Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
6 Nemzetközi körkép 1989. MÁJUS 13. Mit hoz Bush Budapestre? Több hónapos belső viták, tanácskozások után döntött úgy George Bush amerikai elnök, hogy a nyáron, nyugateurópai útjának lehetőségét felhasználva, rövid látogatást tesz hazánkban és Lengyelországban is. A látogatások elsőrendű feladata, hogy jelképezzék az Egyesült Államok érdeklődését, rokonszenvét és támogatását e két kelet-európai ország iránt, amelyekben korszakosak a változások, ahol kibontakoztak az emberi szabadságjogok, érlelődik a valódi és gazdasági 'demokrácia. Washington kinyilvánította, (hogy kész bizonyos konkrét támogatást is nyújtani, mégpedig arányosan azzal, hogy országainkban előrehaladnak a reformok. Az egyfajta „új Marshall-tervre” vonatkozó javaslatokat Kelet-Európa olyan gazdaságipénzügyi ímegtámogatásáról, amelyben Nyugat-Európa a iháború után (részesült, Washingtonban soha nem vették komolyan, mint hangsúlyozzák, ennek nemcsak az anyagi előfeltételei hiányoznak, de további, sokmilliárdos összegeket akkor is helytelen lenne Kelet-Európába pumpálni, ha volna miből, hiszen éppen a 60-as, 70-es évek nagyösszegű, roszszul felhasznált hitelei vezettek országaink súlyos eladósodásához. A tervezett, viszonylag korlátozott körű és kihatású amerikai támogatás Magyarország számára hasonló lehet, mint amit Lengyelországnak Bush elnök már bejelentett. Így az amerikai beruházók kormánygaranciákat kapnak, ami ösztönzi majd a tökét lengyel- és magyarországi üzletekre. A legnagyobb kedvezményt, azaz a normális kereskedelmi feltételeket — ha a törvényhozás is úgy akarja — hazánk a jövőben nem évenként hosszabbításiban, hanem egyszerre öt évre kaphatná meg. Ez ugyancsak segítheti a kereskedelem, a közös vállalatok ügyét. Remény lehet arra, hogy — Lengyelországhoz hasonlóan — Magyarország is megkapja a régen igényelt úgynevezett általános vámkedvezményt. Ebben fejlődő országok részesülnek, amelyek így kedvezményes feltételekkel szállíthatnak nyersanyagokat, félkésztermékeket. Végül remélhető, hogy az amerikai kormány, a Világbank és a Nemzetközi Valuta Alap egyik fő hangadójaként (és pénzelőjeként), továbbra is támogatja majd a hazánk számára hosszú távon is nélkülözhetetlen hiteleket. Lengyel becslések szerint a 'bejelentett támogatás anyagi kihatása egymilliárd dollárt tehet ki, azaz nemzetközi viszonylatban aránylag szerény összegről van szó. Az amerikai—magyar gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok a földrajzi helyzet miatt, hagyományok hiányában amúgy sem kecsegtetnek nagy távlatokkal. Fontosabb lehet, ha (amint mind eddig hiálba kértük) a megenyhült légkörben hazánk könnyebben hozzájuthat korszerű technológiához, ha az együttműködés, a beruházások révén szakembereink képzésében jutnak szerephez az amerikai intézmények, vállalatok. A Bush-ikonmány nem rejti véka alá, hogy bizonyos feltételekhez is köti az ígért nyitást: az emberi jogok tiszteletben tartásához és ahhoz, hogy országaink külpolitikája ne legyen ellenséges Amerikával szemben. A fontos kérdésre, hogyan látja a Szovjetunió szerepét a Washington és Budapest illetve Varsó között fellendülő kapcsolatokban, az amerikai kormány még nem adott egyértelmű választ. Mint hangsúlyozzák, nem vesznek figyelembe „befolyásolási övezeteket” nem lehet szó „új Jaltáról”. Ugyanakkor Washington, amely 1945 óta — hallgatólagosan — a legsúlyosabb helyzetekben is (mint például 1956- ban), figyelembe vette a jaltai megállapodásokat, ma is érdekelt az európai egyensúly, a stabilitás fenntartásában. így érdekelt abban, hogy a kelet-európai országok demokratikus fejlődése békésen, fokozatosan, a Szovjetunióval való konfliktus nélkül menjen végbe. E szempontból az amerikai diplomáciának a kulisszák mögött fontos szerep jut — valószínűleg ezzel tehet a legtöbbet magyar- és Lengyelországért. Heltai András Csillogó, de lakhatatlan múzeum Velence lakossága az utóbbi négy évtizedben a felére fogyatkozott. Elsősorban a fiatalok hagyják el a várost. Nyolcvanezres lakosságának negyedrésze 60 év fölötti. 1987-,ben az elhalálozások száma háromszor akkora volt, mint a születéseké. A jelenség a mindennapi gondok megoldatlanságában leld magyarázatát. Míg a század első felében még egyensúly volt Velence múzeumváros-jellege és a lakosok mindennapi szükségleteinek kielégítése között, a század második felében a város mind inkább csillogó, de lakhatatlan múzeummá válik. Velencében ima könnyebb olyan boltot találni, ahol ezer dolláros, iparművészeti értékű .bőrdzsekiket árusítanak, .mint olyat, ahol tejet vagy kenyeret. A Szent Márk tér vagy a Rialto körüli sikátorokban hemzsegnek a drága üvegárut, divatárut vagy épp karneváli maszkokat árusító boltok, ám legfeljebb húsz ilyen jellegű boltra jut egy élelmiszerüzlet. (Az utóbbi másfél évtizedben a történelmi városközpontban ötven százalékkal csappant az élelmiszerboltok, tejcsarnokok, hentesüzletek száma). Ráadásul az alapvető élelmiszerek árai a magas szállítási költségek miatt duplái az olaszországi átlagnak. A lakhatás költségei is felszöktek az égig. Az ifjú házasok nemigen jutnak lakáshoz, mert kevés'van és roppant drága. Ez főleg azért van így, mert sok gazdag olasz és külföldi tart fenn lakást presztízsokokból a lagúnák városában. A zömmel nyirkos, dohos bérlakások bére igen magas. Velencében közlekedni is csak üggyel-bajjal lehet: gépkocsival — értelemszerűen — egyáltalán nem. Aki a városlakók közül mégis tart autót, hogy Velencén kívül azzal utazgasson, kénytelen a szárazföldön tartani járművét, vagy drágán garázst bérelni egy közeli szigeten, amelyet töltésűt köt össze a várossal. Még a gyalogos közlekedés is bajos. Áradáskor az alacsonyan fekvő térségeket elönti a víz, olyankor az ott lakók a víz fölé emelt fapallókon járnak. A belváros sikátoraiban a turisták nyüzsgő sokasága akadályozza a helybéliek mozgását. Ha nem is mindenért, de a kényelmetlenségek jó részéért az irdatlanra duzzadt turistaforgalmat okolják a velenceiek, és szorgalmazzák, hogy a városi hatóságok megfelelő intézkedésekkel szűrjék meg a látogatók áradatát, hogy Velence „ismét lakhatóvá váljék”. Ezenkívül állami szubvenciókat követelnek az élelmiszerárak és a lakbérek csökkentésére. Egy párizsi látogatás mérlege Caduc - mondotta Arafat mindenestül korábbi alapelveivel. Határozatilag kimondta, hogy elfogadja az ENSZ valamennyi közel-keleti vonatkozású határozatát, s így közvetve elismerte Izrael államot is. Függetlenségi nyilatkozatban kimondta a külön arab Palesztina megalakítását — ha ennek az izraeli megszállás miatt jelenleg nem is tud érvényt szerezni —, s ezzel elfogadta, hogy a válság megoldása csak két állam — Izrael és Palesztina — egymás mellett élésével lehetséges. Ez az állásfoglalás újra mozgásba hozta a közel-keleti rendezési folyamat minduntalan elakadó folyamatát. Első eredménye az volt, hogy az amerikai kormány — Izrael legerősebb támasza — felvette a hivatalos érintkezést, tuniszi nagykövete révén, a PFSZ képviselőivel. Második eredménye Arafat párizsi meghívása. A nyugati nagyhatalmak közül elsőként Franciaország fogadta legmagasabb szinten a palesztin mozgalom vezetőjét. Az Arafat-látogatás néhány jelentős mozzanattal hozzájárult a békefolyamat mozgásba hozásához. Arafat meggyőzte a francia kormányt az algíri PNT-határozatók komolyságáról, a PFSZ jóhiszeműségéről. Mitterrand elnök felszólította Arafatot, hogy tisztázza az algíri függetlenségi nyilatkozat és az Izrael különálló létét tagadó Palesztin Nemzeti Charta közti ellentmondást. A PFSZ VB elnöke válaszul a TV majd egy sajtóértekezlet nyilvánossága előtt túlhaladottnak mondta a chartát. Ennél tovább nyilván nem mehetett, elvégre a palesztin mozgalom derékhada még nem szánta rá magát a charta egyértelmű hatálytalanítására, a múlttal való fájdalmas és teljes leszámolásra. A francia kormány elfogadta ezt a tisztázást. Kiszivárgott hírek szerint vagy Dumas külügyminiszter vagy az eLnöki hivatal valamelyik csavaros észjárású szakértője sugalmazta a caduc szót Araíatnak — amit a franciául alig tudó Arafat természetesen élénken tagad. A lényeg az, hogy a francia kormányt kielégíti ez a formula, és a becsületes alkusz szerepében kész aktivizálni közvetítését. Dumas a közeljövőben Izraelbe látogat, hogy megpróbálja enyhíteni az izraeli kormány bizalmatlanságát és ellenállását a nemzetközi értekezlet elgondolásával szemben. . Arafat maga is lépett most egyet az izraeli kifogások leszerelése érdekében. Felvetette, hogy a válságban érdekelt arab államok — Szíria, Jordánia, Libanon, Palesztina és Egyiptom — közös küldöttséget alakítsanak, egyiptomi vezetéssel, a konferencia előkészítésére. A párizsi látogatás több irányban is megmozgatta a rendezést körülvevő diplomáciai állóvizet. Az Izrael létét elutasító palesztin charta túlhaladottnak nyilvánítását előrelépésnek ismerte el az amerikai kormány, és üdvözölték az Izraeli Munkapárt egyes vezetői. Az izraeli kormány szóvivője azonban hazug csalásnak minősítette. Több kisebb palesztin szervezet élénken tiltakozott a formula ellen. László Balázs York, Nagy-Britannia: Norman Fowler, brit munkaügyi miniszter a brit kormányfő, Thatcher asszony viaszfigurája társaságában, a helyi Friargat múzeum előtt. (Telefotó: MTI Külröldi Képszerkesztöség) — Caduc — ez a talányos francia szó bejárta a világsajtót, mióta Jasszer Arafat, a PFSZ VB elnöke a francia TV 1. csatornájának esti híradójában nyilatkozva ezzel jellemezte a palesztin mozgalom 1964-es chartáját. A caduc jogi értelemben olyasmit jelent, mint túlhaladott, elavult érvényű. Arafat ezzel a francia szóval tudta legjobban érzékeltetni, hol tart ma a palesztin mozgalom politikai stratégiája, mekkora utat tett meg irreálisnak bizonyult céljai feladásában, hogy az elérhető cél, a külön állami lét felé haladhasson. Nyilatkozatának éles ellentéteket kavaró visszhangja mutatja, hogy elérte hatását." A francia elnök meghívása volt az első fontos diplomáciai fejlemény, amelyen a palesztin mozgalom lemerhette az új stratégia eredményét. A Palesztin Nemzeti Tanács novemberi algíri ülésszakán döntő fordulatra határozta el magát, ha nem is szakított egyszerre és A Szovjetunióban igen élénk légkörben lezajlottak az első többjelöltes választások, és a Népképviseleti kongresszus megválasztja a Legfelsőbb Tanácsot és az államfőt. Ezzel párhuzamosan pedig valószínűleg ismét felizzanak majd a viták: milyen szerepe legyen a pártnak az új politikai intézményekben, amelyek a párt és az állam közötti mélyebb felelősség-megosztásra irányuló gorbacsovi tervek talaján alakulnak iki. Ennek a vitának a nyitányaként is nevezhetjük Igor'Kljamkin ismert szociológusnak a Novij Mir tekintélyes folyóiratban megjelent terjedelmes írását. A szovjet sajtóban eddig szinte példa nélkül állóan radikális cikk, élesen bírálta a Szovjetunió Kommunista Pártját, azzal ^vádolva, hogy „politikai hazugságokat” terjeszt, »mélyekkel már több nemzedék óta megtéveszti a szovjet embereket. Az írás — amelynek tartalmától a szerkesztőség elhatárolta magát, de a glasznoszty szellemében leközölte — felteszi a kérdést, hogy a húszmillió tagot tömörítő párt milyen alapion monopx>lizálja a hatalmat, amelyet jogi értélemben az 1977-es alkotmány biztosít számára. A publicista szerint a valós demokrácia mindaddig lehetetlen, amíg a párt nem hagyja felszínre törni saját soraiban a nyílt másként gondolkodást. A szerző rámutat a politikai változtatások szerinte lényegi ellentmondására, tudni illik, hogy a demokratizálás olyan rendszerben megy végbe, amelyben egyetlen párt nyilvánította magát a társadalom kizárólagos törvényes vezetőjévé. Kljamkin nem követeli ugyan nyíltan a többpártrendszert, ám megállapításai erre engedtetnek következtetni. „A politikai hazugság 'katasztrófához vezet, ha valamely szervezet vagy csoport teljes hatalmi és információs monopóliummal bír, mert így senki nem kaphatja őket rajta azon, hogy megcsalnak másokat, vagy hogy egyszerűbben fogalmazzunk: a politikai hazugság katasztrófájához vezet, ha nincs demokrácia”. A szerző bírálja a pártom 'belüli antidemokratikus hagyományokat, amelyek szerinte még a peresztrojka mégy esztendeje óta sem változtak; a legfontosabb kérdésekben a nyílt vitát mindig. elfojtották a ,^monolitikus egységre” való törekvés jegyében. Szerinte a Szovjetuniónak most nem megtisztítania, hanem megsemmisítenie kell a hadikommunista ideológia egész értékrendszerét. Az egyik vezető központi kutatóintézetben dolgozó Kljamkin azt is kifejti, hogy az egyenlőség elve nem az általános szeretet győzelméhez, hanem a kaszárnyarendszerhez, az egyenlőéihez, és a gyűlölet eszkalációjához vezetett. Jobb, ha a Szovjetunió megtalálja az utat a népiek családjába, mint ha ismét haszontalan kísérletet tesz arra, hogy fölé fűk helyezze magát — olvashatjuk az írásban. A szerző ugyanakkor leszögezi: „még nem találtuk meg ezt az utat, még mindig azzal kísérletezünk, hogy a peresztrojkát olyan eszközökkel valósítsuk meg, amelyek maguk is peresztrojkára szorulnak”. A szovjet rendszer hibás fejlődése piedig annak köszönhető a cikk szerzőjének véleménye szerint, hogy „Lenin idején a pártegység elve győzött a demokrácia elve fölött” s ■»úgy ítéli meg, ez érvényesül az átalakításban is. Nem ez az első írás egyébként, amely a hivatalos sajtóban bírálta az SZKP-nak a társadalomban betöltött szerepiét. Az év elején a leningrádi Néva folyóiratban Szergej Andrejev biológus, gyár igazgató fejtette 'ki nézetét arról, hogy szerinte a párt- és kormánybürokrácia „új osztálya” szabotálja a gazdasági és társadalmi változásokat és a Kreml vezetésének nem áll hatalmában leállítani ezt a szábotázst. „Noha a párt azt állítja önmagáról, hogy a népet szolgálja és a társadalom élcsapata, a szovjet átlagembernek gyakorlatilag soha nem volt és ma sincs lehetősége, hogy hozzáférjen a hatalom valós eszközeihez” — volt olvasható a Néva januári számában. — dl — Bírálatok a párt címére SZKP és a
