Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
8 1989. MÁJUS 13 irodalom» művészet sak úgy általában fe-Ccserésszünk, csevegjünk, hogyan öltözködtek, miként divatoltak, viselkedtek hajdanában-danában, amikor még nem találták föl a két műszakot, nőnap tájékán nem olvasgatták az újságokban, hogy „me csak nőnapkor, hanem az év minden napján figyeljünk rá-jük, becsüljük meg őket”, nem vették át a szakszervezettől a hóvirágot, a bonbont, mert még nem találták föl a szakszervezetet, nem volt nőnap sem. Csak nők. Azok ipersze voltak minden nap. Különben most hol lennénk? Induljunk hát az időben visszafelé, azzal a hátsó gondolattal, hogy csakis a szépet villantgatjuk föl, mindenféle sanda megjegyzések nélkül'. Az akkori tudósítóktól, hírlapíróktól (csak még nem így nevezték őket) kobzosoktól, regölősöktől, írástudóktól szemelgessünk ezt-azt. Hátha kicsikét többet értünk meg a maiakból. Kezdjük a székely népballadák egyik gyöngyszemével, a Bíró szép Anna cíművel. Miként öltözött fel szépre Anna? íme: „...felöltözködöm innepi gúnyámba, Innepd gúnyámba, vont-arany szoknyámba, Kajszén katrincámba, szép piros csizmámba. FátyolkesZkehőmet kössem a fejemre, Kevés költőpénzem tegyem a zsebembe”. Az arannyal majd még a későbbiekben is találkozunk, úgy tűnik ez örökdivat. A kevés költőpénzt egyébként kár volt Bíró szép Annának magával vinnie, mert a három egyén, kivel útnak indult vala, éppen emiatt megölé. Nem beszélve arról, hogy útnak indulni is veszélyes volt három idegen férfiemberrel. Otthagyni maga mögött mindent. Ma már szerencsére ilyesmi nem fordul elő. Sem az, hogy valakit megöljenek költőpénzéért, sem az, hogy egy nő útrakeljen idegen férfiakkal. Menjünk kicsinyég messzebbre időben, térben, menjünk a mi rokonainkhoz, édes testvéreinkhez, a finnekhez, nézzünk bele csodásirigyelt eposzukba, a Kalevalába, miként öltöztek, viselkedtek akkortájt a hölgyek. Mármint az eposz születésékor. Azért is érdekes ez, hiszen majd hogy nem azt is mondhatnék: akárcsak magunkat látnánk! Szükséges anynyit elmondani, hogy minden idők nagy kovácsa, Ilmarinen, felesé- 4 gért indul Pohjalába, Észak Üraszszonyához, méghozzá hogyan! Ilmarinen minden idők nagy kovácsa szél fúvásán, Holdnak hátán, Napnak alján, Göncölszekér oldalában érkezett Pohjola udvarára, úgy, hogy „nem hallották őt kutyák sem, nagy ugatok nem figyelték”. Erre is kellett hát ügyelnie, amiről néhány nótánk is említést tesz. Mármint a kutyákról, meg irigyekről, ilyesmikről. De maradjunk csak Észak Úrasszonyának udvarában, aki a legény jöttét látva emígy szól kislányához: „Vedd most a jobbik ruhádat, vedd fel a fehér ruhádat, a melledre fényesebbet, a kebledre ékesebbet, nyakadba szépségesebbet, homlokodra díszesebbet, pirosodjék most az arcod, szépsége megmutatkozzék!” A lánynak persze nem kell kétszer mondani, mert: „Akkor Észak ékes lánya, földnek, víznek híressége veszi választott ruháit, legragyogóbb öltözetét; öltöződik, cifrázódik, fejekével ékesedilk, rézszalagot köt magára, aranyövet ölt magára. Jön a házba kamrájából, a járása ringatózó, szép a szeme csillogása, füle íve felnövése, orcája gyönyörűsége, meg is megpirosodása; fényes arany függ a mellén, . ezüst villog a hajában”. Hát bizony! Nem csodálható, ha Ilmarinen, minden idők nagy kovácsa még a Göncölszekért is igénybe vette, hogy elérjen ebbe az udvarba!... Dehát nem eszik olyan forrón a kását! Észak Úrasszonya miután bemutatta gyö- » nyörűséges lányát, megkérdő II-marinent, vajh’ tudna-e szampót ácsolni? Mármint azt a csodamalmot, mely mindenféle jókat őröl. Még hogy ő ne tudna? Húzhatta ki magát minden idők nagy kovácsa. Ha egyszer ez az ára a lánynak! Csak nézzék meg azt a szampót! Meg is csinálta (aki nem ismeri, olvassa már el a Kalevalából, mert csodás, és itt nincs hely az idézésre), és ment a lányért. Aki elámult. Ha ő innen elmenne, hogy is lenne? És rákezdi; Hát kérem...! Talán kár is idézni ezt a divatot, ezt a tehetősséget! Dehát akkor lehetett. Persze hogy nemcsak ez a zsörtölődő és jó megfigyelő-képességű próféta látta meg őket, hanem mások is. Ki így, ki úgy mondta el róluk véleményét. Tessenek figyelembe venni, hogy igen mélyen járunk már az idők kútjában, tehát az akkori jelzők nem azonosak a mostaniakkal. (De csak a jelzők). Az Énekek Énekében (sokszor vassuk most az eposzt, melyben Szítá királynő így szól: „Ahogyan ez a szív mindig érted dobogott, ahogyan egyedül hozzád ragaszkodott hűséges érzésével, úgy segítsen engem Angi1, a Tűz örök istene, úgy tegyen tanúságot mellettem a láng”! S ekkor Szítá felugrott a lobogó máglyára. A magasba csapó lángok sistergő tűzfüggönnyel vonták be alakját... Ám ekkor földöntúli ben foglalkozik! De ne bonyolódjunk bele, maradjunk csak néhány ide illő résznél. Az ugye, tudott, hogy a Korán sok mindent tilt, például az italozást, a disznóhúst, az igazhiitűek egymás gyilkolászását (hajjajj), de például engedi a több asszonyt. Ezt sem csak úgy hűbelebalázs módjára. Mert: „... ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni egyszerre többhöz, aktkor vegyetek feleségül csak egyet...” Érdemes megfontolni a következőt is: „Azok ellen, akik asszonyaitok közül paráználkbdnak, hívjatok négy tanút. Ha ők valóságnak megfelelően tanúskodnak, akkor őrizzétek őket (mármint a paráználkodó aszszonyokat) erősen házaitokban, amíg el nem szólítja őket a halál, vagy amíg Allah valami más utat nem jelöl ki nekik!” Fecsegjünk a nőkről „Már akkor nálunk jövőre, jövő nyárra, harmadévre kakukkmadár kinek szólna, kis madár kinek dalolna, ha én más vidékre mennék, bogyó, idegenbe jutnék! Ha a kis tyúk útra kelne, boldog madár elrepülne, elmenne anyám gyümölcse, kicsi piros áfonyája: minden kakukk útra kelne, minden madár elrepülne, mind elhagyná ezt a dombot...” Hát ekkora katasztrófa következne, ha elmenne a szampó megkovácsolójával! így hát Ilmarinen a szép lány helyett csak búslakodását vitte haza, miután a pohjolai asszony etette, itatta, majd csónakba ültette, és rábízta a szelekre. Minden idők nagy kovácsára mai, ordenáré kifejezéssel azt mondanék: át lett verve. Átdobták. Minő szerencse, hogy már ez is csak a régi időkben történhetett meg! reszkedjünk lejjebb az E idők kútjába sokezer évet. Semmit sem tudnék az akkori világról, ha nem lettek volna írástudók, tudósítók kik a megörökítésre érdemesnek tartott eseményeket megírják, méghozzá az apró részleteket is. Ismerős, ugye, Judit története az Ószövetségből? Aki elindult a nagyhatalmú ellenség vezérének sátrába, hogy csellel, fortéllyal, élete kockáztatásával megmentse saját városát, népét. El is pusztította a vezért, népe megszabadult. (Pár éve a Világirodalom klasszikusai sorozatban jelent meg válogatás a vizsolyi Biblia alapján, akinek más nincs, ez a nagyszerű válogatás sok örömet szerez, könynyebb hozzáférni, mint a drága könyvekhez.) Juditnak szépnek, vonzónak kellett lennie. Hogy öltözött a nagy útra? íme: „...elébb megförödvén, drága kenettel testét megkené, és az ő fejének haját szépen béfonván, és főkötőjét feltevén, az ő inneplő ruháit... reá vévé. — És mikor bokancsát lábára vonta volna, és függőjét, karjának ékességét, gyűrűit, füleinek ékességei^ és minden szép ruháját felvette volna... orcáját szépen felékesíté...” Ekként indult hát Judit hódító, győztes- útjára. Hősként, persze, de akkortájt is léteztek, kik nem vállalkoztak semmiféle mártírumkodásra, mégis szépen öltöztek. Szoborral tartozunk Ézsaiás prófétának, mondhatnék, akkori kollégánknak, ki a mindenféle ledér divatok láttán keményen megostorozza Sión leányait, káprázatosán tisztán hozva elénk megbotránkozásának alanyait, akiket — úgy tűnik — elég jól megnézett magának. Persze csakis a kellő felháborodás kedvéért. És ezeknél a csodás soroknál gondoljunk a fordítóra, az abaúji Károlyi mesterre is. Tehát: „Sionnak leányai felfuvalkodtanaik és felemelt nyakkal járnak és szemekkel pillognak, idetova poroszkálván járnak és az ő lábokkal nagy zengést-bongást szereznek, ezért az Úr megkopaszítja az Sión leányainak tetejeket, és az Űr az ő szemérmeket megmezteleníti. Az napon elvészi az Úr az ő lábokon való zengő ékességüket, az recés főkötőket és az kösöntyűket, az jó illatra való függőket, aranyláncokat és fátyolokat. Az biretromokat, szép csizmákat, szoros ruhákat, palástokat, fedeleket és az gombostűket, tükröket, vékony gyolcsokat, keszkenőket, keceleket,,.” megjelent már külön is a Bibliának ez a sajátos része, nagyon szép például az 1962-ben a Magyar Helikon gondozásában napvilágot látott könyv Bernáth István fordításában, Würtz Ádám rézkarcaival. Az alábbi idézetek mégis a Bibliából, Károlyi-mestertől valók) olvasható például: „Az te magasságod hasonlatos az pálmafához, és az te mejjed az szőlőgerezdekhez; Felhágok az pármafára, megfogom az ő ágait...” Tiszta ügy, érthető. Néhány hasonlatot viszont talán nem értékelnének a mai hölgyek. Például „Az te köldököd, mint az kerekded szép csésze, mely soha nem szűkölködik nedvesség nélkül, az te házad, mint az liliomokkal megkeríttetett gábonaasztag”. Vagy: „Az te fogadik hasonlatosak az juhok nyájához, melyek feljönnek a vízből, melyek kettősöket ellenek...” Vagy tessenek most figyelni: „Az te nyakad olyan, mint az elefánttetemből csinált torony, az te szemeid, mint az esbonbéli halastók, az soknépű kapunál. Az te orrod hasonlatos az Libánus tornyához, mely néz Damaskus felé”. Nem valószínű, hogy ezeket a hasonlatokat ma örömmel fogadná bárki, csakhogy tessenek arra gondolni, miszerint az akkori értékeket, nagyszerűségeket vette figyelembe a költő. (Sokak szerint nem is Salamon, hanem a nép. Csak a király elcsaklizta az egészet. Az újítók tudnának erről egyet s mást mondani.) Tehát: az akkori értékekről van szó, például egy frissen fürdött, gyönyörű kecskenyájról. Egy különös toronyról. Most például mondhatnék, hogy szép vagy, mint a miskolci (veszprémi, gyöngyösi, ki tudja hová valósi) toronyház. Hűséges és megbízható vagy kedvesem, mint egy Dácia. Kellemes illatú, miként egy Trabant. Halk szavú, miként a Zaporozsec — hogy a mai értékekről szóljunk. így kell ezt nézni. Mert még lentebb merülve az idő kútjába: a görög főisten feleségét így illett szólítani: az ökörszemű Héra. örülne most ennek valaki? És Athéné bagolyszemű jelzőjének? reszkedjünk még mé-Elyebbre az idő kútjában. Ki tudja, mily mélységben járunk már, de érdemes, mert igazgyöngyöket találunk. A hinduk egyik eposza • a Rámájana, Visnu isten hetedik megtestesülését beszéli el. Mondani sem kell, ugye: az Isten megtestesülése mindig a megváltásáért való, a gonosz legyőzéséért. A hős Ráma elindul a száműzetésbe, és királyi palotájában akarja hagyni szépséges feleségét, ki ekként válaszol: „Nem érdemelném meg hitvesi nevem, ha pillanatig is gondolkodnám azon, mit kell tennem. Anya, atya elválhat fiától, a gyermek szüleitől, de az aszszony nem hagyhatja el férjét; amerre ura tér, ott az ő helye is”. Rég hangzott bizony el mindez, hiszen, ugye, a hinduk idejében járunk, ki tudja, mily mélységében az időnek. Szítának hívják ezt a nemes lelkű királynőt. Sokkal-sokkal később, mikor Ráma megvívja harcát a gonosszal, megszabadítja hitvesét is a főgonosztól, ki gálád mód elrabolta. A győztes hős magához ölelné ugyan nejét, de az ősi törvény, a rend -fiem engedi, próbatételt követel, hiszen felesége mégiscsak egy idegen férfi fogságában senyvedt. Ki tudja... Olfényesség árasztott el mindent, ragyogó alakzatok jelentek meg a máglya fölött. Égi lények sokasága népesítette be a levegőt, istenek, félistenek, szentek, nagy ősök alakjai lebegtek ott a dicsfényben. Középen Indra, az Egek Királya, mellette Jama, a Halál Ura...” Majd ez történt: A máglya égig lobogó lángjai ketté váltak, és közöttük megjelent Agni, a Tűz istene. Szítá kezét fogta, s a páratlan asszony sértetlenül állt a szétnyíló lángnyelvek dicsfényében. Agni lelépett a tűzből, és Ráma elé vezette Szítát: „Íme, fogd á kezét kezedbe». Szítá igaz szíve makulátlanabb a színaranynál!” (Mindez az Indiai regék és mondák című könyvben található, Trencsény-Waldapfel Imre szerkesztésében) . Hát igen, bizonyára léteztek valaha, ki tudja mikor, ilyen nők, de mint mondottuk volt, mindez mérhetetlenül messzi időben történt. Ki tudja igaz volt-e... De röppenjünk vissza a mába a szép boldog időkből. A mában pedig a nőkről szólva semmiképpen sem hagyhatjuk ki a Koránt, mely Szent Könyv évszázadokkal korábban született ugyan, de az igazhitűek talán ma is jöbban figyelnek rá, mint egyéb vallásúak más könyvekre. A Korán (pár éve megjelent a Helikon gondozásában Simon Róbert fordításában, egy magyarázó könyvvel egyetemben) valójában az élet egészére útmutatással szolgál, természetes, hogy a nőkkel is bőségesen foglalkozik. Méghozzá: védve, óva a nőket a kisemmizéstől! Anyagilag is gondoskodva róluk. Talán mond valamit az is, hogy a 114 szura között a nőkkel a Korán már a 4.Állítólag az is előfordulhat, hogy férfiak csaponganak kit Valaha ez is előfordult. Szörnyű! Mi legyen ilyenkor? Íme: „És, ha közületek, férfiak közül követnek el paráznaságot, akkor büntessétek meg őket! Ám ha megbánást tanúsítanak, és megjavulnak, akkor hagyjátok őket bántatlanul! Allah a kiengesztelő és könyörületes”. inek füle van, szeme Kvan, máris érzékelheti : másként ítéltetnek meg a nők cselekedetei, másként a férfiaké. Azt is: Allah (a nagy és bölcs) csakis a férfiakhoz beszél, ö tudja, miért. Meg az ember azon is eltöprenghet, hogy amikor Mohamed zöld zászlós hívői hazánk várait rombolgatták, meg hosszú időre le is telepedtek nálunk, talán mégsem csak disznófarkak küldözgetésével kellett volna őket sértegetnünk, halálos párviadalra hívni ki legjobbjaikat, még a töltött paprika megtanulása is kevés volt. Átvehettünk volna tőlük egyet s mást a Koránból is. Tessenek csak nézni: „A férfiak fölötte állnak a nőknek... A jóravaló asszonyok engedelmesek. Akiknek nyakaskodó természetét félitek, azokat intsétek meg... és lássátok el a ’bajukat!” No igen, az értelmes dolgokat át kellett volna vennünk. Ápolnunk, továbbfejlesztenünk. Persze, még most sem késő. Hiszen Allah nagy és hatalmas! Föld a láthatáron Kortárs osztrák képzőművészeti kiállítás a Műcsarnokban Kolo Moser: A fény Priska Tibor:
