Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-30 / 125. szám
±ÉPLAP 1989. MÁJUS 30. Szól a rádió Teller Ede és tudós társai A múlt héten hétfőn emlékezetes beszélgetés hangzott el a Kossuth Rádióban, az Esti Magazin után. A világhírű, magyar származású professzor, Teller Ede most másodszor szólalt meg, ezúttal azonban „csak” magáról, a tudományról, s ezzel együtt természetesen tudós társairól beszélt, s ismét nem politikamentesen. Dehát ebben az intenzíven politizáló jelenben miért i.s várnánk el egy magyartól, még ha ő az óceán túloldalán él ás, hogy ne fejtse ki véleményét a világról, a valóságról. Akkor aligha lenne tudós, ha csupán arra figyelt, figyelne, ami az ő szakterülete. Nyolcvanon jóval fölül, mint mondta, súlyos operáció után Vállalta a beszélgetést otthonából, washingtoni stúdióban összekötve Zeley László riporter magnetofonjával. A riporter sokszor csodálkozott: nagy betegségből lábadozva, hogyan lehet szelleme ennyire friss, s világképe, tudása ennyire kitárt? Teller Ede elhárította a bókot, azt mondta, neki természetes, nem a fejével volt baj, altestét műtötték. Azóta már tudom, a — 168 órából —• hogy bármennyire is szerették volna közölni a világhírű tudóssal készült beszélgetés szövegét, a teljes, egyórás terjedelmet a lap határai nem engedik, a részleteik, válogatás közlését pedig az idős tudós nem engedélyezte. Ebben bizonyosan igaza van, hiszen nem biztos, hogy rövidítve, kimazsolázva ugyartaz lenne az értelme, mint a kedélyes, de roppant fegyelmezett beszélgetésnek. A tudós ember és tudomány, tudósok viszonyáról, főleg és sokat világhírű magyar kortársairól, — életéről és elmúlásáról beszélt szépen rendszerezve, komolyan. Szinte megismertette a hallgatósággal az öt magyar tudóst, Kármán Tódort, Szilárd Leót, Wigner Jenőt, Neumann Jánost és önmagát, — akik az atomfizika, a számítógépek nagyjai, feltalálói és kifejlesztői. Nagy szeretettel szólt például Szilárd Leóról, aki szerinte mindent tudott az atomról, csak — a nagy emberek se hibátlanok — autóvezetéshez nem értett soha. És Kármán Tódorról, aki a németeknél tanulta meg a repülést, olyannyira, hogy minden tudását átadva az amerikaiaknál kamatoztathatta. Neumann Jánosról, aki örökké az agyát használta, s aki az ő fogalmazásában a „számláló gépek atyja”. Milyen sajnálatos, jegyezte meg, hogy az az ember, aki örökké az agyát használta, aki a tudósok tudósa volt, — végül fiatalon, agyrábban pusztult el. Magáról, szűkszavúan csak annyit árult el, soha életében nem törődött, azzal, mit mondanak mások, a tudomány, az atomfizika máig is mindennél jobban érdekli. Sajnálkozott azon, hogy az öt világhírű magyar tudósból már csak ketten élnek, s nem dolgozhatnak tovább, a jövőért. Wigner Jenő él velem még, — mondta, — s nem kis dolog, hogy az első reaktor tervezője éppen ő volt. És ezért is mondják rá. iskolát alapított. Ami nagyon szép elismerés egy tudósnak, bár neki, Teller Edének az a véleménye, hogy a szabad világ, s benne az ember fölkészültebb a jövő problémáinak megoldására. Csak megjegyzem, a múlt hét péntekje óta ismét szól. 15 héten át a Balaton rádió délelőttönként a Petőfi hullámhosszán. (SJ) Virágkötészet — kisdiákoknak A Szolnoki Kodály Zoltán Ének—Zene Tagozatos Általátos Iskolában harmadik éve az úgynevezett képességfejlesztő program keretében folyik a jelenlegi első, második, harmadik osztályok, valamint az egyik ötödik osztály oktatása, nevelése. A kisdiákok számos olyan érdekes — izgalmas — tantárgyat tanulnak, mint például pantomim, mimika, bábozás, néptánc, tárgyi néprajz, számítástechnika vagy például a környezet- és vizuális kultúra tantárgyblokk keretében a virágkötészet. Ez utóbbi tárgyból rendhagyó órákat tartottak a 3/b. osztályosoknak. A gyerekek még a kora télben kirándulást tettek a Rákóczifalvi Rákóczi Mgtsz szajoli növényházába, ahol az üvegházi virágtermesztésről kaptak tájékoztatást. A gyermekeket valósággal elbűvölte a virágzó tábláik — rózsa, szegfű, cála, gerbera — látványa. A napokban a termelőszövetkezet Szolnok, MÁV Pályaudvar utascsamokban lévő virágüzletének egyik dolgozója, Nagy Ildikó virágkötészeti bemutatót tartott az iskolában. Rövid idő alatt pompázatos vegyes virágtálat, majd egy alkalmi csokrot állított össze, majd a gyermekek szegfűt, gerberát, rózsát, cálát és astro méliái, kaptak, mindezekhez díszítő zöldet, kiegészítő szárazvirágot és színes szalagot. Nagy Ildikó irányításával 4-5 fős kiscsoportokban minden kisdiák a gyakorlatban is kipróbálhatta eddig szerzett tudását. Az alkalmi „brigádok” szebbnél szebb, fantáziadús virágtálakat, csokrokat alkottak, így a virágkötészet tantárgy valóban azzá teljesedett ki, ami a megnevezésében is szerepel. A rendhagyó órához a „nyersanyagot” — vágott virágokat és egyéb kellékeket — a Rákóczifalvi Rákóczi Mgtsz szajoli növényháza gyermeknapi ajándékként adta a kisdiákoknak. A termelőszövetkezet főkertésze, valamint a növényház vezetői. dolgozói készségesen álltak a program támogatásához. Szilvási László Májusi randevú (Fotó: T. Katona László) LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Csoda tudathasadáskor Igaz barátom, hetek óta hordtam össze neked mindazt, ami eszembe jutott a romániai magyar kultúra haldoklásáról, a nemzetiségi könyvkiadás, •könyvtárak, sajtó, rádió, televízió, színház, népművészet és oktatás már siralmasnak sem nevezhető helyzetéről. Tettem ezt azért, hogy bizonygassam azon nézetem megalapozottságát, mely szerint felszámolásunk műve nagyjából elvégeztetett, vagy ahogy Tamás Gazsi mondta: a vezetés sajnos, már elérte célját odaát. Azt is kijelentettem már az elején, hogy a folyamatot visszafordíthatatlannak tartom, s az utána felsorakoztatott példákat olvasván, talán azt mondod komám, hogy a minősítés nem feltétlenül következtethető ki a változások milyenségére utaló tények eme leltárából. Meglehet, az irreverzibilitás kimondása nem oly kézenfekvő, mint gondolom, és akár elhamarkodottságnak, túlzott pesszimizmusnak vagy tévedésnek is ítélhető. Itteni vitapartnereim mondogatják, hogy a történelem folyamán velünk is, másokkal is sűrűn megesett, hogy megváltoztathatatlannak vélt állapotok számolódtak fel hirtelen. Azért negyvenöt év nem semmi, és a századvég eseményeinek felgyorsultsága meg a minőségileg teljesen más nemzetközi körülmények miatt ezt az időt nem lehet hasonlítani például, régebbi korok százéves hódoltságaihoz — vetettem fel olykor, de hatástalanságuk miatt lemondtam ezek ismétléséről. Azt viszont továbbra is fenntartom, hogy régmúlt és mai történelmekben példátlan az a mód, ahogyan a hatalmi politika bánt (pontosabban: elbánt) a mi kétmilliós kisebbségünkkel ebben a közel fél évszázadban, különösképp az utóbbi két évtizedben. Párját ritkítja a rafinéria, a céltudatosság, az ellentmondást nem tűrés, a gyorsaság, a feltartóztathatatlanság és a kegyetlenség, melyet „az egységes nemzeti állam” létrehozásának érdekében teljes sikerrel alkalmaztak. Tehették mindezt nem csekély mázli révén is: a vezetés nacionalista törekvései számunkra szerencsétlenül találkoztak az időben a többségi nép első jelentős nemzeti tudatra ébredésével no meg azzal, hogy közülük sokaknak valóban gyors, látványos és lényeges életmód-változást hozott a korszak, a rendszer, ugyanis egy nemzedék került hirtelenjében a vályogviskókból, a sertéstrágya mellől a tömibházlakásokba, vásárolhatott tévét, hűtőszekrényt az, akia tegnap még a villanyáramot sem ismerte, s lett aktivista, rendőrtiszt, igazgató a néhány elemi osztályt vagy alfabetizáló tanfolyamot végzett „nép fia”. Na de térjünk vissza komám, a mi oktatási és művelődési intézményeink 'hiányának általam készített leltárához. Erre itt többen azt próbálták elhitetni velem, bogy jobb időkben, majd egy kedvező fordulat után mindez viszszaállítható. Bármennyire meresztem a szemem, a jobb idő eljövetelének semmi jelét nem látom, s ahhoz a bizonyos kedvező fordulathoz valami fantasztikus csoda kellene szerintem, s ehhez nincs elegendő képzelőerőm. Mégis, tegyük fel, bekövetkezik a csoda, s kisebbségünk visszakapja, amit elvettek tőle; továbbra sem földrajzi vonatkozásokra gondolok, hanem csupán az identitástudatot megőrző anyanyelvi kultúra területeire. Tételezzük fel a képtelenséget: egyszer majd újra szaporodnak odaát a magyar iskolák, könyvek, folyóiratok, s a többi. Egy dolgot azonban a rohadt életben nem lehet visszacsinálni: azt ami gyermekeink (és feltehetőleg unokáink) tudatában végbement, végbemegy. Te tudod, Árpádom, hogy odahaza másfél évtizede jelezgettem írásaimban eleinte, majd kongattam a harangot a későbbiekben: veszélyben az anyanyelvűnk. Itt ma is sokakban él az a hamis illúzió, hogy Erdély a magyar nyelv tisztaságának valamiféle rezervátuma. Talán néhány egzotikusnak számító elszigetelt faluban még így igaz, de a többségre egyáltalán nem ez a jellemző. Az idősebb nemzedék s talán még saját korosztályom, a középkorúak úgyahogy beszéljük a nyelvünket. De az ifjúsági sajtóban hosszú ideig dolgozó riporterként végigjártam az ország magyarlakta vidékeit, volt alkalmam egészen közelről tapasztalni, hogy tizen- és huszonéveseink jóformán nem tudnak magyarul (még a Székelyföldön sem!), hogy mondataikba folytonfolyvást román szavakat fűznek, s hogy bizonyos témákról szüleikkel is a „hivatalos nyelven” tudnak csak csevegni. Marosvásárhelyen kérdezte egykori szomszédasszonyom a kislányát: kész vagy a tanulással? Még van a dzséométria — így a kislány. Az mi? — kérdez ismét az anyukat, s a lánya le sem tudta fordítani, hogy az a mértan. Székelyudvarhelyen kérdi egyik szövőnő a másikat (mindketten helybéliek); felvetted már a szálárt? Ugye komám, te még tudod, hogy ez magyarul fizetés, ámbár ha a mennyiséget nézem, annak sem igen lehet nevezni. Sepsiszentgyörgyi fiatalember újságolja nekem a gyárban: holnaptól megyek koncsédiura, nem érek rá diszkutálni. Hiába mondtam neki, hogy attól még beszélgethetnénk, hogy másnap pihenőszabadságra megy... Csíkszeredán száll fel a vonatra egy székely a feleségével, s miután megállapítja, hogy mindegyik fülkében az ülésekre fekve alusznak az emberek, odaszól az asszonyának: há’. ez mind dormitor?! Sajnos, ez hamarabb jött a nyelvére, mint a hálószoba, hálóterem vagy hálókocsi... S ezek még a kevésbé ijesztő példáim! Mert az utóbbi években egyre gyakrabban találkoztam olyan fiatal magyar szakemberekkel és KISZ-aktivistákkal, akik (jobb esetben pironkodva) arra kértek, hadd válaszolhassanak románul a kérdéseimre, aztán én majd lefordítom; igen, mert a szakkifejezéseket, illetve a politikai blablát így sajátították el. És vannak szép számmal olyan magyar fiatalok is, akik már nem is hajlandók anyanyelvükön megszólalni, s miattuk következik most egy új bekezdés. Először a hetvenes évek elején kellett vitatkoznom egy érettségi előtt álló magyar ifjúval, hogy Kinizsi, Bercsényi, Budai Nagy Antal stb., igenis magyarok voltak, mert ő nemcsak úgy tanulta, hogy Chinezu, Berceni, Anton cel Mare din Buda stb., hanem el is hitte, sőt, mély meggyőződéssel védte hitét. Egy ideig még sokadmagammal próbáltuk menteni a menthetőt, az igazságot történelmünkkel, elődeinkkel és saját magunkkal kapcsolatban. De megnyilatkozásaink lehetőségeit — éppen kulturális intézményrendszerünk felszámolásával! — igencsak megnyirbálták, s a túlerővel szemben tehetetlenekké váltunk, ezt el kél] ismerned. Még azt is megtiltották, hogy író-olvasó találkozókat tartsunk, hogy a szerkesztőség tagjai elbeszélgessenek egy-egy osztály tanulóival. A tanár meg mondta, ami a tantervben állt. Jól ki volt ez találva! Az iskolában a gyermek megtanulta, elhitte, valotta, hogy egy alantas fajtához tartozik; a szülőnek a napi betevőért való rohangálás miatt nem volt ideje, vagy a megfélemlítettsége miatt nincs mersze otthon kiigazítani az oktatás hamisságát. A most felnövő kisebbségi nemzedékből egyre többen restellik származásukat, s mivel úgyis elég baj van az életben, a legpraktikusabb megoldást választják: beállnak románnak. A világ nyolcadik csodájaként néhány dolog visszaállítható lenne Erdélyben. Mondjuk, egyszer szabad lesz ismét Marosvásárhelyt írni Tirgu Mures helyett. De több nemzedék tudatában át lehet-e majd változtatni a magyarsága miatt szégyenérzetet büszkeséggé? Tájszólássá a degradálódott a romániai magyar kultúra, mondta Tamás Gazsi. És tudathasadásossá egy nemzetiség felnövekvő generációja, tenném hozzá. Márpedig ez a betegség nemigen gyógyítható — tanulta meg az egyetem pszichiátriai tanszékén a te komád, Lajos
