Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. MÁJUS 20. A nyugati utazási irodák némelyike a Ihazánkat úticélul ajánló prospektusaiban külön felhívja arra a figyelmet, 'hogy a (magyar országutakon a csak „nemrégen motorizált magyarok” kiszámíthatatlanul vezetnek, sokszor igen erőszakosan, ha nem kell tartaniuk a rendőri ellenőrzésitől, durván meg is sértik a közlekedési szabályokat. Ez van, sajnos. Egy negyedszázaddal ezelőtt még azzal rítunk ki Európából, hogy úgyszólván nem volt személygépkocsiparkunk, most meg már a jó útviszonyokhoz, optimális műszaki föltételekhez szokott, többnyire nagy vezetői rutinnal rendelkező nyugati autósokat arra figyelmeztetik, hogy legyenek nálunk nagyon óvatosak. Történik mindez akkor, amikor az évszázad legnagyobb horderejű gondolata, az Európa-ház eszméje kultúrával és civilizációval akarja közelebb hozni egymáshoz a különböző országokat, nemzeteket. Mi be tudunk-e jutni valaha ebbe a képletes európai házba? Képesek vagyunk-e hidat építeni múltunk és jövőnk közé? Feleletet adnak-e erre a jelen történései? . . •• . ■» . Igen, valamilyet minden bizonnyal. Zajos, talán túlontúl is harsány szőkébb hazánk politikai élete ezekben a hetekben, napokban. Különböző emberek nagy szólampaneleket emlegetnek, hol az egyik függ cérnaszálon, hol a másik. iHogy épül ebből nekünk Európa-Iház? Indulatok feszülnek* a vitákat a „feszítsd meg őt” szándéka árnyékolja: észérvek helyett vádak, tényfeltárás helyett feltételezések, sőt mocskolódó, névtelen levelek... Pedig az őshazából hozott mentalitásunk már régen megérett a változtatásra, mert olyanok leszünk netán a közéletben is, amilyennek az országutakon látnak bennünket: kiszámíthatatlanok és kegyetlenek!Nagy volt az elfojtott közfelháborodás néhány évvel ezelőtt, mikor az egyik kisvárosunk vérzékenységben szenvedő tanácselnökét leváltották tisztségéből, s hol adtak neki lehetőséget, hogy dolgozzék — vagy netán olyan helyzetet teremtettek számára, hogy nem volt más választása — nem máshol, egy húsüzemben, ahol éles kések és bárdok, szúró és vágóeszközök között lehetett, ahol a vér látványa mindig emlékeztette a betegségére. S most a mindennapi „ütközetek” milyenek? Politikai kultúra, emberi tapintat? Alig! Nemcsak a forma kedvéért teszem hozzá, hogy tisztelet a kivételnek, hanem azért is, mert a humánus értékrend egymás becsülésével és óvásával kezdődik. De mai életünk ezernyi apró jelensége is bizonyítja, hogy sérült az erkölcsi világrendünk. A szolnoki Tabán-vitában például minden érdekelt a jogszabályok mögé bújhatott. Emberileg ez érthető, de az meg egyenesen sajnálatos, hogy a közvélemény erkölcsi megítélésével nem is kellett számolniuk. Sőt az sem kérdőjeleződött meg, hogy azok a jogszabályok, amelyek alapján a -tabáni építkezések megvalósultak, netán nem célzatosan születtek-e? Ráadásul nem is a Tisza-partján. Látványosan csúcsosodtak az ellentmondások azokban a bizonyos milliós prémiumokban: a Művek tönkrement, de az igazgató egymillió forint prémiumot kapott, s nyilván jó nyugdíjat kap majd. Egy idős asszony meg a fülem hallatára -kért tíz deka -nyers sertésoldalast a csemege boltban... Sajnos már nemcsak a nyomor számottevő, de a nyomor hiénái is megjelentek, s még mindig természetesnek veszszük, hogy minden nagykapu mellett van egy kiskapu. Pedig hányunkban megfogalmazódott már, hogy az önösen én-szemléletű emberek nem képesek érdemi közgondolkodásra, de viaskodik a hallgatni arany szelleme s a nyíltság igézete! Sajnos még mindig nem elég a közvélemény ereje a rossz döntések megváltoztatásához. Elhiszi valaki is, hogy két négysávos — tehát összesen nyolc — szolnoki utca találkozása után elég két sávon tovább vezetni a forgalmat? Senki sem hiszi el, mindenki látja, aki akarja, hogy csúcsforgalom idején százméteres kocsisor „araszolgat” a közlekedési -lámpa előtt. De semmi baj, a célzatosság gondoskodott arról, hogy jogszabályokkal -bástyázza körül magát, hogy kikezdhetetlen maradhasson. S a -köz véleménye? Vezetőellenesség van, állapítja meg egy jelentés. Pedig nem az emberek a vezetőellenesek, hanem a rossz döntések teszik az egyes vezetőket ellenszenvessé! Olvastam valahol, hogy az egyik nyugat-európai ország népszerű valakijének státuszát megkérdőjelezték, mert évekkel ezelőtt valamilyen — mindössze 150 dolláros — tisztázatlan ügye volt. Mond ez nekünk valamit? Bizony mond: abba a bizonyos európai házba csak megtisztulva juthatunk be. Ifjabb koromban egy vita hevében azt a kijelentést tettem egy társaságban, hogv „nem szeretem a nagy kommunistákat!” Majdnem félreértették, csaknem bajom lett belőle — mert mindig, mindent úgy értünk, ahogy akarunk — pedig hozzátettem az indoklást is: az ember az édesanyát is szereti, mégsem kiabálja a nagyvilágnak, nem veri a mellét féltéglával, „de szeretem az anyámat”! Most meg azokat nézem nagy csodálkozva, akik annak idején talán túlságosan is bizonygatták, hogy „mennyire szeretik az anyjukat”, — de ezt már, olybá tűnik, elfeledték, vagy azzal próbálják feledtetni, hogy „hyper szuperhaladó mivoltukat hangoztatják. Az is jól körülírható európai szemlélet, hogy hinnünk kell az ember változásában, a kárhoztatás zászlaja alatt nem jutnánk messzire, vádlókból és vádlottakból mindannyian és egyformán könnyen vesztesek lehetünk, de azért — éppen a reform, a jövőnk érdekében — észre kell vennünk a disszonanciákat. Nehéz a régi berögződésekkel egy csapásra szakítani, hiszen akiket hosszú évtizedeken keresztül lekötött a fényes külsőségekkel lebonyolított vadászatok szervezése, akik az ingyen eszem-iszomok házigazdái voltak — persze, nem a saját pénztárcájuk bánta! — akik szaunákat, pihenőházakat építettek befolyásos vendégeik kényelmére, akik ajándékozók és megajándékozottak voltak, akik jó zsíros állásokhoz juttatták egymás csemetéit — de ne hánytorgassak! — azoknak most bizony szembe keld nézniük a rideg tényékkel. Azzal is, hogy igazi népmeséket is olvastunk mi, hajdani gyerekek, amelyekben a farkas az farkas, a bárány meg bárány. Űjra a vas- és acél országa lettünk, mondta valaki a minap nagy nevetve. Nocsak, aztán miért, kérdeztem a helyzet logikájához illően. Azért, mert aki csak teheti, minden vasat tűzben tart, felelte. Ha arra értette az illető, hogy mindenkinek minden lehetségesei és célszerűt meg kell tennie a nemzet boldogulása érdekében, — akkor nagyon egyetértek a törekvőkkel. De félek, hogy nem erre gondolt. Pedig nem helyezkedésre szemforgatásra van szükség, hanem alkotó szellemre, munkára. Azt ugyanis hajlamosak vagyunk nem észre venni, hogy Európa gazdagabb felében csak pontos, lelkiismeretes munkával boldogulnak az emberek. A Közös Piac országaiba nemsokára talán vámmentesen szállíthatnánk, — ha olyan minőségű áruink, termékeink lennének, amelyeket az igényes, ottani cégek megvennének tőlünk. Abból nem fogunk megélni — még úgy sem, mint most — hogy csak szenzációkat „szállítunk” Európának, de úgy tűnik, mindennapi közéleti csörtéink zaja már-már elnyomja azok hangját, akik a gazdaság talpraállítását szorgalmazzák. Pedig elhihetnénk nekik, hogy a piacgazdálkodás új magatartásfor-/ mákat teremtene, európaiakat, ahol az boldogul majd, aki jól és sokat dolgozik. Persze ehhez az értékek valós, európai léptékű kezelésére lesz szükség, hiszen nálunk különös polgárjogot nyert, hogy a teljesítmény hasznából elsősorban nem azok részesülnek, akik megdolgoznak érte, hanem azok akik, azt regisztrálják. A hivatal, a bürokrácia a maga képére és hasznára formálta ügyeinket, megteremtette a maga „Amerikáját”. Az orvos, a mérnök, a tanár stúdiumaihoz képes szerény iskolai végzettségű valaki a hivatali ügyintézés alig fontos részeseként — másodállásban — 12 ezer forintot kaphat. Miért? Csak azért, mert ez a hivatal érdeke? Hagyjuk, inkább azt kérdezem, hogy mennyi például Szolnokon a nagyon leterhelt körzeti orvosok átlagfizetése? Sajnálatos, hogy még élhet nálunk a késő középkori templomi szobrászat teremtette közmondás: minden szentnek maga felé hajlik a keze. A feudális gúla ugyanis — mindenkinek megvan a maga embere — az én védelek téged, te engem elve alapján elviselte a szokásjog hagyományozódását. De ezek a gúlák nem férnek be az Európa-házba! Egy délelőtt a bábaasszony utcájában A büfébe is az ember után nyúl a vegetáció Azért addig jó, amíg van Pórtelek! Ez a melengető felismerés tzsongott bennem, amikor kikanyarodtam a parányi település bekötőútjáról a Jászberénybe vezető széles útra. Itt, a szőlők zegzugában, akácerdők ölében van két tucat ház, egy széles főutcává rendeződve, posta, olyan komoly, felnőttes tanácsháza, iskola, klubkönyvtár és két elegáns kocsma, úgy húsz méterre egymástól. Aki langyosnak találja a sört a Fácánosban, biztos, hogy átmegy a konkurenciához, a Pipacsba. Talán ez a szigorú piaci törvény teszi, hogy mindkét műintézetben gazdag a választék. Van aki barna sört kortyolgat, de akinek Dreher Pilsre támad gusztusa, hát az is van. Aztán a csend ... Az út innen már nem vezet sehová, így hát értelmetlen lenne koromfelhőket eregetni a főutcán dög nagy teherautóknak, földrengető kamionoknak. Néha egy-egy Trabant, vagy Lada porol végig a falun, de már erre is felkapják a fejüket az emberek. A természet itt békésen együtt él az emberrel. A zöld vegetáció benyúl a vendégek után az italboltba, és a levegő ózon tartalma tán a vegyespálinka szeszfokánál is magasabb. A kertek alatt kötény nagyságú leveleket terít a bogáncs, indázik, kúszik a szeder, és a bodza virágának fehér napernyője szemlátomást nyiladozik. A kerítés tövéből, az árvacsalán közül szarka röppen elő és hangos cserregéssel libben fel egy közeli nyárfára. A távolból kakukk szól, s a közeli erdő léniáján nyúl baktat keresztül ráérősen. Ebben a bódító tavaszi zsongásban gyermekkori nosztalgiák keverednek a városi élet sivárságának napi tapasztalásával, s mindebből összeáll az ujjongó kinyilatkoztatás: de jó, hogy van még Portelek! Álmomban biztos, hogy számtalanszor fogok erre csámborogni. Ebben a lelkendező hangulatban lépek be özv. Kiss Istvánná portájára, ahol a ház asszonya fojtogató magányáról beszél, s immár kínálja magát egy újabb bizonyosság: a lélek békéjéhez nem biztos, hogy csak csend és Senki szigetének nyugalma kell. — Én idegibeteg vagyok, az uram 72 éves korában infarktusban halt meg, a gyermekeim kirepültek a családi fészekből. A lányom Pakson Itt kezdődik a Herboly Ilona utca meg a nagyvilágot Portelek középkorú lakossága. Róla azt jegyezte fel a fáma, hogy szeretetre méltó, arányom szívű asszony volt. Gyógyított, ha kellett hasfájást, kötözött sebet, ha valamelyik lurkó a körmét rúgta le a közeli tisztáson zajló hadijátékban, s ideiglenesen csontot is illesztett, míg a kórházig el nem jutott, akinek keze-lába tört. A kismamákban tartotta a lelket, együtt élte át velük a vajúdása fájdalmasan boldog pillanatait, aztán ő is özvegy maradt, idős korára a lábát fájlalta, de már neki nem volt egy másik bábaasszony, aki meggyógyította volna. Hogy alacsony, telt asszony volt az utca névadója, tán mondani sem kell. Alighanem így jeleníti meg képzeletünk az önmagukat osztó, anyáskodó nőket. A vödrökben ott sunyit a portelki csend Fotó: Nagy Zsolt tanárnő, a fiam a Belügyminisztérium művész együttesének tagja. Így aztán éldegélek magamban, reszketve az estétől, éjszakától. A ház mögött a hatalmas kert, szőlő megművelek belőle anynyit, amennyit bírok. Sokan vagyunk özvegyasszonyok Portelken. Ugye, nem is hinné, hogy ebben a nyugalmasságban is rághatja belül valami az embert — fejezi be a panaszáradatot özv. Kiss Istvánná. Elcsodálkozom, hisz minden mást gondolhattam volna, mint idegbetegséget. Aztán az utca névadójáról kérdezem, s kiderül, hogy egy kis közösség parányi társadalmában a maradandósághoz éppúgy megadatik a jog, mint a nagy viszonylatok hierarchiájában, özv. Mászáros Lajosná, Herboly Ilona bábaasszony volt. Alighanem az ő közreműködésével látta Piciny hiúság játszott közre, hogy saját halhatatlanságát biztosította, ami'kor azt kérte; halála után róla nevezzék el a néhány házas utcát? Megbocsájtható. Mindenesetre azok, akiknek a a világra jötténél segédkezett, méltányolták a kérését. A Herboly Ilona utcába levelet kézbesíthetnek a világ bármely sarkából, s az ott lakók személyi igazolványába sokszorosítják bele a bábaasszony nevét. Hát mi ez, ha nem egy morzsája az örökkévalóságnak ? Búcsúzva Portelektől, viszszanézek: ha egyszer megsüketülök a zajtól, megmérgez a füst, korom és földre nyom az élet egymást kioltó és gerjesztő erőtere, ide visszajövök. Legalább tudom, hogy rám itt csak az idegbaj és legfeljebb az infarktus talál. — pb — Európát, — ide
