Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-29 / 176. szám
8 Két út áll előttünk Beszélgetés Szalay Lászlóval, a Tiszamenti Vegyiművek vezérigazgatójával Jászberényhez vagy Pesthez tartozni De ki ügyel majd az orvosi etikára? HSagaziM _______ V alódi politikai reform nem képzelhető el gazdasági reform nélkül és fordítva — ez a mondat az utóbbi hónapokban minden valamirevaló politikai, gazdaságpolitikai tanácskozáson számtalanszor elhangzott. Persze a gazdasági reform feltételezi a műszaki fejlesztés, a szerkezetváltás fölgyorsítását, a kereskedelmi tevékenységek kiterjesztését, a piacgazdaság mihamarabbi kiépítését és még sorolhatnánk, hogy mi mindent. Erről már sokat beszéltek, de vajon „a tettek mezején” egy vegyipari nagyvállalat vezér- igazgatói székéből látszik-e mozgás, érezhető-e valamiféle élénkülés? Többek között erről is kérdeztük Szalay Lászlót, a Tiszamenti Vegyiművek vezérigazgatóját. Nemrégen megalakult a Magyar Orvosi Kamara Jászberényi Területi Szervezete. A jászberényi orvosok egy része azonban a Kamara budapesti szervezetének tagja kíván lenni. Miért? Mi van a háttérben? Netán személyi ellentétek? Aki sáros, legyen sáros Ismerkedjünk meg először a jászberényi szervezet munkájával, terveikkel. Az elnöke dr. Bük János, kardiológus főorvos: — A kamara az orvosok szakmai, érdekvédelmi szervezete. Egyik feladata, hogy vizsgálja az etikai ügyeket, véleményt nyilvánítson és ha kell, szankcionáljon. Az egészségügyről a betegek véleménye sokszor általánosan fogalmazódik meg. Az egész egészségügyet hibáztatják azért, ha velük valahol rosszul bánnak, vagy nem látják el őket rendesen. A Kamara álláspontja, hogy aki „sáros”, az valóban legyen sáros, vagyis derüljenek ki ezek az esetek, ítéljük el ezeket a kollégákat. Váljék nyilvánvalóvá, hogy személy szerint ki dolgozik rosszul, ne az egészségügy egészéről, egy kórházról, egy osztályról legyen elmarasztaló vélemény, hanem arról az orvosról, aki mulasztást, hibát követ el. — Mit tud tenni a kamara ellenük? Milyen eszközökkel léphet fel? — Egyelőre még nincs meg az egységes etikai kódex. Ennek kidogozása a Magyar Orvosi Kamara feladata lesz. Az idén tervezik megalkotni a kamarai törvényt, és akkor lesz majd eszköz az orvosi kamara kezében, hogy büntessen is. Véleményt nyilvánítani azonban már most is kötelességünk. — Mit tud tenni jelenleg a jászberényi szervezet, ha például bejelentés érkezik önökhöz egy kollegájuk ellen? Dr. Bük János: — Véleményt nyilvánítunk az esetről. Ezt az illetékesek a felettesek vagy figyelembe veszik vagy nem. — Például hogyan foglalnak állást akkor, ha hálapénzzel kapcsolatban érkezik jelzés? Elítélik az orvost, aki elfogadja? El lehet ítélni, amikor az orvosok többsége rá van kényszerítve? Megint a hálapénz Horváth László körzeti orvos, a Kamara vezetőjének tagja: — Vannak helyzetek, amikor az elfogadás megvesztegetésnek számít pl,, halott- szemlén, hatósági bizonyítvány kiadásakor. A hálapénz megszűnése viszont pillanatnyilag nyomorba döntené az orvostársadalmat. A fizetésünk nagyon kevés, és nemcsak megélnünk kell, de elvárják tőlünk, hogy kipihentek, figyelmesek * Jegyünk, továbbképzésekre járjunk — amelyeket nagyrészt saját zsebből fizetünk — drága szakkönyveket vásároljunk. Dr. Bük János: — Szerintem, ha valaki a gyógyításért fogad el hálapénzt, az nem ütközik a törvénybe. Én egyébként igyekszem etikusan viselkedni, nem tenni különbséget a hálapénzt adók és nem adók között. De meg kell, hogy mondjam: a hálapénz létezése alapvetően negatív jelenség. Az orvosi kamara egyik célja a hálapénz megszűnése. Szerintem, ha belép a biztosító rendszer, meg is fog szűnni, mert minden vizsgálatnak ára lesz, és az egészségügyi dolgozókat rendesen megfizetik majd. Dr. Magyar Levente sebész, a Kamara vezetőségének tagja: — A Kamara-tagoknak úgy kell viselkedniük, hogy példát mutassanak a többieknek. Azt szeretnénk, ha az orvostársadalom egységes lenne és nem áskálódnának egymás ellen... Dr. Bük János: — Még a látszatát is el akarjuk kerülni annak, hogy valaki a személyes ügyeinek, ellentéteinek rendezésére akarja használni a Kamarát. — Mi a véleményük arról, hogy a kollégáik egy része nem önöket fogadja el, hanem a budapesti szervezethez akar tartozni? Nincsenek e mögött személyi ellentétek? Dr. Horváth László: — Biztos, hogy vannak, bár mindenki dönt, hogy a Kamarja melyik területi szervezetét választja. Dr. Bük János: — Vannak olyan orvosok is, akik egyáltalán nem akarnak a Kamarához tartozni. Egy biztos, nekünk az egészségügy jelenlegi rendszere nem jó, gyökeres változást szeretnénk. Lehet, hogy akik ellenzik a kamarát, azok nem akarnak változtatni? Nekik jó így? Nem fogadják el A kórház orvosainak nagy része nem a Kamara jászberényi, hanem a budapesti szervezetéhez szeretne tartozni. A miért-ről dr. Marti- csek József osztályvezető belgyógyász főorvost és dr. Crespo J. Carlos sebészorvost kérdeztem. Dr. Marti esek József: — A Magyar Orvosi Kamarának még nincs programja, amelyet egyeztetett volna a különböző állami szervekkel, szakszervezettel stb. Amíg nincs országos program, addig a helyi szervezet hogyan tudja kialakítani a magáét? Előbb a Magyar Orvosi Kamarának legyen programja, és ehhez csatlakozzék a helyi szervezet. A levelünkben, amelyben a fővárosi szervezethez tartozásunkat kérjük, jeleztük, hogy akkor szeretnénk tagok lenni, ha kialakul a program, és az alkalmas arra, hogy a kamara céljait megvalósítsák. — Megfigyeltem, hogy amíg a jászberényi szervezetbe többnyire a beosztott orvosok léptek be, addig a budapestihez inkább az osztályvezetők akarnak tartozni. ön szerint véletlen ez? — Ezt az ön fantáziájára bízom. — Ha már itt tartunk: számomra az, hogy önök Budapesthez akarnak tartozni, azt jelenti, hogy a Kamara jászberényi szervezetét nem fogadják el. — Egyértelmű. Hiszen a kamara szerintem a szakmai kérdések eldöntésére nem alkalmas, csak az orvosok emberi magatartását tudja megítélni. — Akkor ki ítélheti meg az orvos szakmai munkáját, tévedését? — A szakmai felettese. A kamara csak akkor tud véleményt mondani, hogy történt-e szakmai hiba. ha szakértőt kér fel. Egyébként sajátos jelenség, hogy éppen itt, ebben a városban alakult meg ilyen hamar a kamara területi szervezete. — Ügy érzi, hogy elhamarkodott lépés volt? — Igen. — ön szerint személyi ellentétek állnak a két szervezethez való tartozás igénye mögött? — Erre nem tudok válaszolni. Dr. Crespo J. Carlos: — Csak a magam nevében beszélek: En azért akarok a Kamara budapesti szervezetében tag lenni, mert nem vagyok megelégedve az itteni szervezet vezetőségével. Személy szerint másokat szeretnék ott látni. Előre lehetett tudni, hogy kiket választanak majd a vezetőségbe. Az elnökségben há- .rom kórházi, egy körzeti és egy gyermekorvos van. Mindannyian jászberényiek. És hol maradnak a falusi körzeti orvosok? őket ki képviseli a vezetőségben? Én ezt nagyon fontosnak tartom, mert a falusi körzeti orvosoknak van a legtöbb betegük. A kórházból körülbelül húsz orvos akar Budapesthez csatlakozni. A körzeti orvosok közül is várható, hogy többen nem ide akarnak majd belépni. Ki fog ítélkezni? Hogy végül is hogyan alakul a jászberényi szervezet sorsa, azt majd eldönti az idő. De vannak kérdések, amelyekre a választ sajnos már most lehet sejteni. Nagyon szimpatikus az a törekvés, amelyet dr. Bük János így fejezett ki: a kamara egyik célja a hálapénz megszűnése. Egyetértek vele. Mert szerintem, amíg a hálapénz meg nem szűnik, addig itt ítélkezni egymás fölött nemigen lehet. Mert ugyan az orvosok felállították maguk között a hálapénz elfogadásának etikáját, de ebből megint kimaradtak a betegek. Mert az orvos szerint elfogadhatja a hálapénzt, ha gyógyításért adják. De vajon etikus-e elfogadni, ha Mari néni az utolsó ezresét adja oda a gyógyulásáért? Erről az orvos persze nem tud, nem tudhat. Nem is hibáztatni akarok bárkit, csupán érzékeltetni: nincsenek tiszta, áttekinthető helyzetek. És ítélkezni csak tiszta helyzetekben, tiszta, betartható, követhető normák ismeretében lehet. A jelenlegi káoszban azonban ezek nem alakíthatók ki. Hogy születnek majd akkor a kamarai ítéletek? Kinek lesz erkölcsi alapja ítélkezni a másik fölött? Ki lesz az, akit nem lehet besározni? A hálapénz elfogadása, adása nem olyan egyértelmű és ellenőrizhető aktus, amelyből az orvos tisztán kerülhet ki. Ha például a doktor behívja a szobájába a beteget, hogy nyugodt körülmények között beszéljen vele a bajáról, és a páciens hálapénzt ad neki, ez kétféleképpen értelmezhető. Az orvos úgy tekinti, hogy ő csupán elfogadta. A beteg pedig úgy, hogy az orvos rá- kényszerítette a hálapénz adására. Hogyan lehet ezt eldönteni? Ki fog ítélni ki fölött? Aki a hálapénzt csupán elfogadja, elítéli majd azt, aki kikényszeríti? Még valami. Konkrét bejelentések kellenek, és a betegek többsége nem mer odaállni, hogy: kérem, velem X. Y. doktor így meg így viselkedett. Konkrét esetek, nevek nélkül pedig vizsgálódni se lehet. Jászberényben működik a Kamara egyik szervezete. A kórház orvosainak egy része másik szervezethez kéri magát. Jó, jó, ki-ki tartozzék oda, ahová szeretne. De ki ügyel majd az orvosi etikára? Ki lesz képes vigyázni rá? Mert a kamara is csak akkor lehet hatásosabb az eddigi próbálkozásoknál, ha közben nem alszik az orvosi etika legnagyobb őre: A lelkiismeret. Pauling Éva — Elöljáróban kérem mutassa be a céget, hogy hol helyezkedik el a hazai ipar palettáján? — Ha a TVM ötmilliárd forintos évi termelési értékét nézzük, akkor a száz legnagyobb hazai vállalat toplistáján az 57. helyen áll, a vegyipari cégek sorában pedig az ötödik. Szóval nagynak számít, s termelékenysége is magas, hisz itt esztendőnként több mint 2 millió forintot, termel egy ember, de az idén ez a mutatószám legalább még félmillióval emelkedni fog. Jelenleg ezernyolcszázan dolgoznak itt, de ezelőtt tíz évvel 2180-an voltak. Azóta persze növeltük a termelést és megindítottunk egy új üzemet is. — Korábban lapunkban is 'beszámoltunk arról, hogy csökkentik a kénsavterme- lést és egyik üzemüket leállítják. Hogy akarják mindezt megvalósítani? — Ügy, hogy közben nőjön a hatékonyság, mert hisz amit nem termelünk meg a leállítandó üzemben, azt szükség esetén el tudjuk készíteni a másik kénalapú üzemünkben, miközben a létszámot csökkentjük. — Elküldenek embereket? — Nem. Száz emberről van szó, akiket a leállítandó üzemből áthelyezünk a vállalatnál máshová. Persze én úgy vélem, hogy nem lehet ezt a kérdést abszolútizálni: mert a „nem konvertálható embereket” — például kőműveseket, ácsokat. — csak úgy tudjuk továbbbra is alkalmazni, ha vállalják, hogy vegyipari szakmunkásokká képezik át magukat. Mi ehhez minden segítséget megadunk éppen azért, mert tudjuk, hogy manapság alapértékké vált a vállalat stabilitásának, a munkahely biztonságának kérdése. Ez korábban elhanyagolható dolog volt, szóba sem került még akkor sem, ha az adott cég veszteséget veszteségre halmozott, legfeljebb szanálták, állami támogatóit kapott, szóval mindig kihúzták a bajból. — A \rossz döntések sorozata a (vegyiparban is éreztette ihatását? — Ne higyje, hogy azért, mert én vegyiparos vagyok, elfogult lennék az ágazattal szemben. De a magyar gazdaság legsikeresebb ágazata, minden ellenkező híreszteléssel szemben a vegyipar, amelyik ma már a legnagyobb tőkés exportot produkálja, ahová mindenkor a világszínvonalú kapacitások épültek be, ahol a termékek minősége megfelel a nyugati piacok által diktált feltételeknek, s ahol az export is gazdaságos. Persze vannak ebben az iparágban is válságjelek, de ezek elsősorban a műtrágyagyáraknál jelentkeznek. Nálunk szerencsére csak a bevételeink 27 százaléka származik műtrágyából, s ennek megfelelően minket nem rendített meg a kereslet drasztikus visszaesése. — Az ön szavaiból az tűnik ki, hogy a vegyipar helyzete a népgazdaságon belül jónak mondható. — Így igaz. Említenék egy példát: vállalatunk ’85-ben 500 millió forint értékben exportált, az idén pedig 1 milliárdot. tervezünk az exportból, vagyis megduplázzuk a négy évvel ezelőtti összeget. S ez a fejlődés nemcsak a Tiszamenti Vegyiművekre, hanem az egész vegyiparra jellemző. — Véleménye szerint mit kellene tenni, hogy a magyar gazdaság a vegyiparhoz hasonló pozícióba kerüljön? — Teljesen demagóg elméletnek tartom azt, hogy élénkítsük a belső keresletet, s ezáltal a gazdaságot. Ezt a ’80-as évek közepén megtettük, s hirtelen megduplázódott az adósságállományunk. Ebből következik, hogy további áldozatok nélkül nem lehet rendbehozni ezt a gazdaságot. Az ugye kitűnt, hogy Bush sem egy zsák pénzzel jött, tehát a Nyugat is csak abban segít, hogy az áldozatvállalás mellett pótlólagos erőforrásokhoz juthassunk, s nem abban, hogy az életszínvonalunkat megtartsuk. Szóval kézben kell Ne tűnjön dicsekvésnek Kinek a bőrére? A szellemi munkának nincs becsülete tartani vissza kell fogni a belső és a szocialista keresletet, mer,t ez az ország képes arra, hogy például több százmillió forinttal meghitelezze a szovjeteket. Csak az a növekedés indokolt, aminek eredményeként a tőkés export növekszik. — Elgondolkodtató amit mond, de ez fölvet egy újabb problémát. Arra gondolok, hogy ezek a cégek, amelyek eddig főként szocialista exportra termeltek, akár be is zárhatják kapuikat. — Két út áll előttünk. Az egyik az, hogy vállaljuk a regionális és szakmai konfliktusokat, s azért, hogy legalább a termelő fogyasztást — például az anyag- és rezsiköltségeket. — megspóroljuk, gondoskodunk a kieső emberekről, átképezzük őket, s új munkahelyeket hozunk létre. Ez még mindig olcsóbb megoldás, mint ha veszteségesen termelnénk. Vagy ezt vállaljuk, vagy azt, amit eddig minden kormány hibásan vállalt, hogy tovább támogatjuk ezeket az iparágakat, s a veszteség mellett ünég jlövedelem is kiáramlik. Lehet, hogy sokak szemében ez a szocialista megoldás. Igen ám, de akkor a nemzetnek meg kell mondani, hogy ez a játék minden ember bőrére megy, ezért, ezt az ország finanszírozza. Mondjuk meg, hogy itt nem lesz munkanélküliség, de akkor keményen fizetni kell érte. Ebben az esetben tudatosítani kell a lakossággal, hogy minden az ő zsebükre megy, s az életszínvonaluk a jövőben is romlik. De nem is történhet másként, hisz a veszteséges cégek további termelése feléli még azokat az erőforrásokat is, amelyekből egyébként új munkahelyeket lehetffe teremteni. Ez az egyik fő gond, a másik pedig az, hogy meg kellene szüntetni azt az egyenlősdi szemléletet, ami Magyarországon még ma is dívik, miszerint ha én szegény vagyok, akkor legyen mindenki az. Nem hiszem, hogy akik ma elfogadják a vállalkozások elsődlegességét, ugyanazok jó szemmel nézik a vállalkozásokkal együttjáró vagyoni és életszínvonalbeli különbségek növekedését. Nem tudom, ezzel számolnak-e, vagy pedig az lesz a jövőben is, ami most elkezdődött: egyik oldalon kiabálunk, hogy első a vállalkozás, a másik oldalon meg nem tűrjük és gyanakszunk azokra, akik gazdagodnak. Mindezt persze nemcsak az egyes emberekre, hanem a vállalatokra is értem. Ebben a szemlélet- módban természetesen az is benne van, hogy ha a vállalkozó, vagy a vállalat rosszul csinálja a dolgát, menjen tönkre és ne potyog- tassunk könnyeket a rosszul sikerüli befektetések miatt. Azt kell tudomásul venni, hogy mindenki azért fektet be pénzt valahová, mert meg akar gazdagodni, az ő baja, ha nem sikerül. Ez a vállalkozás kockázata. — De ahhoz, hogy Önök egyre inkább meggazdagodjanak, napirenden kell tartaniuk a műszaki fejlesztés kérdését, s ugyanakkor mindehhez magas színvonalú kereskedelmi munka is szükséges. — Valóban így van, mert egyrészt piacképes termékeket kell produkálnunk, másrészt pedig meg kell szerveznünk azok eladását. Ott kelj lihegni a vevők nyakában, mint ahogyan a nyugatiak csinálják nálunk. Hozzánk egy magyar cég képviselője sem jön el, hogy eladjon valamit, de az NSZK- ból 'majdnem mindennap érkezik valaki. Ami pedig a műszaki fejlesztésit illeti: mi pályázatokat írunk ki egy- egy feladat megoldására, gyakorlati bevezetésére, s ha sikeres és működik az adott dolog, akkor fizetünk érte. De nehogy azt higyje, hogy minden konfliktus nélkül be tudtuk vezetni ezt a rendszert. Hisz sajnos a szellemi tevékenység ma Magyarországon az emberek tudatában nem minősül munkának. Gondoljon csak arra, hogy a szülők a gyermekeiket még manapság is úgy fenyegetik, hogy vagy tanulsz, vagy elmész dolgozni. Ebből adódik, hogy a szellemi alkotásnak nincs becsülete, s így természetszeiaíleg a velejáró anyagi ösztönzés is elmarad. Persze legalább annyira lényeges az erkölcsi oldal is: vagyis az, hogy egy embert azért becsül meg a társadalom, mert alkot. Ez nálunk hiányzik, s emiatt az a hajtóerő, ami a szellemi munkát előre vinné, nem elég nagy, s ez aztán meglátszik az intenzitáson is. Ez pedig felvet egy újabb gondot, mégpedig az önbizalom hiányát. Mondok egy példát: a magas arzéntartalmú sárgafoszforból mi már jó pár év óta élelmiszeripari foszfátokat gyártunk. Igen ám, csak előtte a foszforsavat meg kell tisztítani az arzéntól. Annak idején, amikor elkezdtünk ezzel foglalkozni, fölvetődött, hogy venni kéne külföldről valamilyen eljárást., szabadalmat ennek megoldására. Mondtam a kollégámnak, hogy szó sem lehet róla, hisz mindannyian tanultuk, hogy az arzén szulfidjai savban nem oldódnak. Akkor ennek kötelessége, hog^ szocialista körülmények között is hasonlóan viselkedjen. Tulajdonképpen nem kellett mást tenni, csak a rendszerbe kénhidrogént bevezetni és kész. De azzal kellett kezdeni, hogy meggyőzzük egymást, hogy mi ezt meg tudjuk csinálni, mint ahogy meg is tudtuk. Tehát van rá szellemi kapacitásunk, csak az erkölcsi és anyagi ösztönzés mellett nagyobb önbizalomra is szükség van. — Köszönjük a beszélgetést. Nagy Tibor
