Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1989-06-03 / 129. szám

6 Nemzetkört körkép 1989. JUNIUS 3 Télbe forduló pekingi tavasz A hatalmon lévő párt számára mindennél veszélyesebb az, ha a tömegek hallgatnak — mondotta valamikor Teng Hsziao-ping, Kína veterán vezetője, Mao Ce-tung harcostár­sa, a reformok elindítója. Nos, az elmúlt hat hét eseményei arra késztethetik a 84 éves politikust, hogy módosítsa meg­állapítását: a hallgató tömegeknél csak a beszélő tömegek lehetnek veszélyesebbek a hatalom számára. Ezt támasztja alá mindennél meggyőzőbben a kínai diákok demokratikus és hazafias mozgalma, amely alapjaiban rengette meg a mennyei béke birodalmát, s mindenekelőtt a Kínai Kommu­nista Párt monolitikus vezetőszerepét A szikra, amely lángra lobbantotta az utóbbi évti­zed legtömegesebb diákmoz­galmát, Hu Jao-pang egyko­ri pártfőtitkár hirtelen ha­lála volt. A pekingi egyete­misták és főiskolások kez­detben csupán gyászolni akarták azt a politikust, aki azért bukott meg, mert 1986-ban nem lépett fel a kellő határozottsággal a kí­nai diákok akkori, szabad­ságot és demokráciát köve­telő mozgalma ellen. S a történelem megismétlődött: a hatalom, amely minden­fajta népi megmozdulásban saját pozíciójának veszé­lyeztetését és az általa óhaj­tott egység és stabilitás megbontását látja, ez alka­lommal is automatikusan az elutasítás álláspontjára he­lyezkedett. Nem utolsó sor­ban ezzel magyarázható, hogy a diákok gyásza szinte pillanatok alatt politikai mozgalommá változott. A párt és az állami vezetés el­utasító merevségére a pe­kingi egyetemisták és főis­kolások népes felvonulá­sokkal, tömegtüntetésekkel, majd végső eszközként éh­ségsztrájkkal, Peking szívé­nek, a Tienanmen-térnek tartós megszállásával vála­szoltak. Követeléseik között alig lehetett felfedezni olyasmit, ami nem szerepel jogként a kínai alkotmány­ban. A pekingi Tiltott Város magas falai mögött élő ve­zetők azonban tétlenül szemlélték mindazt, ami a falakon kívül történik, nem reagáltak pozitívan a diá­kok és immár velük együtt a lakosság különböző réte­geinek, értelmiségieknek, munkásoknak, újságírók­nak nagyobb demokráciát, több szabadságot és politi­kai reformokat sürgető hangorkánjóra. Nem vállal­koztak a diákokkal és a tö­megekkel való párbeszédre sem. Ennek a minden logi­ka szerint érthetetlen ma­gatartásnak az lett a követ­kezménye, hogy a hazafias és demokratikus mozgalom szele viharos gyorsasággal zúdult végig az egész orszá­gon. A hatalom letéteménye­sei értetlenül álltak a jelen­ség előtt. Nem csak azért, mert nem tudtak mit kez­deni a példátlanul tömeges mozgalommal, hanem — amint az időközben kiderült — azért is, mert a saját berkeikben dúló hatalmi harccal voltak elfoglalva. Az immár országossá nőtt mozgalom kérdésében két tábor alakult ki a párt és az állami vezetésen belül: az egyiket Csao Ce-jang párt­főtitkár fémjelezte, aki a politikai választ, azaz a po­litikai reformok meggyorsí­tását szorgalmazta a vezetés, és a tömegek között kelet­kezett bizalmi válság ren­dezése érdekében. A másik tábor, amelyet Teng Hsziao­­ping és Li Peng miniszterel­nök neve fémjelez, arra az álláspontra helyezkedett, hogy a diákok által elindí­tott mozgalom ellenforra­dalmi jellegű zavargás, amelynek célja a kommu­nista párt hatalmának és vezetőszerepének a felszá­molása, a szocialista rend­szer megdöntése Kínában. Az a tény, hogy Li Peng miniszterelnök május 19-én bejelentette a rendkívüli állapot bevezetését Peking­­ben és elrendelte a hadse­reg bevetését a diákok és a lakosság „zavargásnak” mi­nősített demokratikus moz­galma ellen, világosan je­lezte: tulajdonképpen eldőlt a küzdelem a Csungnanhaj­­ban, a pekingi Tiltott Város párt- és kormányközpontjá­ban, — s azok javára, akik — a Kungzsen Zsipao, a kí­nai szakszervezetek lapjá­nak kommentátora szerint — azt hiszik, hogy a demok­ráciát kényura lommal lehet helyettesíteni, tartósítani le­het Kínában a „csend vilá­gát” és az ezen alapuló ha­mis egységet, stabilitást. Amikor ezeket a sorokat írom, még mindig valami ötezer diák sztrájkol a Ti­­enanmen-téren. A diákok — akik a saját belső ellenté­teik miatt teljesen megbé­nult vezetés helyett egy tel­jes héten át gyakorolták a néphatalmat a tizenkét mil­liós fővárosban, a lakosság százezreinek és millióinak támogatásával megállítot­ták Peking határán a had­sereg páncélos és motorizált hadosztályait, s eközben olyan rendet és fegyelmet tartottak, amilyenre nem volt példa a főváros sok­százéves történetében — el­vonulnak a Tienanmen-tér­­ről. Holnap talán már nem ők vonják fel Peking szívé­ben az állami zászlót a kí­nai himnusz és az Interna­­cionálé éneklése közepette. A konzervatív, az idő sza­vát nem halló vezetők újabb győzelmet könyvelhetnek el. Ez a győzelem azonban pir­euszi — felér egy vereség­gel. Mi most elvonulunk — mondja könnyes szemmel a Tienanmen-téren egy pekin­gi diák. De egy, vagy két év múlva újra itt leszünk. S ha nem mi, akkor azok, akik utánunk következnek. Mi olyanok vagyunk, mint a tenger, amelynek hullá­mai előbb-utóbb elsodorják a konzervativizmus roha­mos gyorsasággal fogyó, ki­haló erőit Kínában. A tör­ténelem kerekét nem lehet visszafordítani sem Kíná­ban, sem bárhol a világon. Az idő nekünk dolgozik. Kí­na szocialista jövője mi va­gyunk. Ha a Tiltott Város jelenlegi, múltban gondol­kodó lakói ezt nem értik meg, akkor semmit sem ér­tenek mindabból, ami Kí­nában és világszerte törté­nik — mondja a diák és összecsavarja a kezében lé­vő vérvörös zászlót, ame­lyen fekete színű írásjelek láthatók: „Szabadságot és demokráciát”. tllösztrájkot folytató tüntetők a Kínai Kommunista Párt KB Székhaza előtt május 23-án, a fővárosban bevezetett rendkí­vüli állapot negyedik napján (MTI-TELEFOTÓ) AMIRŐL MOSZKVA BESZÚL Párhuzamos „kongresszus” A Moszkva folyó, a Luzs­­nyiki stadion és egy vasúti töltés behatárolta területen zajlik estéről estére a népi küldöttek és választóik ta­lálkozója, eszmecseréje. 'Hosszú párbeszéd mindar­ról, amelyet évtizedeken csak suttogva, kis közössé­gekben vagy alkoholmámor­ban mondtak el: a vezetők­ről, mindenki által ismert ügyekről, félig pletykákról, arról, amiről a város beszél. A Népi Küldöttek Kong­resszusa úgy indult, hogy mindenki reménykedve, de mindenki félelemmel várta: híztak benne, de kevesen hitték igazán, hogy ettől holnaptól megváltozik az életük. A csalódás hangjai már a kongresszus megnyi­tása előtt is erősebbek vol­tak: a szavazáson kibukta­tott párttagok revansát vár­ták. Sokaknak nem világos, hogy a moszkvai képviselő­ket a jobbítás szándéka, az egyéni ambíciók vagy a pár­beszéd szüksége hozta-e ide. Egy biztos: népszerűségük töretlen és maga köré gyűj­tötték a gomba módra sza­porodó nem hivatalos szer­vezeteket. A szervezetekre ráfér a politikai játszmákból felké­szültek irányítása: néhány kivétellel egy-két kezdemé­nyező vezér köré tömörül­nek, de belső életükben az éveken át megszokott tekin­télytisztelet győzi le a véle­mények harcát. Ma már ez a luzsnyiki gyülekezet „pár­huzamos parlamentté” vált: tekintélyét növelte, hogy oiyan ismert személyiségek látogattak el a stadion mel­letti parkolóba, mint Borisz Jelcin, Andrej Szaharov, Gavriil Popov közgazdász és nyomukban a világsajtó. A téma a kongresszus: mind­az, amiről úgy látják, hogy egyre inkább már csak a nevükben történik. A Kremlben említik a Luzs­nyiki gyülekezetei, sőt egyes képviselőket időnként fi­gyelmeztetik is arra, hogy „nem a Luzsnyikiban!” van. A Luzsnyikiban a fő téma a kongresszuson megoldat­lan ügyrendi kérdés és eb­ből következően a szavazá­sok menete, különösen ered­ménye, a Legfelsőbb Tanács összetétele, a reformista­ként ismert képviselők alul­­maradása, Jelcin szavazási veresége, majd váratlan győzelme, a köztársaságok helyzete. A gyűlések szervezése meglepően jó — külön részt alakítottak ki a sajtónak, ezen belül is a tv-nek, a Borisz Jelcin, a Népi Küldöttek Kongresszusának képviselő­je beszél a mintegy 100 000 ember részvételével megtartott nagygyűlésen, négy nappal az új típusú szovjet parlament összehívása előtt (MTI-TELEFOTÓ) szervezők karszalagot visel­nek, a tribünön lázas forgo­­lódás folyik és minden ja­vaslatról szavaznak, jegyző­könyvet vezetnek, határoza­tot fogadnak el. S természetesen* mindent másként tudnak. Tudják, hogy a gyűléseket betiltó törvényt nem sikerült visz­­szavonatni, de azt is tudni vélik, ki akadályozta meg a visszavonását. Tudják, hogy a Proletárszkij és Taganka kerület küldöttének, Szam­­szonovnak a mandátumát nem sikerült visszavonni, de tudni vélik: Szamszonovot meg sem választották, a szavazatok többsége hamis volt. Sőt, az a hír járja, hogy aki mindezt látta, az­óta megjárta a kerületi bí­róságot, de bizonyítékok hiányában már otthon van. Tudják, Tbilisziben bru­tálisan elbántak a tünte­tőkkel, s nem tudni, ki adott parancsot a katonák fellépé­sére. A Luzsnyikiban persze „tudják”, hogy a moszkvai vezetők mindenről tudtak. S ha nem? „Akkor hogyan le­het rájuk bízni az orszá­got” — kérdezik. A szum­­gájti tragédiáról már tud­ják, hogy négy órával elké­sett a rendkívüli állapot ki­hirdetésének ideje és ez so­kak életébe került. A téren úgy hírlik, nem négy órá­ról, hanem négy napról van szó és még ennél is több ál­dozatot követelt a késede­lem. S azóta is ... de ezt már ők sem tudják igazán „bizonyítani”. A Sdljan—Ivanov ügyről is sokat tudnak: például azt, hogy a nyomozók tör­vénytelen eszközökkel eről­tették ki az üzbégek vallo­mását és Hint észt profesz­­szort a halálba kergették vádjaikkal. A Luzsnyikiban úgy tudják, hogy másként nem lehetett volna a maffiát leleplezni, és „tudják”, hogy a szálak a Kremlbe is be­gyűrűztek. Például ezért is zavarták a nyomozókat, akiknek — ismét a stadion előtt elhangzó felszólalások szerint — semmi közük Hint professzor meghurcolásá­­hoz. Tudni vélik azt is, hogy Moszkva különböző helyein nem hivatalos szervezetek működnek és már párttá is alakultak: például szociál­demokrata szövetséget hoz­tak létre, amelyben minden klubot és szervezetet vár­nak. Már egy telefonszámot is elmondtak, ahol a szer­vezőbizottság működik. Meggyőződéssel állítják az ellenkezőjét annak a rém­hírnek, hogy egyes Moszkva környéki laktanyákban a közelharcot, a könnygáz al­kalmazását tanulják a kato­nák és pszichológiai meg­­gyúrásuk is folyik. A mitisi, a himkf és a ljuberi erdők­ben táboroznak a belügyi csapatok — suttogják. A Luzsnyikiban is tudják, hogy a „Baltikumban vala­mi készül” de ott úgy hal­lották, hogy az nem az orosz emberek ellen, hanem a ré­gi rendszer fenntartói ellen irányul. Olvasták, hogy ott függetlenséget követelnek „egyesek” de itt azt hajto­gatják, hogy az nem ellen­séges célzatú, sőt némelyek szerint egy lazább államszö­vetségben jobb barátságban élhetnének. S a Luzsnyiki­ban estéről estére újabb hí­rek kapnak szárnyra . .. Kaszab Zsuzsa Új vállalati törvény Jugoszláviában Jugoszláviában 1988. no­vemberében módosították az alkotmányt, hogy megte­remtsék a reformtörvények alkotmányjogi keretét. Azó­ta a jugoszláv parlament — a kormány lemondása elle­nére — folyamatosan vitatott meg és fogadott el új gazda­sági törvényeket. Az egyik ilyen az új vállalati törvény, amelynek jelentősége abban van, hogy lebontja az úgy­nevezett társadalmi megálla­podáson nyugvó döntési mechanizmust és a gazda­ság alapegységének a vál­lalatot jelöli meg. Az új vállalati törvény gyakorlatilag megszünteti az önigazgatás rendszerét, hiszen annak két alappillé­rét: a társadalmi megálla­podást és az úgynevezett társulat munka alapszerve­zeteit (tmasz) iktatja ki. Az utóbbiakból épült fel a tár­sult munka szervezete (tmsz), vagyis a vállalat. A törvény kizárólag a gazdaságra vo­natkozik, és kizárja a társa­dalmi szervezetek hasonló átalakítását. Három év tü­relmi időt ad a gazdálkodó szervezeteknek az átalaku­lásra, s ennek lejártával kö­telezővé teszi azt. Nem csak a vállalatok helyzletében történik jelen­tős fordulat, hanem nagyobb szerepet kap a magántulaj­don is a gazdasági életben. A törvény megengedi az összes tulajdonformát a gaz­daságban: az állami, a szö­vetkezeti és a magántulaj­dont s az úgynevezett vegyes tulajdont is, ami a fent em­lítettek vállalaton belüli együttélését jelentheti. Ugyanígy lehetővé válik a fejlett tőkés országokban létező összes vállalati alap­forma létrehozása, mint pél­dául részvénytársaságok, kft-k stb. A törvény tartal­mazza az átalakulás lehető­ségét is, egyik tulajdonfor­mából vagy egyik gazdálko­dási formából a másikba. Az eddigi törvények nem szóltak a külföldiekkel ala­pított vegyes vállalatokról; most ezt >s szabályozzák úgy hogy mindenki, még a ma­gánszemélyek is hozhatnak létre ilyen vegyes vállalato­kat; az állam garantálja a profit hazautalását és a kül­földiek tulajdonjogát. Kikö­tés, hogy a külföldi partner részesedése az alaptőkében minimum 30 százalék le­gyen, de felső határ nincs, így elvileg 100 százalékos külföldi részesedésű vállala­tot is lehet alapítani Jugosz­láviában. Az új vállalati törvény kimondja, hogy mind a magántulajdon, mind a külföldi tőke — egy szűk kört leszámítva — a gazda­ság bármely ágazatában és az ország bármely részén folytathat gazdasági tevé­kenységet. A vállalatok belső felépíté­sében a legfontosabb válto­zás, hogy megszűnik a tmasz-ok alapításának köte­lezettsége a vállalaton belül. Eddig a tmasz jogi személy volt, rendelkezett saját tu­lajdonnal (termelési eszkö­zökkel, pénzzel stb.), jövede­lemmel és forgalmazási iog­­gal mint egy külön vállalat — ezeket a jogokat átruház­hatta azonban a vállalati vezetésre. Az új törvény sze­rint ahol a tmasz-ok megma­radnak, a vállalat belső szerveivé válnak, nem lehet­nek jogi személyek. Forgal­mazási jogot azonban kap­hatnak, így köthetnek szer­ződéseket, ha a vállalati ve­zetés engedélyezi. Ezáltal megszűnik a tmasz-okba be­lépő dolgozók tulajdonosi joga, vagyis megszűnik a munkahelyhez való jog, és csak a munkához való jog marad. Ezentúl a termelési eszközökkel és a jövedel­mekkel vállalati szinten gaz­dálkodnak. Izrael A játékszenvedély határai A hónapok óta tartó bün­tetlenségnek is vége szakad egyszer. Így történt a hét vé­gén is az izraeli Eilat part­jai előtt levő nemzetközi vi­zeken, ahol 300 rendőr brutá­lisan véget vetett az addig megtűrt fényes éjszakai élet­nek, a Vörös-tengeren mű­ködtetett úszó (és illegális) kaszinónak. Az éjszaka valóságos ro­hammal bevett hófehér jachtok fedélzetéről, az ott berendezett játéktermekből száz embert szólítottak el bilincsbe verve, s az elegáns járművek most mind az ei­­lati katonai kikötőben hor­gonyoznak — közölték az iz­raeli lapok rendőrségi for­rások alapján. A vörös-tengeri Eilat partjainál minden este, nap­nyugtakor jelentek meg az úszó kaszinók, hogy — hall­gatólagos hatósági engedély­­lyel — a játékosok a szigorú tilalmat megkerülve a nem­zetközi vizeken hódolhas­sanak szenvedélyüknek.

Next

/
Thumbnails
Contents