Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-20 / 117. szám

8 Irodalom« művészet 1989. MÁJUS 20. appal mindig egyedül maradtam, Botár dol­gozni ment. Nem kap­csoltam föl a lámpát, a főbérlő veszekedett volna érte, bár a vil­lanyszámlát mi fizettük; feküd­tem a félhomályban, lassan egy éve, tudtam, nincs már messze az idő, amikor huszonkét évesen le­százalékolnak, és fekhetek, fekhe­­tek kedvemre egész nap, egész héten, egész életemben; karom a fejem alá tettem, az ablaktalan helyiség benépesült az alakokkal, akiket nap mint nap vendégül láttam, bár nevet nem adtam ne­kik, ne fájjon, ha elveszítem őket; az ajtó tejüvegén beszűrődő nap­fénycsík sorra bejárta a fokokat, amiket a falra rajzoltam, hogy tudjam, mennyi az idő; nem mintha nem lett volna mindegy, az órám régen elromlott, nem volt se kedvem, se pénzem meg­csináltatni; de egyszer megkértem Botárt, hagyja otthon aznap az óráját, s megjelöltem a falon, ho­gyan múlik el lassanként egy újabb nap, lassú életem egy újabb lassú napja, s örültem, hogy Bo­tár nem mondott nemet. Aznap már túl voltam a hajna­li kenyér- és tejlopáson, Botár már elment dolgozni, maradék erőm is elhagyott már, hogy a szoba kö­zepén hajladozzon árnyképekkel benépesítve félálmomat, mint mindig, már kezdtem zsibbadni, amikor csengettek. Az egyik át­tetsző alak, anyámra emlékezte­tett, felivisított egyszer, kétszer, aztán elhallgatott. Feküdtem to­vább, a félhomály puhán körülfo­gott, csengettek újra, türelmetle­nül, a lábam remegett, amikor fölálltam, ki lehet az ilyenkor, a postás állt az ajtóban. Deák?, kérdezte, bólintottam, pénzt hoz­tam magának, mondta, megvetően végigmért, egyetlen rokonomnak, nagyapámnak, aki még gondolt rám néha, megírtam, hogy ne küldjön csomagot, Botár fölfalja a kolbászt, a főbérlő a tojásokat, semmim sem maradt soha, mire megéheztem és kicsoszogtam a konyhába, mit küldjék hát?, kér­dezte nagyapám egy újabb levél­ben, semmit, papa, feleltem, sem­mit, nekem már semmire nincs szükségem, s újra lebeszéltem ar­ról, hogy találkozzunk. Pénzt?, csodálkoztam, Maga a Deák Mór?, kérdezett vissza a postás, sose láttam, bólintottam, ötszáz forint, számolta a kezembe az öt darab piros bankót, megtán­­torodtam, kétezer táppénzt kap­tam egy hónapban, ötszáz forint­tal mihez kezdjek?, ruhát veszek! áh, minek, feküdni?, nem dohá­nyoztam, nem ittam, a postás gya­nakodva figyelt, mint az alkoho­listákat, becsuktam az ajtót, te­nyeremet a homlokomra szorítot­tam, forró volt, várjon!, várjon csak!, kiáltottam, elfelejtettem borravalót adni!, de mire kinyi­tottam az ajtót, a postás már el­tűnt, s én nagyapám pénzét szo­rongatva álltam a napfényben, hu­nyorogtam, tavasz volt, akkor vettem csak észre, a szürke tűz­falakat sem láttam, behunytam a szememet, nagyapám fejemre tette a kezét, rá sohasem hasonlított egyik árny sem, fejemre tette a kezét, vegyél magadnak valamit, bikfic, igen, papa, bólintottam, jaj, de jó, de nem, ne találkozzunk, soha többé, ne láss engem így, ne lásd, ki lettem; felöltöztem,, s le­mentem az utcára. A sarkon állatkereskedés nyílt, nem is tudtam róla, hajnalban, amikor a tejet és kenyeret lop­tam, még sötét volt, a kirakatba papagájokat, aranyhörcsögöket, csízeket tettek, álltam és néztem őket, sokáig nagyon sokáig, mert kijött a tulaj és megkérdezte; akarsz valamit, öcskös?, igen, bó­lintottam, az árnyak a szobám­ban megrebbentek, otthagytam őket, szürkén, áttetszőén, egy napfénytolllú papagáj csőre elker­gethetné, egy tengerimalac puha szőre elzavarhatná, egy csíz kiál­tása elűzhetné mindet. Deák Mór: Befőtt Azt kérem, mutattam valahova behúnyt szemmel, a véletlenre bízva, mit szán nekem, nem akar­tam én sem papagájt, sem arany­hörcsögöt, sem csízt, jó volt ne­kem minden úgy, ahogy volt, ha az ember elveszít valamit, egy idő után az már nem hiányzik, önvé­delem?; mindenről le lehet szok­ni, mondogatta Botár, déhát mi­nek?!; én mindenről leszoktam, de most pénzt kaptam, vegyél ma­gadnak valamit, bikfic, igen, mondta a tulaj, a fehér egér, száz forint, kér neki rágcsálnivalót?, nemet intettem, itt egy befőttes­­üveg, megfogtam, magam mellé a combomhoz eresztettem, fizet­tem, s futottam, futottam haza­felé. Befőtt, mondtam, a hangom ki­csit rekedt volt, az üveg az asz­talon állt, benne az egér, megnéz­tük egymást végre, Befi, engem Mórnak hívnak, és mától én le­szek a gazdád. Az egér piros sze­me fónylett, mint két rubintcsepp, kijavítottam magam, szerencsére nem vette észre, azaz mától in­kább társak leszünk. Az egér fu­tott egy kört, ültem, meglepőd­tem, hogy ülök az ágyon, nem is tudtam, milyen ülés esik rajta, enni is fekve ettem, inni is fekve ittam, feküdtem egész nap, az ár­nyak nesztelenül járnak, el-elbó­­biskoltam, mór nem zavartak, sőt. hiányoztak, ha nem jöttek; az anyámra hasonlító árnnyal nem­igen volt miről beszélnünk, túlsá­gosan szerettük egymást ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk, vagy elviselhessük a másikat; az apám­ra hasonlítót nyúztam hát nap­hosszat, próbáltam magyarázatot találni a tetteire, hátha magamat is jobban megértem; de csak az árnyak szaporodtak, ahogy fo­gyott az erőm. Befi, óvatosan megdöntöttem az üveget, Befi, gyere ki; az egér rám nézett, piros szeme fénylett, mnit egy-egy vércsepp, az aszta­lon termett, felnevettem, a baj­szálai olyan mulatságosan mozog­tak, föl-alá, előre-hátra, óvatosan eléje toltam egy kis ételdarabkát, Befőtt nem kért, egészen szelíd volt, fölugrott az ujjamra, s a ka­romon fölszaladt a jobb vállamig; odafordultam hozzá, összenéztünk, orrom az orrához ért, körömpi­szok nagyságú, fekete arrocskája hideg volt és nedves, nevetnem kellett megint; no, ettől megré­mült, a hátamon leszaladt a dere­kamig, mozdulatlanul ültem, hogy megnyugodjon, s a málló falra rajzolt vonalak helyett a napfény csíkja rajtam kúszott végig. Gyere, tartottam oda neki az ujjamat, a takarómon ült, gyere. elmegyünk sétálni; muszáj volt kimennem az utcára, muszáj volt eldicsekednem vele, hogy van egy egerem, megosztani az örömömet, akkor éreztem ilyet utoljára, ami­kor apámmal találkoztam; ennek már öt éve, azóta nem láttam sem őt, sem anyámat. Pestre jöt­tem, hogy valóra váltsam az ál­maimat, s lopott tejjé folyt szét, penészes kenyérré állt össze min­den; gyere, Befi, az egér fölfutott a váltamra, vigyorogva mentem végig az utcán, Befőtt a nyakam­ba fészkelte be magát, fehér volt a pulóverem, fehér az egér, nem lehetett könnyen észrevenni, de aki észrevette, velem nevetett, mint az a kisfiú is, nézd, Anya, én is így szólítottam Édesanyá­mat, nézd, anya, fehér egér!; a nő a gyerek ujját követve rámnézett, szemei kikerekedtek, hápogott, azt hittem, sikítani fog, de csak a fejét rázta, mintha kirázhatná belőle ezt a képtelenséget, valaki az utcán fényes nappal egy fehér egérrel a nyakában!; rákacsintot­tam a kisfiúra, ő kétszer egymás után becsukta rám mind a két szemét, viszonozta; ám egyszer­­csak átható bűzt éreztem a vál­tam felől, Befőtt lepisilt, ejnye, fenyegettem meg, az egér rám né­zett, két szeme két borostyán, benne két pici pont a szeretet, jól van, na, szabadkoztam, igazad van, gondolhattam volna rá: Jé, egy egér, hitetlenkedett Bo­tár este, fogtad?, nem, feleltem ti­tokzatosan, nem vagyok én macs­ka, valahogy fontos volt, hogy Befőtt kiléte titok maradjon, rej­tély, hogy ne tudódjon ki, hogy csak úgy vettem; Botár szerencsé­re nem erőltette a dolgot, egér, egérke, pattintgatott az ujjával, Befőtt megijedt, odaszaladt hoz­zám, rámugrott, eltűnt a hónom alatt; ne ijesztgesd, mondtam mor­cosán Botárnak, pedig majdnem szétvetett a büszkeség, hogy Be­főtt ennyire ragaszkodik hozzám; na, tegyük el magunkat holnapra, fordult végül a fal felé Botár, s már horkolt is. eggel iszonyatos bűz­re ébredtem; HA NEM TAKARÍTOD EL EZT A GÖRÉNY EGERET, AGYONCSAPLAK VELE EGYÜTT, tá­molyogtak Botár betűi az asztal­ra dobott cetlin; Befi, Befi, szó­­longattam az egeret, kiszaladt a szoba közepére, hallani lehetett pici körmeit a parkettán; kinyi­tottam a szobaajtót, ki a bejáratit, hadd szellőzzön az albérleti luk, hát nem vagy rózsaillatú, fenye­gettem meg játékosan, de mit ér­dekelt, s mit számított Botár?; jókedvem volt, s bár még soha nem fütyültem, a napfényben tán­coló porszemek ritmusára fütyö­­részni próbáltam, az árnyakat mintha kisöpörték volna; kimen­tem a konyhába, hogy megkeres­sem a lapátot, eltüntetni az egér­kakát, amikor gyanús zajt hallot­tam; először nem is tudtam mire vélni, az ember védekezik; de mi­re bementem, már tudtam mi volt az, s tudtam azt is, hogy Be­főtt nem védekezett; a szomszé­dék fekete macskája a szoba kö­zepén ült, száját nyalogatva, s mintha apám fekete árnya lett volna, nem tudtam mit kezdeni vele. Hans Hinterreiter; Kompozíció Novák Béla Dénes: Ballada Ledörrcdt madárdal, puskagolyó verdes. Boroztam a vadásszal, kezem véres, véres. Vaddisznó-vér a havon szertefreccsen, lábra kel. Pálinkává alfásulva vigyorog a szeder. Én is puska voltam, lőttem c világra. Öz leszek., s virág nő majd nyomomban, a sárba. Finta Sándor: Tét Pusztai Zoltán: Küldetés A Sárkányt pediglen neked kell leölnöd fiam. Kuporgottam egy életen át. Kopjál, pallost, veretes öltözetet, rostélyos sisakot, aranyozott sarkantyúkat, büszke pegazust s a hozzávalót megvettem mind - Az égiek legyenek veled. Makay Ida: Súlyos a mennybolt Eltemették az öreg cigányasszonyt. Súlyos a mennybolt, mint a pap szava. Legyen övé az irgalom. Az Eden, ahova elment, vén vándor, haza. Ragyogjon téli békesség fölötte. Rongyain, arcán boldog glória. Eltemették az öreg cigányasszonyt. Sogadja férgek, fáraók hona. Szepesi Attila: Noktürn A városszéli blokkházakig el­­hallatszik a közeli berekből az éjszakai fülemüle-ének. Az Óbu­dai-sziget sűrű ligeteit lakják a madarak, itt énekelnek estétől hajnalig. A keskeny Duna-ág aligha lehet akadálya, hogy éne­küket a toronyházakból is hallani lehessen. Előbb csak halkan bugyborékol a dallam, egyetlen előénekes fúj­ja —, kék-sárga, hangok fonódnak a levegőbe, majd a madár rákap saját szenvedélye hullámhosszára, és indákkal fonja körül a főmotí­vumot. melyre a hosszan kizenge­­tett záróakkord következik. Aztán hirtelen egy másik madár dala is felcsendül, már ketten fújják, némiképp eltolódik a két ének dal­lama — ugyanazt zengik, még­sem egészen ugyanazt; a fuga idő­játéka szerint Nehéz megkülönböztetni egyik fülemüle énekét a másikétól. Mind elhivatott dalnok, művész a maga jogán. Ismerik a dallam fővonalát, mely sok ezer éve változatlan, is­merik a díszítések természetét, énekük mégsem egészen egyfor­ma. Egy német madarász az énekes­­madarak ténykedését hosszan és különféle tájakon megfigyelte, arra a meglépő következtetésre ju­tott hogy a madarak dallamnyelve is más és más tájak szerint — megvannak így a fülemüléknek is a tájnyellvi dallamaik, melyek a többi énekeshez képest egységes eltéréseket mutatnak. Hogy ez va­lóban így van-e, nehéz volna el­dönteni. Az viszont egészen bizte*, hogy énekes és énekes közt egye­di eltérések mutatkoznak. Az egyik hosszabban készíti elő a főmotívumot, arabeszkekkel fonja körül, hirtelen szünetet tart, fél­betöri a dallam ívét, hogy aztán kedve szerint újra rákezdjen, új­ra — de már magasabb hangfek­vésben — bontsa ki a dallamot. A másik gondtalanul fújja, megmá­­morosodik a saját érzelmeitől.

Next

/
Thumbnails
Contents