Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-26 / 173. szám
1989. JÚLIUS 26. A tévé Képernyője előtt Ismételni pedig kell! A televízió programjában régi filmek, öreg műsorok jelennek meg, bukkannak fel újra meg újra mostanában a képernyőn. Közismert, hogy ebben nagy szerepet játszik bizonyos anyagi kényszer: az intézménynek kevés a pénze új művekre, költségesebb programokra. Persze az ismétlés önmagáiban nem bűn, csupán akkor okoz bánatot, keserűséget, ha amit ismételnek, az valójában érdektelen. Mert például a régi magyar filmek sugárzása — legutóbb Az új rokon volt, soron, szombat este — nemcsak azért „vétek”, mert az archívum mélyéről került elő, hanem mert mára már annyira poros, hogy még a megbocsátó tisztelet sem tudja leverni róla a rárakódott vastag porréteget. Az a hamis színpadiasság, amit a színészek produkálnak benne az a csacska mese, amelyet feltálal, annyira lesújtó, hogy még a nagy nevettető, Kabos el nem évülő humora sem képes azt ellensúlyozni. Tévedés tehát azt hinni, hogy mind érték, ami régi, csupán mert hajdan született. Vannak viszont művek, amelyek bár a múltban készültek, mégis kötelezően itt a helyük a jelenben is — akár ismétlés formájában is. Mert olyan értékek, amelyeket csak szem elől tévesztenünk is, vétek volna; ott kell hogy éljenek élénken a tudatunkban. Ezért töltött, el megelégedéssel, s gondolom másokat is, az éppen harminc éve, azaz 1958-ban készült Az öreg halász és a ít)enger című amerikai film műsorba iktatása újfent. Két okból is: rendkívül nemes . irodalmi alapanyaga, s egy kiváló olasz művész, Spencer Tracy halhatatlap- jáltéka miatt. Hemingway kisregénye néhány évtizede nálunk is robbanó erővel tört be az irodalmi köztudatba. Az a kötelező olvasmány volt az iskolában is, amelyiket mindenki szívesen olvasott, aki szereti a jó irodalmat. Ma azonban kissé megfeledkeztünk róla, a modern irányzaltokl árnyékába került. Pedig a viszontlátott film is meggyőzhetett bennünket: az emberi küzdelem felemelő nagyszerűségéről aligha írtak valaha is különbet Az öreg halász és a tenger-nél. Arról, hogy az ember sohasem veszítheti el életbe vetett reménységét, s hogy még az eredménytelennek látszó, sőt kudarccal járó küzdelemnek is van értelme — amit talán csak a jövő igazol majd — nála szebben és meggyőzőbben kevesen beszéltek. S talán arra is jó példa Hemingway, hogy egyszerűen is ki lehet fejezni nagyszerű dolgokat. (Vagy talán csakis úgy lehet?) S ide kapcsolódik az öreg Santiagót megszemélyesítő Spencer Tracy alakítása. (Milyen silány ez a kifejezés művészi teljesítményének jellemzésére!) Az ő egyénisége kellett ahhoz, hogy a filmből is áradóan és meggyőzően sugározzák: az ember igenis legyőzhetetlen. Csak megjegyzem, a vasárnap délután látott összeállítás, Spencer Tracy öröksége, amelyben Kathrine Héburn emlékezett kiváló pályatársára, csak tovább gazdagította & Tracy művészetéről alkotott képet, szerepeiből villantva fel egész csokorra valót. Az öreg halász és a tenger: ismétlés az értékmegőrzés jegyében. A remekművek megújrázása időről időre elengedhetetlen kötelessége a televíziónak. Más kérdés az „alkalmi”, inkább anyagi kényszerűségből származói Ismétlések problémája, Otj; a válogatásban lehetne körültekintőbb is a műsorszerkesztőség. Vonatkozik ez a megjegyzés a Forsyte Saga ismétlésére is, amely a maga 26 folytatásával ma »név inkább helytöltő, sem mint újrafelfedezése egy remekműnek, mert valójában nem is az, jóllehet a premier idején sikert aratott. Az ismétlésben azonban mégin- kábto kiütköznek szemléletbeli gyengeségei, s a történet érzelmessége is hovatovább bántó. Igazságtalan lennék, ha heti „visszapillantómban” nem vetnék néhány pillantást két új magyar tévédrámára, a Románcra — szerdán este láthattuk — és a Kaland az élet-re, melynek csütörtök este volt a bemutatója. Az előbbit erdélyi magyar író műveiből komponálta Forgács András és Mész András, s megkapó balladás hangot ütnek meg benne, de mégis valahogy túlbonyolítják az egyszerű történetet, a művészi megoldás a maga bonyolult eszközeivel — idősíkok játszatása — nemhogy segítené életre hívni a mondandót, ellenkezőleg, elfedi a gondolatot, s olykor csupán a forma kelleti magát kihívóan. A Szi- netár Gábor rendezte Kaland az élet pedig vázlatossága és főleg befej ezetlensé- ge miatt okozott csalódást. Végülis, mi lesz a két fiatalemberrel, akikkel megismerkedhettünk a filmben, hová vezet vagy vezethet az útjuk — kérdezhetjük tanácstalanul. Hogyan alakul a két fiú sorsa, a keményebbé, aki a börtönből szabadult, s a másiké, aki szolid magatartású, de aki egy furcsa vállalkozásba keveredik, lányokat szállít fuvarban találkahelyekre, így szedve össze a lakáscseréhez szükséges lo- rintokat. És sajnos nyakig belemerülve az erkölcsi mocsárba. Vajon van-e megoldás, kiút ebből a nehéz helyzetből, vagy aki korpa közé keveredik, azt végképp megeszik a disznók? Kaland az élet, hirdeti címében a tévéfilm, amely egyébként első nagyobb lélegzetű munkája a fiatal rendezőnek. Dehát, kérdezhetjük, a kalandnak is végeszaikad valamikor, s valahogyan. Itt azonban egy furcsa montázs- zsal, lassított képsorral zárulnak teljesen logikátlanul az események. Mintha nem tudtak volna mit kezdeni az alkotók az elővezetett életsorsakkal, egyszerűen otthagyták elvarratlanul a szálakat. Vagy talán azt szerették volna sugallni az alkotók, hogy mennyire kilátástalan és megoldhatatlan a mai ifjúság helyzete? Hogy ebben a nekivaduló válla*- kDzóü Világiban, törvényszerűen siklanak ki életpályák, már fiatalon? Ez a tévéfilm, szerintem a maga naturális, azaz felszínes világával egyfajta reménytelenséget tukmál rá a nézőre. Ha arra gondolok, arra a nemes emelkedettségre, arra az emberi, méltóságra, amely Hemingway öreg halászából sugárzik felénk, — jóllehet tudom az összevetés kissé bizarr, egy Nobel-díjas író és egy első filmes munkája, s más szempontból is merész ez a párosítás — és a kusza érzelmeket kavaró Kalandos életre, akkor én inkább az előzőre szavaznék, premier helyett tehát az ismétlésre. Ezzel persze nem tiltva ki a képernyőről az előbbit sem, csupán abból indulva ki, hogy akár régi, akár új egy televíziós munka, művészeti alkotás, benne egy dolog a fontos számunkra: mennyivel gyarapítja a humánumot, s ad erőt a kitartó küzdelemre, s mutat irányt önmagunk és embertársaink méltó megbecsülésében. Valkó Mihály J^ÉBAP Az MKKE nyilatkozata Káros jelenségek a könyvkiadásban Ritkán hallható zeneművek vendégművészek tolmácsolásában A legutóbbi időben könyvkiadásunkban olyan káros, a hazai és a nemzetközi törvényeket, megállapodásokat és szokásjogot semmibevevő jelenségek tapasztalhatók, melyeket a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése tagvállalatai és minden az etikai normákat tiszteletben tartó kiadó elítél. Az elmúlt hetekben a sajtóban és a tv-ben is — nyilvánosságra került, hogy az Üj Idő Kft., mint „kiadványszervező” a szerzőt képviselő, annak jogaival rendelkező ügynökség engedélye nélkül kiadta. A. Szolzse- nyicim: A Gulag szigetcsoport című könyvét. A kibocsátó Üj Idő Kft., a szerző és jogi képviselője, valamint a mű kiadójának tiltakozása ellenére forgalomba hozta a mű nem teljes és tárgyi tévedéseket tartalmazó fordítását. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése hangsúlyozza, hogy a kalózkiadások ügye kizárólag jogi és etikai kérdés, a nemzetközi kiadói szabályok és szerződések felelőtlen felrúgása és kijátszása. A 'kalózkiadás ügye önmagában is jogtipró és példátlan a magyar könyvkiadás történetében, s így várható nemzetközi visszhangja jelentős 'kárt okoz. Magyarország 1922 óta tagja a berni konvenciónak. A szerzői kiadói szerződéseket rögzítő nemzetközi egyezményeket mindeddig példásan betartotta. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése a szakma érdekeinek védelmében elhatárolja magát az Üj Idők Kft. és más kiadók hasonló törvényszegő gyakorlatától. Egyben kéri mindazokat, akik a könyv terjesztésével foglalkoznak, hogy a szellemi értékek, a magyar könyvkiadás hazai és külföldi tekintélyének védelme és az üzleti tisztesség érdekében a kiadvány árusításának beszüntetésével is csatlakozzanak az Egyesülés állásfoglalásához. Ilyen és hasonló esetek kárt okoznak a könyvkiadás és a könyvkereskedelem egészének és hozzájárulnak szellemi életünk szétzilálásához. Ez a példátlan kiadói gyakorlat megkárosította a vásárlókat. Hétfőn este Baróti István orgonaművész koncertjével folytatódott a három hangversenyből álló sorozat, melynek a belvárosi templom ad otthont. Az orgonaművész partnereként Tokos Zoltán gitárművész szerepelt ezen a hangversenyen. Baróti István a zenei stílusok széles skálájából válogatva állította össze műsorát. Orgonistahagyományokhoz híven J. S. Bach egyik művét: a g-moll fantáziát és fúgát játszotta elsőként. A monumentális művet, melynek előadásában ugyan néha ritmikai pontatlanságok fordultak elő, ezúttal jól megformált, stílushű előadásban hallhatta a hangverseny közönsége. Az előadó- művész a fantáziában adós maradt a szerző által megálmodott drámai feszültséggel, a rendkívül bonyolult, szövevényes szerkesztésű fúga előadásával viszont világos és tiszta szólamvezetésével elnyerte a hallgatóság elismerését. Az orgonaművész műsorán a továbbiakban Liszt Ferenc három műve szerepelt. Az első darab: az Excelsior előadásában Baróti István a rendkívül merész, romantikus harmóniafűzés megszólaltatásával és a mű ezt követő, meditativ szakaszának átélt interpretálásával remekelt. A Gebet című Liszt-mű megszólaltatásában talán a legnehezebb feladat a darab részeinek összefogása, melyet az orgonaművész hibátlanul oldott meg. A Petőfi Sándor verse ihlette „A magyarok Istene” címet viselő patetikus hangvételű darab nem tartozik Liszt Ferenc legjobban sikerült és legnépszerűbb darabjai közé. Dicséretes, hogy Baróti István műsorára tűzte, és korrekt előadásában megismertette közönségével ezt a ritkán hallható művet is. Az orgonaművész a továbbiakban C. Fánk Cantabile című darabját játszotta el. A hangszer természetét és lehetőségeit tökéletesen ismerő zeneszerző e remek művének előadásával a hangverseny legszebb perceit szerezte az előadóművész közönségének: az izgalmas harmóniák, az „örökmozgó” szólamok rendre életre keltek játékában. A hangverseny befejezéseként egy, a századfordulón élt francia zeneszerző: Vier- ne műveit játszotta Baróti István. Az előadott darabok közül az utolsóként játszott Finálé — a szerző I. szimfóniájának részlete — nyerte el leginkább a hangverseny hallgatóságának tetszését. A hétfő esti hangverseny érdekességének ígérkezett az a hangszerösszeállítás, melyet csak igazán ritkán hallhat a rendszeres koncertlátogató is. A gitár és az orgona hangzásvilága rendkívül távol áll egymástól, ezért „párosításuk” igen nagy körültekintést igényel. Az e két hangszer előadásában megszólaltatandó művekre ugyanannak a szabálynak kell érvényesnek lennie, ami az együtthang- zásra általában vonatkozik: a hangszerek hangja legyen képes egybeolvadni, vagy szólisztikusan elválni egymástól a szerzői szándék szerint. A hangversenyen Tokos Zoltán Vivaldi két, eredetileg más hangszerekre írott triószonátájának átiratát adta elő: az A-dúr és a D-dúr versenyművet,. Bár a templom kitűnő akusztikája lehetővé tette, hogy e viszonylag halk hangszer az orgonakíséret mellett is érvényesüljön, ez csak azon az áron vált lehetségessé, hogy az orgonának mindvégig dinamikai lehetőségei alsó határán kellett maradnia. Ez magában véve — az ebből eredő, kissé monoton hangzás mellett — még nem lett volna baj, a gondot az okozta, hogy az orgona mechanikai sajátosságából következően minden egyes hang egy koppanásszerű zörejjel indult, ezáltal azt az érzetet okozva, mintha egy ütőhangszer is csatlakozott volna a mű előadói apparátusához. Gondot okozott továbbá az a behatárolt hangterjedelem, melyben mindkét hangszer mozgott a művek során, s mely elsősorban az orgonától áll távol. A műveket hallgató érzése szerint a gitár hangjának elektromos úton történő erősítésével e problémák jórésze megszüntethető lenne. A két Vivaldi- mű — főleg á másodikként megszólaltatott D-dúr versenymű — Tokos Zoltán kitűnő előadásában a fentebb említettek ellenére is megérdemelt sikert aratott. Szathmáry Judit Részletre élünk A vásárlás soha nem hozott lázba. Szükséges rossznak tekintettem mindenkor. Nem vagyok böngésző típus, nem szívesen megyek hát az üzletekbe. Az áruházakat nagy ívben elkerülöm, egyszerűen zavar, idegesít a forgalom, a mindent betöltő zene, a negédes géphang, mely az árukat, akciókat reklámozza. Csak ha elkerülhetetlenül szükséges (többnyire házastársi diktátum alapján) veszek részt a családi bevásárlásokban. Ilyen ezzel sok velem hasonló gondolkodó ember egyetért — az iskolaév kezdete előtti időszak. Kényszerből, kényszeredetten keressük fel az áruházakat. Mostanában azonban a korábbiaknál is nehezebben szánom rá magam a vásárlás idegpróbáló nagy „vállalkozására”. Egy-egy bolt előtt elhaladva ugyanis megdöbbentő élményre tehet szert a járókelő. Az árcédulákra gondolok. Eleinte felfelháborodva kérdezi az ember: mi kerülhet ebben kis vacakban annyiba. Aztán ha nem is szokja meg, tudomásul veszi a megváltoztatba- tatlant. Jómagam már odáig jutottam, hogy az üzletek kirakatait úgy nézem, mint egy színes diafilmet — a látvány számít, hiszen elérhetetlen távolságot jelentenek a vágyaknak (szükségleteknek) az árcédulák. A vásárlóerő gyengülését a kereskedelem is megérzi. Különféle akciókkal próbálkoznak a vevők kedvébe járni. A minap, amikor hosszas ráhangolódás után végre rászántam magam, hogy két iskoláskorú gyermekem számára a nélkülözhetetlen holmikat beszerezzük, az utcát járva botlottam bele egy szerény, de sokatmondó reklámtáblába. Az egyik kereskedelmi vállalat csábította vásárlásra az utca emberét. Iskolai gyermek- ruházati akcióra hívta fel a figyelmet, méghozzá részletre ... Darabig eltűnődve álltam a hirdetmény előtt — mondanom sem kell, vegyes érzelmekkel. Hát itt tartunk!? — néztem némán a feleségemre, aki — úgy tűnt — már egy életre megértette, miért is nem szeretek én vásárolni járni. Mert akárhogy is nézem: ez az akció kedvezményei ellenére is szomorúsággal tölt el. A reklám mögött ugyanis a nyomorhoz közelítő szegénység szakmai (kereskedői) elismerés húzódik meg. Mert nem hiper-szuper méregdrága technikai csoda, csillogó-villogó csúcstechnológia, luxustermék megvásárlását kívánják eképp elérhetővé tenni, elemi szükségleti cikkekről van mindössze szó. Állok hát a plakát előtt, a felkínált jutányos lehetőség mégsem lelkesít, ösztönös gazdasági érzékem azt súgja: nagy baj lehet ott, ahol a kereskedelem ilyen fogásokra kényszerül. Homályosan olyasvalamit érzek, hogy ez az akció „leértékelt” embereknek szól, akiknek valójában már gazdaságilag nincs is hitelük — épp azért, mert — itt a példa — alapvető gyermekholmikra is részletkedvezményre támogatásra szorulnak. Mostanában, a tanévkezdethez közeledve pedig mind többen kényszerülnénk olyan valós társadalmi méretű támogatásra, amelynek eredményeképp azt érezhetnénk, hogy talán mégsem vagyunk any- nyira leértékelt állampolgárok. Ebben az esetben sokad- magammal én is nyugodtab- ban járhatnám az üzleteket, s ha a vásárlás nem is hozna lázba, megnyugtatna az a tudat, hogy a termékeket, az árucikkeket nem kiállítási tárgyként kell szemlélnem. Szőke György Orgonahangverseny Szolnokon Baróti István Tokos Zoltán
