Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1989-06-17 / 140. (141.) szám

8 irodalom» művészet 1989. JUNIUS 17 égyelmezett és felszeg gyerek voltam, ha gondoltam is olykor szökésre, nyilvánvaló­an csak az ábrándo­zás hajszolta elém, kü­lönben nem illett hozzám a gon­dolata sem. Helyzetemet viszont elviselhetetlennek éreztem csalá­dom nélkül, esténként újra meg újra fölötlött szemem előtt anyám telt alakja, amint azzal a jól is­mert, kissé hintázó járásával visz­­szaindul az állomásról, ahonnét a nyögdécselő vicinális lassan kizö­­työg velem. Barátaim nemigen akadtak; néném ugyan összehozott egy kövérkés házmester gyerekkel, aki azonban sehogy sem akart tet­szeni nekem, és hamar megértet­tem, az osztály sem fogadta rokon­­szenvébe. Hanem a tanítónéni, az igen! Életemben (pedig már a he­tedik évemen is túljártam) sem láttam ilyen finom, ilyen gyönyö­rű nőt, illetőleg, olykor álldogált az utcasarkon, a kocsma előtt egy szépséges fekete, minduntalan ve­le hasonlítgattam össze. A tanító­néni is, az a fekete is gondosan ki volt festve, és nem tudtam eldön­teni, a tanítónéni ciklámenbe haj­ló szájfestéke vagy a fekete esze­lős vérvöröse hat rám erősebben. Igaz ,a feketét inkább csak este­felé láttam (keresztanyámhoz sza­ladtam át olyankor), a kezdődő szürkület talán megcsalhatott. A tanítónéni viszont nappali ragyo­gásban állt a fekete tábla előtt: az ablákon betörő fény csillogva fu­tott végig barna hajának puha hullámain. És az illata! Soha nem gondol­tam, hogy a szépség az emberben is olyan pompás találkozást adhat az illatoknak. Otthon mi a virágokról szólva is csupán szagokról beszéltünk. Legjobban azonban a tanítónéni írását csodáltam. Nem azt, amivel a táblára írt, ott a számunkra is kötelező zsinórírást használta. Ha­nem amivel — teszem azt — rá­írta egy füzetemre a nevemet. Ilyen betűket még nem láttam: egyiket-,másikat külön erőfeszíté­sembe került azonosítani. Kivált az m betű tetszett, már-már egy büszkén üldögélő kandúrra emlé­keztetett. Természetes, hogy nyomban utánozni próbáltam; dél­utánok teltek el, selejtes papírla­pok meg a gyakorlásával. Es sike­rült is, ezt még időnként osztály­társaim is elismerték. Én azonban leginkább a tanítónéni elismerésé­re vágytam, úgy véltem, írásunk hasonlósága közelebb visz hozzá, ugyanakkor, persze, a világért sem hivalkodtam volna azzal, hogy el­tanultam szépséges betűinek tit­kát. Akkoriban nehezen éltünk. Nya­kunkba szakadt ugyan a boldog élet, csak épp nehéz volt kezdeni vele, s talán amiatt is kerültem én a fővárosba, hogy anyám valahogy elviselhesse a terheket. Paraszt­gyerekből proligyerekké avanzsál­tam; egyelőre nemigen fogtam föl előnyeit. Azazhogy egyet igen ha­mar. Nagynénéméknél naponta friss kenyeret ehettünk, nem kel­lett várni rá az újabb sütésig, ami otthon általában kéthetenként kö­vetkezett be. Én pedig nagyon sze­rettem a friss kenyeret. Azidőtt, persze, jegyre ment, ahogyan jegy kellett minden egyébhez is; liszt, krumpli és tojás azonban akadt bőven, arról anyám gondoskodott. Nagybátyámtól csodálatos töltőtol­lat kaptam, karcsú sárgaréz teste azonban újra meg újra lelkes szi­­dolozást kívánt. Odaadóan dörgöl­tem (nagybátyám még egy darab­ka szarvasbőrt is levágott hozzá az ablaktisztítóból), így lehetett igazi fényt varázsolni rá. Ezt a tollat csaknem az egész osztály iri­gyelte (egy jólmenő cukrász fia, nem, annak kulija volt), a tanító­néni ugyancsak megcsodálta. Tit­kon reménykedtem, hátha egyszer kölcsönkéri. " Egyáltalán, mindent megpróbál­tam, hogy a figyelmét magamra vonjam, hogy vegye észre leg­alább, én vagyok a legkiválóbb, a többi fajankóval foglalkozni sem érdemes. Volt nekem akkoriban egy rózsaszín mintás ingem, nagy­anyám varratta a sógorasszonyá­val, akit mi — ma sem értem, mi­ért — ángyinak szólítottunk, ün­nepnapokra, vasárnapi iskolába rendesen azt vettem föl. Egy alka­lommal addig erőszakoskodtam a, nénémmel, mígnem rámadta az is­kolába (még ■ azt az árat sem so­kalltam, hogy prédikációit végig­hallgassam), én pedig buzgón fe­szítettem ruhatáram legszebb da­rabjában, vártam a meghódoló el­ismerést. Amint a tanítónéni az osztályba lépett, üdvözlésre föl­álltunk, ő középre libegett, köszön­töttük egymást, ezenközben fél­szemmel mustrálgatott bennünket, és láttam, .nyomban konstatáltam, észrevette ingemet. De csak ami­kor visszaültünk a padba, akkor hangzott el a megsemmisítő íté­let: „Milyen kislányos holmikban jársz”. Mit mondjak? Nem egészen ezt vártam. Ha azonban már minden­képpen mondani kellett, legalább ne az osztály előtt tette volna, hon­­nét mint a bolondbugyorból, sza­kadt föl a fékevesztett röhögés, amelyre azok a nyavalyások még rá is lapátoltak, hiszen szabad volt, tanítónői engedéllyel történt. Fábián László; Csalódás Álltam a padban (ha szólták hoz­zánk, kötelező volt fölállnunk), nem tudtam, mit kéne csinálnom, leülhetek-e már, vagy viselnem kell a megszégyenítést ítéletnapig. Fejemet leszegtem, azt sem vettem, észre, amikor végre a tanítónéni legyintett, hogy leülhetek, a pad­társam rángatott le maga mellé. De még akkor is szemtelenül a ké­pembe röhögött. Ezt már nem bírtam elviselni. Irgalmatlanul pofoncsaptam. Orrából nyomban eleredt a vér, amint a tenyerén meglátta a vö­röslő maszatot, éktelen visítozás­­ba kezdett, a tanítónéni pedig en­gem hangos korholással utasított ki áz osztályból. Amikor végre be­szólított az üres folyosóról, intő-’ könyvemet nyomta a kezembe szi­gorú üzenettel nénéméknek. Csaló­dottságom lassan átcsúszott félém­be, egyáltalán nem sejtettem, mi lehet a következménye egy ilyen intőnek, a címzett hogyan reagál rá. Otthon, a faluban, a tanító úr sosem adott intőt, kitűnően szol­gált a mogyorópálca, esetenként a bezárás. Rettegtem nagybátyám eleddig ismeretlen szigorától. Nénémék kifagattak a történtek­ről, jót nevettek az egészen, és kissé komolyabban arra figyelmez­tettek, ne verekedjem, mert az egyáltalán nem szép dolog. Én pe­dig megfogadtam, azt az inget az életben többet föl nem veszem, még egyszer szégyenben nem ma­radok miatta. Velem az iskolában a továbbiak­ban nem sóik baj volt, szorgalma­san tanultam, leckéimet elkészítet­tem, néném, ha belátogatott szü­lői értekezeletre, rendre csak szé­peket hallhatott rólam. Egy-egy ilyen szülői értekezlet után azon-Mester ban visszafojtott hangon még at ágyban is suttogtak nagybátyám­mal, kíváncsi füleim mindössze annyit tudtak elcsípni a foszlá­nyokból, hogy bizony most is ne­hezebb a szegényeknek. Természe­tesen tudtam, a szegény gyerek én vagyok nem a cukrász fia vagy a rabbié (ahová néném takarítani járt), szégyenkeztem is miatta, ez azonban mégsem volt az a fájdal­mas megaláztatás, ami ingem miatt ért az egész osztály előtt. Ebben a szégyenkezésben társaim közül osztozkodhattak volna kü­lönben is jó páran. Egyre inkább visszafogtam magam, már koránt­sem akartam föltűnni, és közben meglehetősen súlyos baleset is ért. Az történt ugyanis, hogy a toliam­mal a gang rácsa fölött hadonász­tam, kihullott a kezemből, a má­sodik emeletről esett le az aszfal­tozott udvarra; hiába volt sárga­réz a teste, nyakánál a bakelit ki­törött belőle. Ilyen parádés íróesz­közöm nem is került soha többé. A tanítónéni, természetesen, vál­tozatlanul tetszett nekem, tovább-: ra is rajongással követte tekinte­tem büszke járását az osztályban, haján a tündökletes fényeket, szá­ján a ciklámenszín festéket. Aztán váratlanul (viszont ko­rántsem oktalanul) ennek is vége szakadt. Nem, dehogyis gyűlöltem meg, hogyan tehettem volna, hi­szen mégis csak az én első tanító­nénim volt. A téli szünet közeledett, a kará­csony, anyámtól már megérkezett egy csomag: liszt, krumpli, tojás, dió meg alma volt benne. Levele azt ígérte, az ünnepre liba is érke­zik, jóllehet, én a szünetre utazom hozzá. Elképzeltem a hatalmas li­ba máját, nagyanyámat láttam magam előtt, amint lábával az ál­latott leszorítja a töméshez. Bi­zony, mi abban a nehéz időben 1L bát is ettünk, nagyanyám vesző­dött velük egész éven át, sőt, ka­rácsonytájt disznót is vágtunk, az kitartott valameddig. Itt a város­ban ilyesmihez nem volt könnyű hozzájutni, néném reggelente dü­­hödten szidta a méregdrága piacot. Nagybátyámat pedig minden héten kétségbeesetten faggatta, vajon nem kapott-e többet fizetésként, ' mint amennyit hazaadott. Ugyanakkor az a váratlan öt­lete támadt, hogy kellemes ünne­peket illenék kívánnom a tanító­néninek. „Mások is így teszik” — hunyorított sókat sejtetően a fér­jére, aki zavartan hümmögött. Nem értettem semmit, mert ugyan a faluban tényleg szoktunk Kisjé­­zust köszönteni, de itt csak nem járhatom a házakat. Márpedig nagynéném igazán ezt találta ki; keressem föl a tanítónénit a laká­sán, ott kívánjak boldog ünnepe­ket. Hiába tiltakoztam, a címét sem ismerem, fölkészült a válasz­szák Sőt, azt is elmondta (ismét bátyám felé kacsintgatva), össze­készített egy kis .ajándékot, mivel azt is illik. Ez azonban már sok volt nekem. Fuzsitos gyerek vol­tam, hangoskodva és gátlástalánul feleselgettem, amíg nagybátyám fenyegetőleg le nem intett: „hol­nap odamész”. a sose jött volna más­nap, azt se bántam volna. Lehet, hogy nem értetem ponto­san, mibe akarnak be­­terángatni, azt azon­ban éreztem, aligha nekem való dolog, és még büszkeségemet is bi­rizgálta, hiszen rendes diák vol­tam. Égett az arcom, a fülem tü­zelt, amikor a félhomályos lépcső­házban becsöngettem egy ‘ cifra, magas ajtón. A tanítónéni jelent meg, ezúttal nem volt olyan szép, mint lenni szokott, hiányzott róla a festék, elillant hajáról á fény, pongyolát viselt valami nehéz se­lyemből. „Na, add csak ide — nyúlt a csomagom után — és kel­lemes ünnepeket nektek is” — ha-’ darta. Már el is tűnt a szemem elől, csattant az ajtó, én pedig még mindig ott álltam a lábtörlő fará­cson, egyszerűen nem tudtam, mit kéne tennem, lassan kotródtam el, és év végén talán a legboldogabb voltam, hogy a következő évre más veszi át osztályunkat, nem­igen lesz újabb találkozásom a ta­nítónénivel. .. Don Quijote Nagy Zoltán Mihály: Tényállás ablakom előtt szégyenkező akác pőrére fosztva menekítené magát dühöngő őszben dérmarta áldozat rémület-sárgán föllángpl az arcom akác vagyok én is szakadó parton kifordult gyökérkoszorú-zuhanás vigasz? elhullatott szél-üzte magvak valahol talán zölden fölfakadnak új lomb új remény újra szakadó part- x Mátyás Ferenc; A Parlamentben Ott állt csizmásán, fehér ingben, fekete gyűrött öltözetben, mint Veres Péter negyvenötben, s mint kit a történelem véletlen itt hagyott, pisszeni se mer, körüljáratja szemeit, mint akit öröm hiteget a gótikus arany teremben, - áll tisztelettel, mint áz ukrán mezőn századosa előtt, ki lóhátról korholta őt a visszavonuló seregben, s mint rozsdás kapa az állami föld fészer-múzeuma előtt a csendben, de helyét nem találja, csak hitvesét látja fekete képkeretben, asszonya tükör, egy pillanatáig itt tündököl,- ha élne, itt állna mellette áll félszegségben, rozzant inakkal hetvenévesen torombózis után, tüdőtágulással, földszínű paraszt az új nemzetben, s olyan ártatlan kedvesen, mint egy középkori ikon-Krisztus hét sebével a festett kereszten, -túlélte halálát sokszorosan, az internáló táborok mélyén a .szabadságban is belerokkant, s most nézi, amint mellére tűzik a Munka Érdemrend kitüntetést a Parlamentben, - • áll, történelmünk névtelen személyeként az ünneplő öröm fénye mellett, fekete öltözőben, meg se rezzen, mint Himnusz alatt a gyermek, mosolyogni szeretne, mert így könnyebb, de mosolyát elnyelik a könnyek, mint esőt a homok a tanyasi végtelenben

Next

/
Thumbnails
Contents