Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-19 / 167. szám
1989. JÚLIUS 19. J^ÉOAP 0 takarékszövetkezetek elégedetlenek bankjuk kezdeti tevékenységével (Folytatás az 1. oldalról) kát, hogy az Rt alapszabályát érvényesítve a Takarékbank úgymond „maga alá gyűri”, banki,iókká degradálja a nagy .múltú, mindezidáig a tagság és a (lakosság megelégedésére működő szövetkezeti pénzintézeteiket. A tájértekezlet vitájában a (hozzászólók megfogalmazták, hogy milyen bankra van voltaképpen szükségük. Olyanra, amely részvényeseinek szabad pénzeszközeit, üzleti vállalkozásként, a lehető /legnagyobb haszonnal működtetve a pénzpiacon nem korlátozza az önállóságukat, saját üzletpolitikájuk alakítását és amely a szó igazi értelmében partneriként és egyben tulajdonosként kezeli az alapítókat. Ahogyan a takarékszövetkezeték a tagságukat, a települések lakosságát, ugyan úgy (kell szolgálnia a Takarékszövetkezeti Bank Rt-nek is a részvényeseit. A bank vezérigazgatónőjének jelenlévő helyettese megnyugtatta a tájértekezlet résztvevőit: az általuk létrehozott bánik nem kíván a lakossági tevékenységben — betétgyűjtésben és kölcsönnyújtásiban — konkurenciája lenni a takarékszö- vetkezetöknek, nem avatkozik be szövetkezetpolitikai érdekképviseletükbe. Alapítói megbízásából azon igyekszik, hogy minőségi szakmai képviselettel segítse a takarékszövetkezetek betörését számlavezetéssel, betétgyűjtéssel és hitelnyújtással a vállalati szférába. A hozzászólók nem mindegyike fogadta el a bank képviselőjének érvelését, miszerint türelmet kér a takarékszövetkezetektől. Volt rá egy évük — hangzott az ellenérv —, hogy olyan színvonalú banki munkát készítsenek elő, amely közvetlenül a (megalakulás után lehetővé teszi a részvényesek megelégedésére szolgáló korrekt pénzforgalmat, a gyors és pontos pénzpiaci információszolgáltatást. A Takarékbank megszervezésének időszakához kapcsolódott a tájértekezlet másik vitatémája is: miközben a SZŐ VOSZ takarékszövetkezeti főosztályából szerveződött a (részvénytársaság, jószerivel országos érdekképviselet nélkül maradt az ágazat. Az országos tanácsot 'is elmarasztalták emiatt a hozzászólók, elsősorban mert a testületen belüli ellentétek az ágazatok közötti együttműködés lazulásához, az országos érdekképviselet iránti (bizalomvesztéshez vezettek. Történt mindez az érdekképviselet jól kialakult intézményével már rendelkező mozgalomban olyan időszakban, amiA tájértekezlet résztvevői (Fotó: Mészáros) kor a gazdasági és politikai élet számos területén mások még csak keresik érdekeik érvényesítésének lehetőségeit, módszereit. Ezért is hangsúlyozta hozzászólásában Szilvasán Pál, hogy a fogyasztási szövetkezeti mozgalomnak, ezen belül is a takarékszövetkezeteknek vétek lenne nem hasznosítaniuk a jövőben az érdekképviseleti rendszerükben eddig felhalmozódott erőforrásokat, a kialakított politikai, nemzetközi és személyi 'kapcsolatokat. A Takarékbank és az alapító szövetkezeték közötti viszonnyal kapcsolatban a SZÖVOSZ főtitkár-helyettese javasolta: a mozgalom jövő tavasszal megtartásra kerülő kongresszusáig egészséges munkakapcsolatot kell kialakítani a szakmai és a szövetkezetpolitikai érdék- képviseletben, de az országos szerveknek adott esetben a bankjukkal szemben is érvényesítenie kell a szövetkezetek érdekelt. A tájértekezlet résztvevői végül állásfoglalást fogalmazták meg és fogadtak el, amelyben megerősítették az országos választmány határozatát, miszerint a jövőben is szükség van egy olyan, az eddiginél erősebb és hatékonyabb országos és megyei érdekképviseleti rendszer működtetésére, amely a Takarékbank és a szövetkezetek közötti érdekék egyeztetésére is alkalmas. Szorgalmazta a tájértekezlet az állásfoglalásában, hogy a választmányok által meghatározott feladatokat ellátó szövetségeknél sürgősen teremtsék meg a megfelelő szervezeti és személyi feltételeket. „Jelentések az alagútból” A Pénzügykutató Rt., független szakértői kedden sajtótájékoztatón ismertették „Jelentések az alagútból” című sorozatuk második kötetét. A szakértők szerint az 1988-as év legfőbb eredménye az volt, hogy sikerült elkerülni a külföldi adósságok, átütemezését. Bár a konvertibilis külkereskedelemben a vártnál jobb eredmények születtek, az exportbevételek növekedésének csaknem felét az anyagi jellegű termékek — kohászati, vegyipari alapanyagok, vas-, fém- és vegyipari félkésztermékek, valamint élelmiszerek — adták. Az átlagot meghaladó teljesítményt mutatott fel az energiagazdálkodás (28 százalékos növekedéssel), a kohászat (17,6 százalékos növekedéssel) és az élelmiszeripar (15,4 százalékkal). A dollár- aktívumot tehát elsősorban a hagyományos ágazatok és termékek eredményezték, ami azt jelenti, hogy továbbra is fennmarádt a „gyarmati szerepre emlékeztető struktúra”. Elmeidnek a meghaladása az ország előtt álló elsőrendű feladat. Az elmúlt évben a kormányzat monetáris politikájában történtek a legjelentősebb változások. A vállalati és szövetkezeti szférában a hitelki vonás igen erőteljessé vált. A folyamatos gazdálkodáshoz szükséges banki pénzellátást 13 milliárd forinttal szűkítették. A pénzügyi restrikció viszont nem 'terjedt ki az állami költség- vetésre. Az államháztartás adóssága 1988-ban 46 milliárd forinttal emelkedett. Az állami költségvetés eladósodását tovább növelték a hazai és nemzetközi beruházások „költségvetésen kívüli” támogatásai. A független szakértők ösz- szegzése szerint miközben a pénzügyi irányítás pénzt vont ki a versenyszférából, a költségvetési támogatásokkal hozzájárult az elavult termelési szerkezet fenntartásához. Ezzel magyarázható az is, hogy a veszteséges vállalatok száma továbbra sem csökkent. A veszteségek háromnegyed része néhány nagy- vállalatra koncentrálódik. Alapítvány a BME-n folyó vegyészmérnökképzésért A Budapesti Műszaki Egyetemen folyó vegyészmérnökképzés és -továbbképzés támogatására vegyipari, élelmiszeripari és könnyűipari vállalatok létrehozták a Varga József alapítványt. A közel 5 millió forintos alapítványt a Kőbányai Sörgyár, a Papíripari Vállalat, a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat, az ECUS Gyógyszergyár, a CAOLA Kozmetikai és Háztartás- vegyipari Vállalat, a Budapesti Vegyiművek, a Magyar Szénhidrogénipari Kutató Intézet, a PANNON- PLAST Műanyagfeldolgozó Vállalat, a Győri Keksz- és Ostyagyár vezetői írták alá. Az alapítvány célja, hogy segítse az1 oktatás magasabb színvonalra emelését, a vállalatok érdekeinek figyelembevételével. (Például hallgatók és fiatal oktatók külföldi szakmai útjainak támogatását.) Munkahelyi érdekegyeztetés Azután, hogy a parlament megalkotta a sztrájktól szóló törvényt, számolni kell azzal, hogy a munkavállalóik adott esetben élnek is e jogukkal. De mint oly sokan és oly sokszor hangoztatták, a sztrájk végső eszköz. A konfliktusok rendezésére sokkal alkalmasabb az egyeztető tárgyalásók sorozata. Hogy ezt miként képzelik el ma a szakemberek, arról szól az alábbi írás. Ha ellentétek támadnak a munkaadó és a munkavállalók között, akkor ezeket valami módon fel kell oldani. Sőt korábban is fel kellett, amikor még nem volt sztrájkjog. S mivel a körülmények egy jogszabály becikkelyezésétől alapvetően még nem változnak meg, ezért gyakran ma is a régi metódusokat használják. Ami, mondanom sem kell, abból áll, hogy az ellentétek elsimítására kívülállókat kérnek meg, legtöbbször úgy, hogy egy magas beosztásban lévő funkcionáriust arra próbálnak rávenni, hogy szerezzenek a vállalatnak az államtól különböző előnyöket, kedvezményeket, preferenciákat. Akkor aztán meg lehetett emelni a béreket, javítani a munka- feltételeket, megszüntetni a ikonf likt u sokat. Nem jó a legmagasabb szint E módszerrel csak az a baj, hogy a helyi konfliktusokat is gyakran a legmagasabb szinten rendezi, aminek következtében olyan döntések születnek — merthogy nem ismerik pontosan a körülményeket — amelyek sem a munkaadónak, sem a munkavállalóknak nem jók. Nem e^'szer megtörtént, hogy az ágazati szakszervezetek fogadatlan prókátorként avatkoztak be a vitákba, s vitték a szükségesnél magasabb fórumra a döntést. Azaz már akkor megszületett az ítélet, amiikor a kérdésben a helyi szakszervezeti bizottság vagy a vállalatvezetés még nem is nyilatkozott. E meglehetősen paradox (helyzetet igyekeznek most feloldani azzal, hogy a foglalkoztatáspolitikáért felelős szakemberek kimunkálják a munkahelyi konfliktusok megoldására hivatott tárgyalások rendszerét. Mi történik a klasszikus esetben? A munkások valamilyen követelést támasztanak, ezt a vállalati vezetés nem fogadja el — például azért, mert a kezét megkötik a jogszabályok, vagy mert az igények teljesítésére nincs pénz, de még további okokat is lehetne sorolni —, mivel hogy ma már joguk van a dolgozóknak sztrájkolni, hát beszüntetik a munkát. Az elképzelések szerint ekkor indul be az egyeztetési mechanizmus. Hóromfordulós egyeztetés A békéltetésben ekkor már részt vesz az illetékes* középszintű szakszervezet, a Magyar Gazdásági Kamara megfelelő tagozata és természetesen a vitában álló felek. Közöttük megpróbálnak aztán az érdekképviseleti szervek közvetíteni. Ha megint nincs megegyezés, akkor jön a harmadik forduló: ilyenkor az Országos Érdekegyeztető Tanács (kijelöl egy szakértői bizottságot arra, hogy ismét csak próbálkozzék meg a közvetítéssel. E testület tagjai között már ott találjuk az ÁBMH, az ágazati minisztérium, valamint a megfelelő munkáltatói és munlkavállaiói érdekképviseletek szakértőit is. Természetesen a békéltetésben részt vesznek a középszintű egyeztetés szereplői is. A bizottságnak 15 napon belül ki (kell szállnia a helyszínre, ott vizsgálatot tartania, s majd ennek megfelelően javaslatot tennie az ellentétek élsimítására. Ha ezt az ajánlást nem fogadják el, akkor javasolhatják az Országos Érdekegyeztető Tanácsnak, hogy tűzze napirendjére az adott kérdést. Persze ennek elsősorban akkor van értelme, ha a megállapodás útjában valami olyasfajta jogszabály áll, amelynek fenntartása ma már nem indokolt. Az ÓÉT ilyenkor kezdeményezheti a jogszabály módosítását. Persze ha még ezek után sem sikerülne megegyezni, (mégiscsak bekövetkezik a sztrájk. De hogy ez meddig tart, azt nem lehet tudni, hiszen folytatható addig, amíg a foglalkoztatottak belefáradnak a harcba, és mégiscsak felveszik a munkát. Mivel ma a legtöbb konfliktus a munkabérek miatt robban ki, nem érdektelen megvizsgálni azt, hogy ezen ellentéteket megelőzendő, miféle tárgyalásokat lehet folytatni. Ilhol a tárgyalásnak nincs esélye Nyilvánvaló, hogy ott akár holnap is elkezdődhetnek e megbeszélésék, ahol megfelelő munkaadói és munka- vállalói érdekképviseletek vannak. A megegyezések kritikus szintje a középszint. Ugyanis itt kell dűlőre jutniuk a Gazdasági Kamara és az ágazati szak- szervezetek képviselőinek olyan fontos (kérdésekről, mint a termelési ágon belüli minimális bérek, járadékok, pótlékok, természetbeni juttatások, a kívánatos üzemegészségügyi ellátás, síb. E megállapodások figyelembevételével aztán vállalati szintű egyezkedések is folyhatnak már. Vannak azonban a társadalomnak olyan szegmensei, amelyekben az effajta tárgyalásoknak nincs esélye. Például az állami intézmények dolgozói hiába is követelnének bármit az igazgatótól, az képtelen lenne igényeiket teljesíteni, hiszen ehhez való eszközök nincsenek a kezében. Ilyen esetben az állam képviselőivel kell megegyezni. E tárgyalások akkor válhatnak azonban általánossá a gazdaságban és a társadalomban, ha sikerül megvalósítani a tulajdonre- fonmot, és így pontosan látható, hogy a konfliktusok során ki kivel áll szemben. E reformok azonban megkövetelik az intézményi rendszer átalákúlását, kiteljesedését is, ami keretéül szolgál a fentebb vázolt egyezkedéseknek. Meixner Zoltán Nyugellátások—változásra készen A nyugellátások helyzete kritikussá vált Magyarországon. A még jelenleg is működő rendszer ugyanis arra a megfontolásra épült, hogy a járulékokból az ellátások biztonsággal fizethetők. Biz addig igaz is, amíg az aktív lakosság lélekszá- ima és reáljövedelme növekszik, illetve a nyugdíjasok száma az aktív járulékfizetőknél kevésbé gyarapszik. Nálunk viszont éppen fordított a helyzet. Az elmúlt 30 esztendőben sóikat változtak a nyugdíjfolyósítás feltételei. A legmarkánsabb differencia, hogy míg 1960- iban még 600 ezer nyugdíjas volt az országban, addig tavaly kis híján két és félmillió. A szakemberek egybehangzó véleménye szerint a jelenlegi módszerek további alkalmazásával 1990-ben legalább tízmilliárd forint hiánnyal zárja majd az évet a (nyugdíjbiztosítási rendszer. S ez a hiány a későbbiekben csak növekedhet. Mit lehet hát tenni, hogy ez ne következzék be, azaz a nyugdíjasok minden hónapban pontosan megkapják a pénzüket, s ma is nehéz sorsukat még egy újabb, (rajtuk kívülálló okokból származó baj ne tegye nehezebbé? Kézenfekvőnek tűnik, hogy meg kell - emelni a nyugdíjjárulékokat, $ elröppen fedezni a növekvő .kiadásokat. Igen ám, de sem a lakosság, sem a vállalatok nem képesők több terhet elviselni. Már ma is minden 100 forintnyi bér után 43+10 forint a társadalombiztosítási járulék (43-mat fizetnek a vállalatok, 10-et a keresők). S ébből az 53 százalékból éppen 30 jut a nyugdíjakra. A többiből kellene fenntartani ‘ az egészségügyet, fizetni a gyes-t, a gyed-et, stb. Az összes befizetés óriási ösz- szegre rúg, több mint 250 milliárd forint. Részben ez ds magyarázza, hogy súlyos gondokat kell megoldani, hiszen egyénenként 100 forint nyugdíjemelés 3 milliárd forint többletköltséget jelent a társadalombiztosításnak. Más elképzelés szerint meg kellene emelni a nyugdíjkorhatárt, így csökkenne a nyugdíjba vonulók száma, többen .maradnának a járulékot fizető aktív dolgozók. Ez is logikusnak látszik. Ám mégsem hibátlan. Részben, ■mert akkor, amikor a munkanélküliség réme is fenyeget általánosan, munkában tartani egész korosztályokat, szerfelett veszélyes. Részben pedig azért, mert igazságtalan volna egy ilyen rendszer egyik napról a másikra bevezetése, hiszen a nyugdíjasok már évekkel előbb elkezdik a felkészülést anra az időre, amikor befejezik aktív pályafutásukat. Inkább a kötelezően letöltendő szolgálati időn kellene változtatni. Akinek megvan a harminc, negyven, esetleg ötven év munkaviszonya, annak megfelelően kapjon nyugellátást. És ha valaki 55 évesen éri el a megszabott szolgálati idejét, az akkor mehessen nyugdíjba, aki meg csak 65 évesen, az csak akkor. Ehhez kapcsolódik, hogy a nyugdíjfolyósításhoz szükséges, kötelezően előírt szolgálati idő hosszát a szakértők szgrint a jelenlegi tízről hamarosan húsz esztendőre kell változtatni. Valamint arra is szükség lesz, hogy megváltozzék az úgynevezett ínyugdíjskála is. E szerint ma a munkában töltött első évek után még kettő, az utolsó évek után már viszont csak fél százalék nyugdíjemelés jár. Az elképzelések szerint ezután viszont minden egyes évben egy százalékkal növekedne a nyugdíj. Végül is ma a Társadalombiztosítási Főigazgatóság szakemberei úgy vélik, hogy 1990-ben meg kellene állapítani a minimális és maximális nyugdíjakat, illetve azt a rendszert, ami a kívánatos ellátások határait garantálná,
