakozó, kérdem az .idős vasutast, mennyit késik ez az Orient, mert né, nincs kiírva semmi. Azért nincs, feleli, mert nem Jöhet tudni, mennyit késik, ő érdeklődött, a vonat még nincs Magyarország területén. Visszamegyek, s mondom a nejemnek, talán jobb lenne hazamenni, mert íme, mi a helyzet. Alig fejezem be a helyzetjelentést, megszólal a hangosbemondó: az Orient expressz érkezik a tizenegyes vá- gányra-a-a ... Hát ez az expressz rakétasebességgel jöhetett, gondolhatnám, ha komolyan venném értesüléseimet, hiszen egy perce még nem is volt az országban. Végigfutottam a szerelvény mellett, nyilván, anyósom ,a drága nem volt sehol. Irány vissza a lakásunkra, majd fél tizenegykor ismét az állomásra, mert állítólag tizenegykor érkezik az a vonat, amelyik a tegnap még nem létezett. Persze, elképzelheted, milyen nehéz volt mindezt elmagyarázni a három »és fél éves barkómnak, aki teljesen értetlenül figyelte az eseményeket, s bármit mondtunk, egyre csak azt hajtogatta: jó-jó, de hol van nagy ika?..lA tBalt-Oriemt érkezését már valamivel jobban megszervezték a szolnoki MÁV ügyeletesei, ki is írták, be is mondták, hogy előreláthatólag harminc percet késik. Jó-jó, de hol van nagyika? .. . Aztán csak befutott az a fránya vonat, s a még gyorsan mozgó szerelvény egyik vagonjának ajtajában felfedeztem a fogódzóba kapaszkodó anyósomat, ő Is meglátott. hallottam távolodó hangját a fékcsikorgások között: fiam, itt vagyok ... Rohanás! Ami ezután következett nehéz leírni. Valahogy leszedtem a betegségtől, a fáradtságtól s az izgalomtól nehezen mozgó asszonyt s a csomagokat, addig nejem is odaért a gyerekkel, s a peronon álldogáló rengeteg utas valami egészen furcsa s italán számukra érthetetlen jelenetnek asszisztálhattak: a néni esetlenül összeborui a kisfiút kézen fogó fiatalasszonnyal, hosszasan, hangosan, észveszejtőén zokognak, miközben a csodálkozó, nagy szemeket meresztő gyerek s a zavart arcú férfi egy-egy csokor virággal piros-fehér-zöld színű bokrétával várnak tehetetlenül. Nem egykönnyen beskatulyázható a látvány: úgy zokognak, mintha valami hagy tragédia indokolná, de akkor minek a két díszes csokor s az ünnepi viselet? Örömében pedig egyáltalán nem így sír az ember. Nyilván, egyből világos lett volna minden, ha tudják, hogy ez egy olyan .találkozás, melyről gondolatban már sokszor lemondott „mindkét fél”, s a gyérülő reményt csalk valami természetfölötti erőbe vetett hitünk táplálta. És a csoda ím, bekövetkezett. A délelőtti hercehurca után a fiam is csodának vélhette, mindenesetre, mikor szóhoz jutott, e szavakkal nyújtotta át a kis kezében sókat szorongatott csokrot: Isten hozott nagyika Magyarországra! Sejtheted, újabb könnyezőn áradt lefele az arcokon, ezúttal néhány szemlélődőén is. Mikor e sorokat írom, nagyika már második napja van itt, s azt mondja, most sem hiszi el az egészet, az az érzése, hogy odahaza van, s csak álmodja az egészet... Visszakanyarodnék, Árpádom, anyósom érkezésének a körülményeire, meglátod, ez téged is, közelebbről érinit. Szóval, alig léptünk be a lakásba, csenget a szomszéd - asszony, hogy amíg nem voltunk itthon, keresett valaki Romániából. Egy pillanatra megcsapott a tudat- hasadás szele, nézem, anyósom bent van, akkor meg ki kereshetett. Azt mondja a szomszéd, egy fiatalember volt, sietett Budapestire, egy csomagot hozott számomra s nála hagyta. Sem nevet nem mondott, sem a „feladót” nem nevezte meg, nagyon óvatosan vettem át a küldemény t, tovább tart az üldözési mániám, hátha robban a szatyor. Aztán egy papírcetlit halásztam ki belőle, mélyen a saját címemet olvashattam, s te máris tudod, mitől könnyebbültem meg: felismertem a kezed írását. Persze, hogy megjelentél a képben, hisz két hete éppen veled csókoltattam anyósomat. Végre jött hír tőled, és végre elküldted pajtás a ki tudja honnan hozzád került, kényszerűségből otthon hagyott, pótolhatatlannak tűnő horgászfelszerelésemet. Most már a bejáratott és sokszor szerencsét hozó orsókat felte- hetem a botjaimra, s bevethetem évek alatt összegyűjtött horogkész- ietern egyik-másik darabját és házi készítésű villantóimait. Hátha ezekkel meglepem az „ellenséget”, mert ezek a magyar halak eddig nem nagyon akartak velem barátkozni, jobbára csak a halasboltban volt szerencsém találkozni velük, pedig az a legfinomabb, amit az ember saját maga fog. Köszönöm komám, a gondolkodást, különösképpen a „csomagolástechnikádat”. Előbb meglehetősen hülyén néztem, miért csomagoltál minden kis mütyürt újságpapírba? Vagy valami baj történt veled, vagy oka kell hogy légyen a tréfának. Kisimítottam az összegyűrt papírokat, majd a negyed- és féloldalas újságrészle- itekből szépen összeraktam (mert összeillett) az Előre újság azon számát, melyet itt mindhiába keresltem, s mely terjedelmes összeállítást közöl e cím alatt: „A dolgozók számos .gyűlése juttatja kifejezésre a román nép felháborodását a nemrégiben Budapesten lezajlott szocialistáén enes, revizionista és irománel'léneis provokációk miatt”. Tüzetesen áttanulmányoztam az épületes kijelentéseket. Most jöttem rá, hogy június 16-án én egészen mást ilálittam-h állott am a tévében, min,) ami „valójában” történt. Olvasói élményeiről s hozzá fűzött gondolatairól részletesebben következő levelében számol be komád, Lajos
