Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)

1989-07-03 / 153. szám

1989. JULIUS 3. 5 j^ÉPUkP Városi lap Túrkevén is A hét filmjeiből A kém, aki szeretett engem Titokzatos módon eltűnt két atomtengeralattjáró. Csak úgy, egyszerűen, ahogy a nagyanyám Milu macská­ja a májusi bagzáskor. Az egymással szemben álló nagyhatalmak természete­sen nem a kandúr, hanem a két atomtengeralattjáró fel­kutatására mozgósítják kém­hálózatukat. Várná a dolgozó a pénzé­ért a vászon előtt, hogy meg­indul majd a harc a riváli­sok között, életre, halálra. Ügy is történne az, ha a nagypolitika nem küldene más ájert a világtengerek fölé. De szerencsére küldött — bár Lewis Gilbert filmje még 1977-ben készült — és a forgatókönyvírók úgy mó­dosították a megboldogult' 007-es filmek történetét, hogy a szupersnájdig James Bondnak a hiperszexis Ánya Amasována'k együtt kell dolgozniuk egy rejtélyes harmadik erő ellen. Az a tény, hogy a nagyvi­lágban már atomtengeralatt- j ár Ókat is lopnak, számunk­ra nagyon megnyugtató. El­terjedt ugyanis rólunk, hogy kis hazánkban mindent lop­nak. íme a bizonyíték, a vád nem igaz: mi még sohasem kötöttünk el atomtenger- alattjórókat, de az a bizo­nyos filmbéli Stromberg an­nál inkább, s nem is egyet. Az ugyanis a mániája, hogy tenger alatti városokat léte­sítsen. De nem csak ezen képe­dünk el, hogy mik vannak! Láthatunk egy, a mi Tra­bantjainkra alig hasonlító autót, amely a víz alatt is legalább olyan gyorsan megy, ahogy az én öreg Skodám a szárazon sem. Olyan telexgépe van a fő­kémnek, amely a karórájá­ban működik, síbotja, amely tulajdonképpen puska. Sőt egy olyan ópiumpipát is megcsodálhatunk, amely egyenesen golyószóró. De legjobban mégsem eze­ket a technikai bravúrokat csodáljuk, hanem Ánya Amasova, alias Barbara Bach bájait, öreg barátom egyenesen ezt mondta a film végén: „Hallod, 25 évvel ez­előtt azt se bántam volna, ha minden nap lefogott vol­na ez a GPU-s lány.” Na ja, de akkor még nem voltak — a James Bond filmeken se — ilyen csinos szovjet NKVD-s lányok, s ha vol­tak se mutogatták magukat. A gyengébbik nemhez tar­tozókat pedig Roger Moore solkatírégő férfiassága köti le, a kamaszokat meg bizo­nyára az átélt kalandok szí­nessége, a fordulatok meg­lepetései. A széplelkek se panasz­kodhatnak, ahol Roger Moo­re ott van, onnan nem hiá­nyozhat a szerelem se. Nagyon jó nyári szórako­zás A kém, aki szeretett en­gem. — ti — Hosszú szünet után ismét városi újság jelenik meg Túrkevén. Már kézbe vehetik az olvasók a Túrkeve című lap mutatványszámát. „Városunk társadalma igényli a pontos információt településünk életéről, hely­zetéről, fejlesztésének lehe­tőségeiről. A szeptemberben induló, havonta megjelenő lap azzal a határozott szán­dékkal jelenik meg, hogy a város szellemi és kulturális életét felpezsdítve keltsen ér­deklődést a várospolitikai kérdések iránt, erősítse a hi­tet és önbizalmat a belső fej­lesztési lehetőségek tényleges kihasználásában” — többek között így összegzi az újság célját Kőrizs István, a város tanácselnöke a Beköszöntő­ben. A tizenhat oldalas lap írá­sai pillanatfelvételként örö­kítik meg a város jelenét: íme ez volt az újság, a be- szédtáma 1989 nyarának ele­jén Túrkevén. Csak néhány téma: városi értekezletre ké­szülnek a párttagok, miről volt szó a legutóbbi tanács­ülésen, miből, hogyan élnek a Május 1. Ruhagyár telep­helyének varrónői. A mutatványszóm a me­gyei lapkiadó vállalat gon­dozásában jelent meg, a Verseghy Könyvtár nyomdá­jában sokszorosították. Szakítottak a pionirmozgalommal Észt diákok Szolnokon Észt kisdiákok vendéges­kednek Szolnokon. A me­gye és az Észt SZSZK közöt­ti baráti kapcsolatok kere­tében csereüdülésre érkez­tek hozzánk, viszonozva a megye úttörőinek tavalyi út­ját. A 24 tanuló, az Észt Gyermekszervezet legaktí­vabb tagjai jutalomként kapták a kéthetes magyar­országi nyaralást. A köztár­saságban tavaly júniusban szünették meg a pionírmoz­galmat, s helyette alakult meg az ELŐ, az Észt Gyer­mekszervezet. — Miben különbözik az ELŐ a pinírmozgalomtól? — kérdeztük Milvi Izraeltől, a gyermekszervezet közpon­ti bizottságának osztályveze­tőjétől, a csoport egyik kísé­rőjétől. A pionírmozgalmat felül­ről, a felnőttek irányították. Uniformizálta a gyerekeket, nem adott lehetőséget a sze­mélyiség, a tehetség kibon­takoztatására. A diákok nem érezték igazán magukénak. Ezért határoztunk úgy ta­valy júniusban, hogy egy egészen más gyermekszerve­zetet alakítunk ki. Az ELŐ parlamentje két házra tago­lódik. Az egyik a felnőtt út­törővezetőké, a másik a gye­rekeké. Minden döntés a gyerekek házában emelkedik jogerőre. Az övéké a döntő szó még abban is, hogy kik tölthetik be a vezető tisztsé­geket a szervezet központi bizottságában. Megváltozott a mozgalom felépítése is. A gyerekek maguk döntenek abban, hogy milyen szerve­zeti keretek között dolgoz­nak, s saját maguk alakítják ki a felvételi rendszert, s a munkaprogramot is. Pionír­nak lenni szinte kötelező volt. A diákok csaknem 100 százalékban tagjai voltak a pionírmozgalomnak. A gyer­mekszervezetbe viszont csak azok lépnek be, akiknek va­lóban kedvük van hozzá. — Milyen kapcsolatot ala­kítottak ki más politikai szervezetekkel? Az - Észt Gyermekszervezet jelvénye — A gyermekszervezet nemcsak a pionínmozgalom- mal szakított, hanem a Komszomollal és a párttal is. A gyerekek kívánságára önálló szervezetként műkö­dik, politizál. Egyébként a többi balti köztársaságban is hasonló szervezetek alakul­tak a pionírmozgalom he­lyett. — S hogy tetszik a gyere­keknek az új szervezet? — Sokkal jobban, mint a pionínmozgalom — jelenti ki Katriin Meister. — Mi magunk dönthetünk a ben­nünket érintő kérdésekben. — Nem kell végrehajta­nunk unalmas, évről-évre ismétlődő központi felada­tokat, akciókat, hanem olyan program okai szervezünk, amik érdekelnek bennünket — veszi át a szót Silja Sa­vimagi. — Csak az a baj, hogy ed­dig nem volt alkalmunk ön­állóan dolgozni — veti köz­be Raivo Maripuu — így bizonyára hibákat is elkö­vetünk. Ráadásul a tanárok között kevés olyan pedagó­gus van, aki segíteni tud ne­künk, s akit el is fogadunk mozgalmi vezetőnknek. — Találkoztatok szolnoki gyerekekkel. Milyen benyo­másokat szereztetek a ma­gyar úttörőmozgalomról? — Balatonszepezden együtt táboroztunk néhány naprig, de nem igen tudtunk beszél­getni egymással, mivel csak egy olyan magyar lány volt, aki tud angolul — mondja Silja. — És az orosz nyelv? — Se ők, se mi nem tu­dunk jól oroszul, hogy vitat­kozhattunk, kicserélhettük volna a tapasztalatainkat. Jobbára kézzel-lábbal be­szélgettünk. Anyit azért per­sze sikerült megtudnunk, hogy Magyarországon is ön­állóságra törekszik a moz­galom, s a gyerekek részt akarnak venni az irányí­tásban. T, G, Az Ahogy tetőzik Szenttamáson Shakespeare sok stációban Ez az írás nem pályázik a szabályos •műbirálat babér­jaira, csupán ízelítőt szeret­ne adni egy érdekes vállal­kozásról, egy különleges „színházi” estéről. Ha „színház az egész vi­lág”, akkor miért ne vál­hatna azzá néhány estére akár egy kastély is a maga valóságában, pompás erde­jével. Mondjuk Törökszent- miklós határában. Hogy Shakespeare-t játszanak ben­ne. Márcsak azért is mert a szerző, Shakespeare úr akár ide is gondolhatta volna já­tékát. Hisz mi a külöbség az ardennes-í erdő — az erede­tileg megjelölt helyszín — meg az Almásy-kastély parkerdeje között? Úgyszól­ván semmi: fák itt is, ott is, lombosak és tűlevelűk gazdag seregletben, s benne viruló tisztások. Az eredetit kereső Szigligeti és a termé­szetes adottságot kínáló Al- mássy-kúria talált tehát sze­rencsésen egymásra. És lássuk, mi lett belőle. Semmiképpen nem szok­ványos színházi este vagy af­féle nyári alkalomra össze­tákolt szabadtéri mutatvá­nyosság, ami csak abban kü­lönbözik egy kőszínházi pro­dukciótól, hogy színpad he­lyett a szabadban játszanak. Már a fogadtatás is hangu­latos: az érkezőket — a színház maga szállította ki nézőit a színhelyre — a kas­tély erkélyén felhangzó tá­rogató szava fogadja; búsan szól, messzire hangzó mu­zsika, s valamiféle históriai hangulat fogja el az embert. Az ódon kastély is mintha visszavándorolna velünk együtt egy kicsit az időben. A parkban titokzatos lova­sok, kék-piros uniformisuk­ban hol felbukkannak, hol meg hirtelen eltűnnek a fák sűrűjében (később kiderül, a játék részei, a zsarnok Fri­gyes herceg udvartartásához tartoznak). Előjátéknak vá­laszthat a vendég: kellemes séta az üdítő aromájú park­ban — igazi felfedezés, rit­ka famatuzsálemek —, avagy egy hangverseny a kastély felújított kápolnájában, ahol stílusosan Shakesp>eare-szo- nettek hangzanak fel, s ka­maramuzsika szól. Az utób­bi a Szolnoki Fúvósötös elő­adásában. S míg a vers és a zene dallamain ringatózunk, a tekintet jólesően pásztáz­hat az ízléssel újjávarázsolt kápolna pasztellszínein és szolid formáin. Aztán az udvarház torná­cán felcsattan a hangja egy feketébe öltözött embernek, kezében pislákoló bakter­iam p>a, melyet magasra tart, s hívószavakkal stációs út­ra invitálja az egybegyűlt nézőközönséget: és elkezdő­dik az előadás „kálváriája”. S mi nézők pedig híven kö­vetjük Fodor Tamást, a lám­pás embert, aki egyébként mindeneknek a megrendezö- je. Először a kastély „bejára­tához”, itt indul a játék a két testvér, Orlando és Oli­vér viszályos jelenetével, amelyben akárcsak a Toldi- fivéreknél, — a derék és jó­szívű Miklós, meg rókalelkű bátyja —, itt is hasonló az ellentét. Majd a második stáció: a kastély előtti tisz­táson, ahol Orlando mérkő­zik meg és győzedelmeske­dik fényesen egy nagyszájú birkózóbajnokon, de ahol az is kiviláglik, hogy a' gőgös Frigyes herceg bosszúja mi­att Orlandónak menekülnie kell, s hasonló sors „vár” a két leányzóra is, Rosalindára és Céliára. Űjabb stáció: pil­lanatnyi megálló az épület sarkánál, melyben a szolgá­lókat felelősségre vonó zsar­nok urat ismerhetjük meg újabb oldaláról, majd egy békésebb jerenet egy szénás­szekéren, a kastély udvarán, Orlando és hűséges társa, a jó öreg Ádám párosa, amely­ben búcsúznak e ronda „kas­télyvilágtól”, mintha csak az ifjú Toldit és hűséges szolgáját, az ősz Bencét lát­nánk és hallanánk. Majd még egy utolsó pillanat a kastélyban, a zsarnoki ke­gyetlenségé, a kínzókamrá­hoz érünk, ahol véresre ver­nek egy szolgát. S mindezek után végre irány a park, az erdő. Ahol egészen más világ vár a szereplőkre, s ránk, nézőkre is. (Végre le is ülhetünk, már akinek a szervezők előzékenységéből jutott ülőalkalmatosság). Az erdőben vagyunk — de a száműzöttek erdejében! S úgy vélem, itt kell megem­lítenem az előadásnak azt a felfogásbeli tulajdonságát, amely végig meghatározólag érvényesül. Hogy tudniillik ez nem a varázslatok szín­helye! Itt nem tündéri sze­relmi játszadozás folyik — jóllehet a szerelem jelenik meg különböző formáiban, a legelvontabb vágyakozástól a legvaskosabb vonzalmakig; nem békés idill honol a fák között, az atmoszféra szo­rongásokkal teli. Az őslakó pásztornak is panaszhangját visszhangozza az erdő. Mintha csak arra akarna fi­gyelmeztetni bennünket Fo­dor Tamás: ne higgyük, hogy elhagyva a „kastélyt” az édes természet ölébe mene­külve bajainkról végképp megfeledkezhetünk, legfel­jebb csillapíthatja fájdal­mainkat, de meg nem szün­tetheti. Ezért nem akar mu- zsikálgatva, madárcsicser­géssel & más hasonlóval elhódítani; természetes föld­közeli játékot produkál. Az érzelmek valóságát, amibe jól illeszkedik egy mélabús csacsi is, mely egykedvűen játssza szerepét, és egy fehér szőrű bakkecske, aki viszont ugrándozva tudja csak elvi­selni a szokatlan nyilvános­ságot. Mily csupasz, szinte árva a befejező kép is! Mint­ha nem is a boldogság telje­sedett volna be — minden szerelmes egymásra lel, s a bosszúálló Frigyes is megbo­csát mindenkinek, ezt a hírt egyébként lovashintón érke­ző hírnök közli a szám- űzöttekkel —, csupán a já­ték ért véget. Amit röpke epilógus is jelez. Stációról stációra lépeget a játék, s mi nézők boldo­gan követjük (csak a gyen­gébbek fáradnak kissé); egy­általán nem a nézők kálvá­riája ez, nem a fárasztó me­netelés szenvedéses órái, sok­kal inkább egy ezernyi tit­kot rejtegető barangolás, ahol nem tudni, mikor és hol bukkan fel egy újabb hely­szín, s hol bugyborékol elő a művészet újabb forrása. Nincs itt semmiféle hamisan színházias, minden a termé­szetesen valóságos felé mu­tat. Sőt, a szerelem édesebb hangjait még kissé el is nyomja a megkeseredett élet bölcsességét kifejező szára­zabb, fanyarabb tónus. A megszenvedett boldogság da­la ez a játék! Terebélyes lombjaikkal óvón tartanak fölé sátrat a fák, s szelíden vigyázzák az égen kigyulla­dó csillagok. Éjfél körül jár, amikor búcsút veszünk a színészek­től — hosszantartó taps, mél­tán; búcsút Spolarics kis­asszonytól (Rosalinda), Mertz fiatalúrtól (Orlando), Győry úrtól (Jacques), Űjlaky úr­tól (Próbakő, a bolond), és a többiektől, akikkel ősszel újra találkozhatunk, a kő­színházban is, mert a vígjá­tékot ott is bemutatják, s ak­kor lesz alkalmunk tüzete­sebben szemügyre venni és értékelni egyéni teljesítmé­nyüket külön-külön is. Csak­nem elüti a tizenkettőt, ami­kor végképp kialszanak a fé­nyek az Almássy-kastély parkjában. Addig tart a „kálvária”, amelyet csak annyi időre szakít meg egy kisehb szünet, hogy belekós­tolhassunk a rostonsült őz­falatokba, s hörpintsünk a vadászlakomán csapra vert hordó vöröslő tartalmából, merthogy a jegy árában ez is benne van. Végül: modellértékű ez az ötletes vállalkozás, megmu­tatta, ha együtt van ötlet, tehetség és szorgalom, lehet­séges vonzó idegenforgalom, még ebben az elárvult szelle­mi pusztaságnak hitt me­gyében is, van mit felfedez­nünk. Az Ahogy tetszik — így is tetszett, sőt nagyon is tetszett. Nem is tudom, mi­ért csak négy estére szabták az életét, amikor már elővé­telben gazdára talált min­den jegy. Valkó Mihály Század eleji, vá­lyogból épült há­zat vásárolt meg á Karancslapuj- tői Karancs Tsz, amelyet múze­umnak rendezett be. A kiállított tárgyakat a ter­melőszövetkezeti tagok társadalmi munkában gyűj­tötték és tették kiállításra al­kalmassá. A mú­zeumban a szá­zadfordulótól a század közepéig használatos tár­gyakat, köztük sok munkaeszközt helyeztek el. Hárman a parlament diákházából: Raivo Maripuu, Katriin Meister, Silja Savimagi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents