Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1989-06-08 / 133. szám

1989. JÚNIUS 8. j^ÉPlAP 3 Bizalmi válság Martfűn 2. Ha tudod mi a dolgod, tarthatod a markod Takács József élni kívánt bizalmi jelölésével — álla­pítja meg tárgyilagosan dr. Kiss Edit, a jogsegélyszol­gálat vezetője. Talán ő az, aki a leghatározottabban be­le is szól e jog gyakorlásá­ba. Ezért egy hadjárat in­dult ellene. Március 30-án, egy pappal a tárgyalás előtt tájékoztatták arról, hogy fe­gyelmit indítottak ellene, de hogy mi alapján, arról már nem értesítették. — Miért volt szükség a fe­gyelmire? Miért ebben az időpontokban? — kérdezem Sagát Kornéltól, az energia­osztály vezetőjétől. — A Takács-ügy megér­téséhez messzebbre kell mennünk — kezdi nagy­­nagy kitérőt sejtető vála­szát. — Elégedetlen volt a készenléti idő elszámolásá­val, csúsztatásával. Ez a személyes indok vezette. A bizalmi jogkört használta fel, hogy céljait elérje. — Végül is nem kifeje­zetten a saját ügyében ágál, úgy tudom, többen támogat­ják a csoportból. Az idő­pontra azonban még nem adott magyarázatot. — Takács megfenyegetett, hogy panaszt tesz a SZOT- nál, ha nem úgy lesz min­den, ahogy ő akarja. Morá­lisan szétzüllesztette a cso­portot, ezért indítottam el a fegyelmi eljárást. Takács valóban járt a SZOT-nál, onnan a Bőripari Dolgozók Szakszervezetéhez irányították. Lehet, hogy ez a lépése vonta főnöke ha­ragját magára? — A fegyelminek ehhez nincs köze, különben csak ezt követően ment panasz­ra. — Biztos ebben? Sagát Kornél az íróaszta­lán lévő naptárban lapoz. „Fel kell frissíteni az emlé­kezetet.” — A fegyelmire március Sl-én került sor, valószínű, hogy már járt a BDSZ-nél. „Március 31-én délután (a 'tárgyalás után. A szerző.) Martfűre érkeztem. Sagát Kornélt igyekeztem rábírni, hogy beszéljék meg újra a problémát, hogy a panasz - ügyben békés megoldást ta­láljanak, valamint javasol­tam, hogy vonja vissza az általa kezdeményezett fe­gyelmi eljárást, hiszen an­nak — érzésem szerint — sokkal inkább van retorzió jellege Takács Józseffel szemben, mint munkajogi alapja. A megbeszélésen konkrét eredményre nem ju­tottunk.” (Részlet dr. Tusnádi Mik­lósnak, a Bőripari Dolgozók Szakszervezete jogtanácso­sának martfűi látogatásáról felvett emlékeztetőből.) Az ezt a látogatást meg­előző délelőtt azonban már megkezdték a fegyelmit, melyet nem folytattak le — tájékoztatott dr. Kiss Edit. Takács József ugyanis elfo­gultságot jelentett be Sagát Kornéllal szemben. Az ügyet átadták Spáczay Gyula mű­­'szaki igazgatónak, de a vád­pontokat még mindig nem nevezték meg. Martfűi beszélgetéseim Során az is kiderült, nem ez Volt Takács első tiltakozása. Korábban is előfordult, hogy a mozgóbérek jegyzé­két nem írta alá. Csakhogy azokban az időkben még más volt a gyakorlat. — Mit tett, ha Takács Jó­zsef nem értett önnel egyet? — kérdezem Lisztes János művezetőtől. — Én nem tudtam mit tenni, továbbítottam az osz­tályvezetőnek. Tudomásom szerint ő a szakszervezeti főbizalmival, Hartyányi Lászlóval együtt írta alá a javaslatot. — Ilyenkor mit lehet ten­ni? Az emberek kényszerű­en tudomásul vették, hogy mellőzik a véleményüket, hogy csak formalitás az egész bizalmiság — véleke­dik Takács József. — Az osztályvezető, ezt tudja min­denki, nem mert ujjat húz­ni vele senki. Sagát Kornél mindezt más szemszögből ítéli meg. Számára a munka, a szak­értelem a fontos, a legjobb szakemberek kapták tehát a magasabb mozgóbért, a jutalmakat, a kitüntetése­ket, a béremeléseket. De ő is megerősíti: 30 éves barát­ság fűzi az igazgatóhoz. — Én csak a munkát ve­hetem alapul — hangoztatja Lsztes János is. De Takács felszította a fiatalokat, ne­kik nagyobb béremelést ígért, ök aztán mellé is áll­tak. Mindezt önző egyéni ér­dekből, hogy ő is a maga­sabb összeget kaphassa. Nehezen hihető, hogy egy ember ezt az utat választja érdekeinek érvényesítésé­hez. Különösen akkor, ha közben a csoport másik ré­szének ellenzését váltja ki. Hiszen azok támogatására nyilvánvalóan nem számít­hatott, akiket az általa ja­vasolt béremelés kedvezőt­lenül érintett. Különösen akkor, ha könnyebb utat is találhatna önmaga számára. Hogy milyet? Ha értelmes ember vagy, ha nem akadékoskodsz, nem jársz rosszul te sem, ha tu­dod, mi a dolgod, tarthatod a markod te is — mondja Takács József —, de nekem ilyen áron nem kell. A másik út, amit ő vá­lasztott, valóban göröngyö­sebb, s nem is biztos, hogy célba ér vele. Amikor ezen élindult, ebben még nem le­hetett meggyőződve. A csá­bító lehetőség pedig adott. Csak -tárgyalni kell, hajlani, meghajolni... Április 27-ére tűzik ki a fegyelmi tárgyalásának idő­pontját. Előtte Spáczay Gyu­la magához kéreti az érin­tetteket: próbáljanak értel­mes kompromisszumot köt­ni. — De ki biztosít, hogy utána nem törik ki a nya­kam? — kérdezte Takács József. — Erre ugye nincs garancia? Akkor menjünk végig az úton! Kérem ma­gam ellen a fegyelmi tár­gyalást. Szőke György (Következik: Vidd végig, Józsi!) A „Szebb, emberibb környezetért” Első dijat kapott a rákócziújfalui iskola az országos pályázaton Kedden, a környezetvédelmi világnap alkalmából Ka­zincbarcikán adták át a „Szebb, emberibb környezetért” pá­lyázat díjait. A kisközösségek kategóriájában a Rákócziúj­falui Általános Iskola kapta meg a 600 ezer forintos első díjat. Aki már járt az iskolában, aligha csodálkozik a sikeren. Az épület melletti két és fél holdas parkban negyvenhét féle-fajta fa, bokor, cserje ad árnyat, hangulatot. A fák között kicsiny állatkertben több, mint húsz kisebb-na­­gyobb négylábú, szárnyas jó­szág növekedik a természet­­védő szakkörben dolgozó gyerekek gondos munkájá­nak jóvoltából. _ A park te­kintélyes hányadát egy NSZK-'beli modell alapján készült játékrendszer foglal­ja el, az ügyességi játékok, a kis faházikók a diákok ked­vencei lettek. Az udvar vér gén szinte a semmiből jó­részt társadalmi munkában épült fel nemrégen a tornate­rem, amelyben gombnyomás­ra indul a fűtés, a légkondi­cionálás. Persze nemcsak a tornaterem készült el fillé­rekből, hanem az egész park. Az iskola dologi kiadásokra évente 50 ezer forinttal ren­delkezik. A környezet építése, szé­pítése 1974-ben kezdődött el. Marik Mihály igazgató — ak­kor még mint úttörőcsapat­vezető utazásairól hozta Rá­kócziújfaluba a cserjéket, pa­lántákat. A gyerekekkel együtt csíráztatták azokat a gesztenyefákat, amelyek má­ra már szép nagyra nőttek. Elkérték az itt-ott lebontott épületek épen maradt kődí­szeit, s a kertet ékesítették vele. Amikor 1987-ben megje­lent a pályázati felhívás, könnyű helyzetben lett volna Marik Mihály, és három pe­dagógustársa. csak papírra kellett vetniük az eddigi lé­tesítményeket, eredménye­ket. Hogy mégsem volt olyan egyszerű, annak az az oka, hogy későn értesültek a Nép­front megyei bizottságától a pályázat részleteiről, így mindössze két nap két éjsza­ka állt rendelkezésre. A pályázat három kategó­riájában egyébként összesen 600 pályamunka érkezett be az ország különböző részei­ből. A második évre az elő­zetes zsűrizés alapján már csak százötvenen voltak ver­senyben, végül a hatvan leg­eredményesebb közösség közül kerültek ki a díjazot­tak. — Mire költik a 600 ezer forintot? — kérdezem az igazgatót. — Fejlesztjük az állatker­tet, szeretnénk egy lovat ven­ni, hogy megtanulhassanak a gyerekek lovagolni, veszünk videolejátszót, kamerát, szí­nes televíziót, hogy meg tud­juk örökíteni az állatok vi­selkedését, gyarapítjuk a kü­lönböző szertárak eszközeit, a tornaterem sportfelszerelé­sét. Most lehetőség nyílik» ar­ra. hogy olyan gépekkel, esz­közökkel bővítsük készlete­inket, amelyekről eddig nem is álmodhattunk, s ezek­kel is segíthetjük diákjaink tanulmányait. ■ Ez utóbbira sem igen pa­naszkodhat persze az iskola. Két éve kidolgoztak a neve­lők egy képességfejlesztő, fel­zárkóztató programot a ke­vésbé jól tanuló gyerekek­nek. A kísérletet pártfogá­sukba vették az Országos Pe­dagógiai Intézet szakemberei is. Tavaly egv országos ta­nácskozáson előadást tartot­tak a programról az iskola pedagógusai, oly nagy siker­rel, hogy azóta több száz ta­nító, tanár fordult meg az is­kolában a helyszínen tanul­mányozni a kísérletet. A ven­dégkönyv szerint nagyszerű élményekkel gazdagodva tá­voztak az „édeni környezet­ben lévő iskolából”. Műanyaghulladékot feldolgó-1 zó üzemet létesített a Somogy megyei Kéthelyen a balaton­­máriafürdői Aranytűd Áfész. A különböző műanyaghulla­dékokból előbb granulátumot készítenek, majd ennek egy részéből — mintegy 800 ton­na granulátumot tőkés pia­con értékesítenek — a kor­szerű gyártósor segítségével szemetes- és gabonazsákokat gyártanak. A március végén elkészült üzemben már eb­ben az évben 3—4 millió fo­rint nyereséget szeretnének elérni. Képünkön a fóliafúvó berendezés. (MTI fotó: Kál­­mándy Ferenc) Nagy hajóból kis ladikba Az önállóságnak túl nagy ára van Beszélgetés Sárközi Imrével, a Tiszafüredi Ganz-Danubius Daru és Gépgyár Részvénytársaság ügyvezető igazgatójával Mostanában gyakran hal­lani arról, hogy az ország nincs olyan helyzetben, hogy unos-untalan mentőövet dob­jon a deficit örvényében ka­­pálódzó vállalatainak. Hisz szükséges a fizetésképtelen­ségnek, illetve az állami „in­jekciózásnak” bizonyos ha­tárt szabni. De mi történik akkor, ha egy vállalat majd­hogynem önhibáján kívül ke­rül nehéz helyzetbe? Többek között erről beszélgettünk Sárközi Imrével, a Tiszafü­redi Ganz—Danubius Daru és Gépgyár Részvénytársaság ügyvezető igazgatójával. — önök az elmúlt esz­tendőben nehéz helyzetbe ke­rültek, folyamatos likviditási gondjaik voltak, amit teté­zett még az óriási adósság­­állomány is. S arról is lehe­tett hallani, hogy a cég veze­tői szerint a bajokból nagy­­vállalatként már nem tud­nak kimászni. — Így igaz. Azt mondták, ha együttmaradunk, a hajónk elsüllyed, s a vállalat vezeté­se javasolta, hogy próbáljon meg mindenki egy kis ladik­ba átszálini, és igyekezzen a saját erejéből elérni a par­tot. S végül minden gyár­nak kiadták az utasítást, hogy alakuljanak át rész­vénytársasággá. Így január 1-től mi is ebben a formá­ban, teljesen önállóan dol­gozunk. Támogatás vagy nem 7 — Tulajdonképpen miért volt erre szükség? — Annak, hogy ide jutot­tunk, számos oka van. Az egyik és legnagyobb gond, hogy a szovjet export — amely a nagyvállalat terme­lésének negyven százalékát, a mi termelésünknek pedig kilencven százalékát tette ki — veszteségessé vált. Ez korábban nyereséges tevé­kenység volt, éppen az álla­mi támogatás miatt. Persze, hogy ez támogatás volt vagy nem, azon óriási vita van a mai napig az állami szervek és azon vállalatok között, amelyek a szovjet export szenvedő alanyaivá váltak. — Mire gondol? — Nézze, a szovjet árszín­vonal — mind az import, mind pedig az export eseté­ben — rendkívül alacsony. Ezt az alacsony export-ár­­szintet mindig a vállalatok szenvedték él, ugyanakkor az importon az állam nyert. Hi­szen például az a haszon, ami a Szovjetunióból származó gépkocsikon van, nem a Mer­kúrnál csapódik le, hanem az állami „nagykalapba” vándo­rol. Tehát mi ezt a támoga­tást úgy tekintettük, és te­kintjük ma is, hogy az állam átenged a Szovjetunióba ex­portáló cégeknek abból a többletnyereségből, amihez az ugyanonnan származó import révén jut. Szóval ez nem tá­mogatás, sokkal inkább egy kereskedelmi aktus, aminek az adok-veszek oldalán van­nak veszteségek és nyeresé­gek, amelyek összességében kiegyenlítik egymást, csak az előzőekben elmondottak sze­rint a kár és a haszon nem egy helyen jelentkezik. S hogy az exportáló vállalatok vesztesége ne legyen túl nagy, korábban az állam anyagilag támogatta ezeket a cégeket. — Mitől függött — jobb híján mégis ezt a szót hasz­nálom — az állami támoga­tás mértéke? — Elsősorban attól, hogy mi volt az adott termék: olyan-e, ami a Szovjetunió számára fontos, vagy sem. Mert az előző esetben na­gyobb volt a támogatás, az utóbbiban viszont kevesebb. Mint ahogy jelenleg is van­nak cégek, amelyek büntető­adót fizetnek a szovjet ex­port után, de akadnak olya­nok, amelyek most is támo­gatást kapnak. Valójában mi is az utóbbiak közé tarto­zunk, csak az a bökkenő, hogy ma 2 százalék állami támogatást kapunk a koráb­bi 20—30 százalékkal szem­ben. Éppen az előzőekben emlegetett alacsony árszint miatt tavaly egy-egy portál­darun már kétmillió forint veszteségünk volt, s az el­múlt esztendőben 48 darabot szállítottunk. Hát emiatt kel­lett más termékek után néz­nünk. Ez az egyik gond, a másik pedig az, ami a bu­karesti árelvbőn adódik, esze­rint ugyanis egy-egy termék éves világpiaci átlagára ha­tározza meg a KGST belső árait. Nománmost, a Szov­jetunióból importált termé­kek — így az olaj és azok származékai, meg a különbö­ző energiahordozók — világ­piaci ára az elmúlt 5—8, vagy 10 évben csökkent, és a bu­karesti árelv szerint ez most jelentkezik a két ország kö­zötti kereskedelemben. Ma­gyarul, ugyanannyi behozott nyersanyagért, energiahordo­zóért kevesebb terméket kell adnunk cserébe, s éppen emiatt a magyar állam a Szovjetunióba irányuló ex­portot úgy is igyekszik visz­­szafogni, hogy az odaszállító vállalatok támogatását meg­vonja. Viszont ezt a gyárat kimondottan azért hozták létre, hogy a Szovjetuniónak portáldarukat, úszódarukat készítsen. Mi ezt tudjuk, gé­pi berendezéseink csak erre alkalmasak. Amikor önállóak lettünk, tovább nehezítette helyze­tünket, hogy itt az évek so­rán — éppen amiatt, mivel korábban a fejlesztés, a ke­reskedelmi tevékenység és még sorólhatnám, hogy mi minden, a központi gyárban folyt — nem alakult ki egy ütőképes műszaki gárda, amely új termék kifejleszté­sébe kezdhetett volna. Szóval itt álltunk csupaszon, se gyártmányunk, se piacunk, se embereink, se szervezete­ink. Ehhez még jött az, hogy több mint 300 millió forintot követelt tőlünk a vagyonke­zelő központ, mert az átala­kulás során is érkeztek ide anyagok, s azok árát vissza kell térítenünk. Mi ezt úgy tudtuk volna elképzelni, hogy január 1-én, amikor önállók­ká váltunk, tiszta lappal in­dulunk. de nem így történt. A 300 millió forintból eddig még csak 40 milliót fizettünk ki, így nekünk továbbra is a vállalati központ hitelez, de nem önzetlenül, mert 20 szá­zalékos kamatot kell fizet­nünk. Legfontosabb, hogy munka legyen — Ebből a helyzetből ho­gyan lehet kijutni? — Ezt a kérdést mi is több­ször feltettük magunknak, s azt mondtuk, legfontosabb, hogy munka legyen, mert anélkül tényleg nem jutunk semmire. Az elképzelésünk az volt, hogy mivel mi tu­dunk portáldarut gyártani — de a szocialista országok pia­cai telítettek — maradnak a tőkés piacok. — Ez így szépen hangzik, csakhogy íNyugaton évszáza­dos hagyományokkal rendel­kező darugyártó cégek van­nak, s mi azokkal szemben nem vagyunk versenyképe­sek. — Ez sajnos igaz. Arról már nem is beszélve, hogy nincs nevünk, ráadásul a szo­cialista iparnak enyhén szól­va nincs túl jó híre, hisz nem tud sem minőségben, sem határidőben versenyezni az ottani cégekkel. Ez az egyik dolog, a másik pedig az, hogy ma már a nyugati igé-Évek kellenek hozzá — Milyen elképzeléseik vannak a jövőt illetően? — Szóval, mint már emlí­tettem, rövid távú stratégi­ánk az. hogy kooperációs kapcsolatokat alakítsunk ki a nagy nyugati cégekkel — de mivel ezekért a munká­kért csak „éhbért” kapunk, ami a talponmaradáshoz elég. a meggazdagodáshoz viszont nyék eltolódtak, fejlődtek a technológiák, s arrafelé már nem portáldarukat használ­nak. hanem speciális hajóki­rakó berendezéseket. Így ne­künk csak egy esélyünk ma­radt: ha meg akartunk élni, keresnünk kellett olyan nagy nyugat-európai darugyártó cégeket, amelyek hajlandóak voltak velünk kooperációs kapcsolatba lépni annak ér­dekében. hogy daruegysége­ket gyárthassunk és szállít­hassunk részükre. Nos, el­mondhatom, hogy ennek a törekvésnek már vannak eredményei, hisz jó kapcso­latunk alakult ki egy osztrák kereskedő céggel, de szállí­tunk épületszerkezeteket a müncheni repülőtérre. A jászberényi Aprítógépgyár­nak pedig földmunkagépek alkatrészeit állítjuk elő. Nemrégiben írtunk alá szer­ződést egy skót darugyártó céggel, amelynek ugyancsak vasszerkezeteket szállítunk! kevés — további elképzelé­seinkben az szerepe], hogy kialakítunk a gyárban egy önálló profilt, és saját ter­mékkel vagy termékekkel je­lenünk meg a piacon. Ez pe­dig nem megy egyik napról a másikra, évek kellenek hozzá. — Köszönjük a beszélge­tést. N. T.

Next

/
Thumbnails
Contents