Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-27 / 123. szám

M

aaazm

OLVASTA?

öt hosszabb — olykor kisregény méretű— elbeszélést tartalmaz a Szolnokon élő író legújabb könyve, amelyet a Kozmosz április végén jelen tetett meg.

Bistey András, akinek az Első közös nyarunk az ötödik önálló kötete, az utóbbi években elsősorban a Mozgó Világ című folyóiratban publikálta elbeszéléseit. A kispróza mellett nr.gyobb válh Ikozása volt két regény (Szibéria melege, Élt itt egy ember) és egy ifjúsági regény (Égő tetők alatt). írásaiban gyakran megjelennek a Jászság és Szolnok motívumai, témát, jellegzetes figurákat szívesen merít gyermekkorának világából és jelenlegi környezetéből.

Legújabb kötetének hősei, az olasz feleséget hozó tanár, a külföldön kalandozó ösztöndíjas, a múltjával évtizedek óta viaskodó, önigazolást vagy legalábbis magyarázatot kereső egykori ávós, a valóság széles köréből hoznak híradást az író sajátos látásmódja szerint.

Ezúttal az Obsiton című elbeszélés egykori ávós hősének monológjából adunk közre egy részletet.

em sokkal ezután elhelyeztek Pestről egy kisvárosba, nem nagyon meszsze a jugoszláv határtól. No, ott már jobban akadt munka, be is fogtak azonnal, önállóan dolgoztam, szóval nem egészen önállóan, mert úgy senki sem dolgozhatott, de saját ügyeket kaptam, informátoraim voltak. Az elején nem nagyon sikerültek a dolgaim, hiába, azt ás tanulni kell, mint minden mást, nehezen tudtam szót érteni az informátoraimmal. A többségüket ugye úgy szervezték be erőszakkal, meg voltak félemlítve, nemigen törték magukat, aztán eredmény semmi. Persze azért nem mind ilyen volt, emlékszem egy öregasszonyra, elmondhatom nyugodtan, biztos meghalt azóta, volt már hetvenéves akkoriban is, de direkt élvezte azt a munkát, jött-memt, mindenkivel szóba elegyedett, adta a szegény elesett öreg mamát, akibe már csak hálni jár a lélek, és ugye egy ilyen előtt az emberek nem tesznek annyira lakatot a szájukra, ő meg írta a hosszú jelentéseket. Neki köszönhettem az első sikeremet is, megakadályoztunk egy tiltott határátlépést, azért dicséretet is kaptam. „Hej, mama! — mondtam utána az öregasszonynak. — Ha maga ötven évvel fiatalabb lenne, mi ketten csodákat művelnénk ebben a szakmában!” Nevette nagyon, ihogy úgy van, de lehet, hogy ha ötven évvel fiatalabb lett volna, akad más szórakozása. Mert szórakozásból csinálta, csak, hogy elfoglalja magát. Más öregasszony kötöget, horgol, macskákat vagy papagájt tart, ő meg az emberek után szaglászott, és jelentéseket írt. Ilyen is van. Adódhat ugye a kérdés, hogy hogyan bántunk az emberekkel. Kerek perec kimondva, hogy vertük-e, akit úgy hoztak be hozzánk. Hát, ugye, előfordult. Nem mondok nagy újságot vele, előfordult. De a szóbeszéd aztán ezt is megtetézte alaposan, például föld alatti betonbunkerekkel, amikiben ezrével lettek volna elzárva ítélet nélkül a rabok meg ilyesmivel. Én nem láttam, de nem is hiszem, hogy lett volna. Pesten se, hát még kisebb helyeken! ötvenhatban keresték a bunkereket, láttam én is a moziban, de nem találták, pedig hát azoknak víz kell, villany kell, levegő kell, azokat nem lehet csak úgy elrejteni. Verés, nem mondom, az előfordult. Most állíthatnám, hogy én nem, én soha egy ujjal se senkihez, de ha már elkezdtem, minek hazudjak, nem igaz?

Egyszer behoztak egy embert, hogy hangosan szidta Rákosit valami sorbaállásnál, no azt nagyon megvertem. Tán azt a legjobban az összes közül, azt úgy vitték el, nem bírt a saját lábán . . .

Megkérdezhetné, hogy hát miért tettem. Megmondom, Rákosi nekem olyan volt még akkor, mint az apám. Nem mint az igazi, hanem amilyet szerettem volna: okosat, jóságosat, aki törődik velem. De még ezzel is keveset mondtam, Rákosi nekem nemcsak az apám volt, de valóságos szent ember, aki csodát tett az országgal. Volt ugye azelőtt a nagy szegénység mindenfelé, azután csak hallottuk, hogy fölépült a Népstadion, az egész Sztálinváros, bányák, erőművek, épült a metró, hát mi volt az akkor nekem, ha nem csoda? De csodát láttam akkor is, ha a magam sorsára tekintettem, Mert mi voltam én azelőtt? Tudatlan, tahó parasztgyerek, akinek bele lehetett hugyozni az ágyába, aki buszra, villamosra szállni nem mert, hát ilyen voltam én. És három év alatt lett belőlem alhadnagy, akinek szava volt a világban, akinek lehetőleg

igyekeztek a kedvébe járni, akitől féltek: na, ez volt az igazság! És ezt Rákosinak köszönhettem, megmondták világosan, hát hogyne vertem volna meg azt az embert, aki szidni merészelte? Akárha az apámat vagy az anyámat szidta volna.

És mit tesz a véletlen, vagy tizenöt évvel később újra találkoztam azzal az emberrel. A nevére már nem emlékszem, de az arcát megismerném most is.

Akkoriban betegeskedtem, gyakran rám jöttek ilyen szédüléses rosszullétek. Most már elmúltak, hogy gyorsan lekopogjam, kaptam orvosságot, meg szanatóriumban voltam, és úgy gondolom, teljesen meggyógyítottak. No, de akkoriban még gyakran elkapott a szédülés, csak később mentem orvoshoz vele. Olyankor meg kellett állnom, leültem, ha volt hová, és néhány perc alatt elmúlt, mehettem tovább. Így történt akkor is, már nem tudom, hová igyekeztem éppen, amikor rám jött a szédülés. Megálltam, nekitámaszkodtam egy deszkakerítésnek, merthogy falusias forma külső rész volt arra, és vártam, hogy elmúljon, de valahogy makacsabbnak mutatkozott, mint máskor. Szégyelltem leülni az út szélére, hátha jön valaki, de a szédülés csak nem múlt el, akkor jutott eszembe, hogy kérek egy pphár vizet. Ott volt az utcaajtó két lépésre, nyitva is találtam, kis virágoskert volt belül, téglajárda vezetett át rajta a verandához. Fölmentem, beköszöntem jó hangosan, nem válaszolt senki. Már éppen fordultam volna vissza, a konyhába nem akartam bemenni, amikor egyszer csak előttem termett az az ember, akit úgy megvertem Rákosi miatt. Megismertem azonnal, hiába telt el annyi év, és észrevettem, hogy megismert ő is. Az volt az első gondolatom, hogy most visszaadhatja a kölcsönt, ilyen szédülősen nem tudok védekezni, pedig egyébként aligha bírt volna velem. Én meghíztam az eltelt évek során, ő meg inkább összement, de hát mondom, nagyon rosszul éreztem magam. Aztán láttam, hogy esze ágában sincs verekedni, csak rám nézett kérdően, hogy mit akarok. Ügy tettem, mintha nem tudnám, hogy ki áll előttem, akadozó nyelvvel kértem egy pohár vizet. Gondolom, látta, hogy rosszul vagyok, mert a vér igencsak kiszaladt az arcomból. Megint nem szólt, bement a konyhába, és egy festett bögrében kihozta a vizet. Fölhajtottam, megköszöntem, azután elmentem. Nem kísért ki, csak állt a verandán, és szinte éreztem, hogy a hátamba fúródik a pillantása. No, most lettem aztán igazán rosszul, a kerítésnek támaszkodva elvergődtem egy sarokkal odébbig, azután szégyen ide, szégyen oda, leültem a járda szélére, mert attól féltem, hogy összeesek.

Ahogy megállapodtam abban a kisvárosban, ahol kevesebb volt a szórakozás meg a néznivaló, mint Pesten, gyakrabban eszembe jutott a család, s ha volt egy kis időm, hazalátogattam.

Az apám egyre jobban ivott, így aztán anyámnak adogattam egy kis pénzt, hogy jusson neki valamire. Mindig elszomorodtam otthon, az apám többnyire részeg volt, az anyám összement, néhány év alatt madárcsontú kis öregaszszony lett belőle, a húgom meg valahogy megkeseredett vagy megsavanyodott, nem is tudom, hogy mondhatnám jobban. Alig múlt húsz, nem is volt nagyon csúnya lány, nála csúnyábbak is könnyen férjhez mentek, ő meg egyáltalán

senkinek se kellett. Felénk akkoriban még tizenöt-tizenhat évesen mentek férjhez a lányok, a húgom vénlánynak érezte magát húszévesen, hiába mondtam, hogy legyen egy kicsit vidámabb, öltözzön fiatalosabban, vagy hagyja ott a tanyát, keresek neki munkát, ahol emberek között foroghat, ismerkedhet, akkor biztosan feleségül veszi valaki, de csak a fejét ingatta, hogy nem és nem. Hát ha nem, akkor nem, még meg is haragudtam rá, ha direkt meg akar savanyodni, én erővel nem tudok segíteni rajta. Olyan templomos fajta lett volna már akkor is, de megmondtam neki, hogy letöröm a derekát, ha megtudom, hogy templomba jár, nekem ne dörgöljék az orrom alá a családomat, nem azért kínlódtam annyit, hogy bolondságával mindent elrontson. No, egy kicsit ezért el is hidegültünk egymástól, nem ment velem sehová, ha otthon voltam, pedig hívtam eleinte, nem is nagyon szólt hozzám, azóta se ír, még egy lapot a névnapomra sem, pedig én mindig küldök neki. Hallottam, hogy néhány éve eljár a templomba, ha ezért nem mer írni, iigazán nagy szamár, tőlem most már járhat, nem szólnék bele.

Az anyám is megváltozott, valahogy nem tudtam vele úgy beszélgetni, mint azelőtt. Még katonakoromban is mindig panaszkodott, hogy apám részeges, meg goromba, elviszi a pénzt otthonról, keresni meg alig keres, szóval őszinte volt, utána meg csak ült, sóhajtozott, ha kérdeztem válaszolt, ha pénzt adtam neki, megköszönte, de mintha idegen lettem volna, vendég a háznál. Azt hiszem, túl nagy embernek hitt, és valahogy elfogódott volt, ha hazamentem, vagy mit tudom én!

Apám ellenben mindig nagyon megörült nekem, hívott a kocsmába, fizettetett velem, dicsekedett az ávós fiával, akitől mindenki fél, ezt nem nagyon szerettem, meg az se tetszett, hogy mindenféle aljanép jött csak oda a potyára, dögön élő cigányok, félnótás falubolondjai, akik már elitták az eszüket, a többiek inkább gyorsan fizettek és valami ürügygyei elmentek, ha az apám nagy hangon hívta volna őket.

yakran kérdezgette tőlem, hogy mi- I kor lesz már háború. Először nem értettem, hogy miért izgatja ez annyira, arra gondoltam, hogy tán engem félt vagy saját magát, de egyszer, ahogy mentünk kifelé a tanyára a faluiból, jó részegen elmondta, hogy ő alig várja a háborút, csak attól fél, hogyha túl sokára tör'ki, mór nem veszik be katonának, ötvenéves volt éppen abban az esztendőben. „Aztán miért akarja, hogy háború legyen?” — kérdeztem, és nevettem magamban, hogy na, részegségében mivel áll elő. „Végigzabráljuk a rohadt kapitalistákat! — kiabálta, és hadonászott a karjával. — Minden a mienk lesz! Érted? Minden! — Az arca bíborvörös lett, a szeme lángolt. attól féltem, megüti a guta. — így tépem le róla az arany nyakláncot! — mutatta. — így szakítom ki a füléből a gyémánt fülbevalót!” Tántorgott, hadonászott, én meg úgy nevettem, hogy a könnyem is potyogott. Azután megbotlott valami vakondtúrásban, és végigvágódott az elszáradt, nedves füvön, alig bírtam talpra állítani és hazatámogatni.

Másnap hajnalban agyonlőttem egy embert.

Hódmezővásárhelyen születtem 1939-ben. Tanári diplomámat 28 évvel ezelőtt szereztem Szegeden. 1961 óta élek Kisújszálláson. Tevékenységem, érdeklődésem — miként azt mondani szokták: sokirányú, Szeretek tanítani. Jól érzem magam a rajzolgató, festegető gyerekek között. Gondolataimat és érzéseimet két műfajban is révbe szeretném juttatni. Nyughatatlan elmém hol a vonalak és formák, hol a mindenségre szemet vetett fogalmak után fut. Képeimből és verseimből színe-fonákja egy életem néz vissza rám. Ami torz és fe ismerhet etlen bennem: megélt tapasztalataim műve. Ami szép és értékmutogató munkáimban: természetes hajlamaimnak köszönhetem. Csak azokban a tevékenységekben érzem jól magamat, melyek nem rövidítenek meg, nem kényszerítenek őszintétlenségre. Munkáim elvontsága ellenére is a valóságos nyomvonalán szeretnék haladni.

Szenti Ernő