Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-16 / 113. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. MÁJUS 16. Ha megszépül Szolnok, maradjon is szép Kezdődik a parképítők és virágszobrászok versenye Aki Szajol felől érkezik Szolnokra, az Evezős Csárda melletti parkírozó közelében már láthat valamit abból a vetélkedőből, melynek hamarosan házigazdája lesz Szolnok. A „Virágos városokért” pályázat Olaszországból induló és Jugoszlávián is átgyűrűző kezdeményezés, melynek célja csak egyetlen egy; tegyük szebbé, esztétikusabbá és elviselhetőbbé környezetünket. Az Országos Kertészeti Egyesülés ötletét Szolnok város tanácsa és közterület-fenntartó intézménye karolta fel, csinálta a dicséretes szándéktól szemmel látható valóságot. Pályázatot hirdettek szakmabeliek körében, melyre 15 nevezés futott be Sasadtól Debrecenig, Egertől Szombathelyig. A versenyzők május 16-án, kedden látnak munkához, majd a harmadik napon, május 18-án 13.30-kor a Technika Házában a zsűrié lesz a szó. Itt vehetik' át a díjakat azok, akik a legszebb alkotásokat álmodták a parkokba, virágtartókba, vagy pedig az iskolák környezetszépítési versenyeiben értek el figyelemre méltó, netán a gyermekrajzpályázaton tűntek ki festményeikkel. Amint Pusztai Tamás, a Közterületfenntartó intézmény igazgatója elmondta, az Evezős Csárda előtti-melletti szépítkezés már ennek a versenynek a része, de hamarosan lázasabb rnunüa szemtanúi is lehetnek a városlakók. A tiszaligeti strand előtt a Pilisi Parkerdőgazdaság vonultatja lel a fából készült köztéri búlorait, elemeit. Megyénk versenyzői közül, a Túrkevei Városgazdálkodási Vállalat a Petőfi úti szakmunkásképző intézet előtti háromszöget fogja „kézbevenni” és megszépíteni, a Törökszentmiklósi Városgazdálkodási Vállalat pedig a 60-as ABC közelében lévő utcasarok kővirágtartóinak dekorációjával mutatkozik majd be. Megszépül a Vártemplom környéke is, ott három parkot is felújítanak. A hódmezővásárhelyi Csóróikért Vállalat a Vártemplom mögötti területet virágosítja be, a Székesfehérvári Városgazdálkodási Vállalat pedig a Vártemplom előtti teret veszi birtokba. A Művésztelep melletti Bástya úti kisparkot a Gyöngyösi Városgazdálkodási Vállalat teszi rendbe, a Damjanich parkot pedig az egriek csinosítják. Látványnak mindenképp szín pompás lesz* a rákóczifalvi téesznek a munkája, ők a TITÁSZ-szal szembe varázsolnak egy sziklakertet. Pusztai Tamás szerint a szorgos kezek munkája nyomán megszépül a város. Hogy mit kérne a polgároktól? Azt, hogy gyönyörködjenek a látványban, élvezzék a vendég parképítők ajándékát és vigyázzanak arra, hogy minél tovább díszítsék ezek a zöld szigetek a megyeszékhelyünk arculatát. Természetesen a versenyzők teljesítményének elbírálásában részt vesznek Szolnok lakói is, ők a közönség díját szavazhatják meg annak, aki véleményük szerint a legszebb produkcióval szépítette Szolnokot. Az általuk odaítélendő díjat a Szolnok Megyei Néplap szerkesztősége ajánlotta jel. — Pb — Az Evezős Csárda mellett egy pihenőpark épül, ha úgy tetszik, hivogatóul a vetélkedőre Nevezetesebb épületeink -Az egykori Kádár cukrászda Szolnok legrégibb cukrászdájának, a mai Tünde presszónak a századelő szecessziós stílusában emelt épülete is építészeti örökségünkhöz tartozik. Nem véletlenül fordult a műemlékvédelem figyelme erre az objektumra és azokra a szeceszsziós épületekre, amelyek a tizes évek utcaképét meghatározták. A hajdani vízimolnárokról nevezett Molnár utcán, amely később a Szapáry nevet kapta és vált Szolnok korzójává, sorra épültek lakóházak is, mint a HNF székházaként használt magasföldszintes épület, pávadíszű vasajtóval és a vele szemközt lévő három szecessziós emeletes lakóépület. A múlt század közepén ezen a helyen álló klasszicista stílusú épületben már cukrászda működött, öt szögletes záródású ablaka és bejárati ajtaja az utcára nyílott. Ezt az épületet váltotta fel a 19. Század végén az. eklektikus stílusban épült újabb cukrászda, amelynek középső részét a közölt reklámcédulán láthatjuk, félköríves záródású nyílásaival. Emeletráépítéssel alakult ki az épület mai formája 1910- ben. A földszinten megmaradtak a félköríves záródású ablak- és ajtónyílások. Az emeleti homlokzaton középen fedett erkély épült, három albakkal, jobbszélen a bejárat fölött nyitott erkély, díszes ráccsal. Az ablakok fölött és az erkélyajtó körül díszes sgrafittó ékítmények — színes virágmotívumokkal — a magyar szecesszió jellegzetes stílusában. A szecessziós stílus jellegzetessége volt, hogy az épület téljes berendezése is hasonló stílusban készült. Csak fényképekről ismert már a cukrászda szecessziós interieurja. A falak virágdíszes tapétákkal borítottak, a sarkoknál is fent szecessziós girlanddal keretezve. A falak mentén végig párnázott ülések voltak, stílusos bútorszövettel. Fölöttük a falbetéteket festet virágcsokrok díszítették, ovális keretben. Az asztalok körüli hátasszékeken fonott ülőlapok szolgálták a kényelmet. A Kádár cukrászda fogalom volt nemcsak Szolnokon, hanem az országban is. A 30-as években az a mondás járta: „Szolnokot a Művésztelep, a Tisza szálló és a Kádár cukrászda miatt érdemes felkeresni.” Magától értetődő, hogy nem az épület, és a belső berendezés volt a legfőbb vonzerő, hanem a speciális cukrászati termékek, amelyek nem a hazánkban szokásos bécsi receptek szerint készültek, hanem a Párizsban divatos gyümölcszselés különlegességeket kínálták. Nagy kár, hogy a 40-es évek végén bekövetkező államosítások és a vendéglátóipar modernizáló törekvései az épület szecessziós homlokzatához illő stílbútorokat felszámolták. Akad-e vajon a vállalkozások elterjedése során valaki, aki a muzeális értékű belső interieurt és berendezést pótolni tudja? Kaposvári Gyula LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Hajdanvolt bajtársam, ami az otthoni magyar újságírást illeti, a „vége felé” már egyetértettünk abban, hogy mindkettőnknek elegünk lett belőle. Most innen, két év távlatából talán higgadtabban tudom áttekinteni azt, hogy miért. A körülbelül egy évtized alatt végbement változások újabb méricskélésére azért hoznám fej főképp a mi egykori ifjúsági lapunknál történteket, mert ezt ismerem igazán „belülről”; az erőszakos átalakításra, az ellenállás esélyeire és egyebekre meg amiatt is jó példája lehet az egésznek, mivel számos kívülálló véleménye szerint is — ez a hetilap „tartotta magát” a legtovább, kísérelte megtartani nemzetiségi és érdekvédelmi jellegét is. Barátságunk születésétől, 1975- től kezdődően szerezhettem közvetlen tapasztalatokat a sajtó műhelyéből, a szerkesztőségi munka ku Ü6szái'ból, arról, hogy minek muszáj megjelennie egy lapban^ mi az, ami nem jelenhet meg és’miért. Persze, olvastam addig is az otthoni sajtótermékeket, különösképp a magyar nyelven megjelenteket, érzékeltem a hatvanas évek végén (a Csehszlovákiába való be nem vonulás utáni) „ideológiai nyitást”, amikor sok mindenről lehetett nyíltan és bátran írni, akárcsak azt, hogy nemsokára keretek, egyre szűkülő keretek közé szorította a vezetés a ..sajtószabadságot”. A hetvenes évek közepére már alig maradt újság, lap vagy folyóirat, amelyik bármivel kapcsolatban kritikai hangot ütött volna meg, általánossá vált a ..pozitív tapasztalatok és eredmények népszerűsítése” a lelkesedés és egyebek. Tulajdonképpen akkor már egyetlen laphoz sem szegődtem volna ej a mi Ifjúmunkásunkon kívül, dehát épp ti hívtatok ’75-ben bojtárnak. Az eljövendő fejleményeket illetően mégiscsak lehettek valami sejtelmeim, hiszen — biztosan emlékszel — feltételként szabtam: tőlem olyan írást ne kérjetek, aminek tartalmával nem értenék egyet, vagyis a „muszáj” anyagoknál rám nem számíthattok. Az alku megköttetett, végeztem is a dolgom egy ideig a tőlem telhető módon, csakhogy.... Egy évben ugye, ötvenkét lapszám jelent meg, a hetvenes évek derekán ebből háromban nem volt ildomos bíráló vagy elmarasztaló (azaz az igazsághoz közei álló) anyagot közölni, hiszen az a három úgynevezett ünnepi szóm volt (a „felszabadulást”, a „munka ünnepét” és a „köztársaság” kikiáltását köszöntő díszpéldányok); a többi negyvenkilencben lehetett ápolni nemzeti hagyományainkat, . írhattunk a saját olvasóinknak saját gondjainkról, bűvészmutatványként (egyensúlyozás, a cenzor figyelmének elterelése kijátszása stb.) hébe-hóba szóvá tehettük a Mi f&ataljainkalt érit sérelmeket, kiharcolhattuk igazukat. Ez az ábra alakult át folyamatosan és ellentmondást nem tűrően a nyolcvanas évek közepére egy olyan helyzetté, hogy ötvenkét számból ötvenkettőnek kellett „ünnepinek" lennie, általánossá vált a társadalmi-gazdasági helyzettel szöges ellentétben álló fesztivizmus — vagyis: a pofátlan hazudozás. Az örömujjongás kezdetén még csak a vezető és neje szülinapjai alkalkalmából jelentünk meg három héten át „pirosban” (cikkek halmaza érdemeikről, szenzációs személyükről stb.), aztán mámorban úszott a lap, mivel „’pontosan kerek tizenhét' esztendeje lett ő a vezér”, majd megünnepeltük börtönbezárásának évfordulóját (!?), akárcsak onnan való szabadulását, „lereagáltuk” beszédeit (átlagban kéthetente tartott valahol szónoklatot, melynek zsenialitásáról s a fiatalokban keltett „meghatározó” visszhangjáról nem volt szabad megfeledkeznünk). Ilyen körülmények között több kérdés is felvetődhet a sajtóval kapcsolatban. Kezdeném a kevésbé fontossal: mit tegyen ilyenkor a jobb érzésű újságíró? Komám, te tudod, hogy ebben az évek óta tartó kampányban nem vettem részt, mindeneiét kitaláltam (pályaválasztási tanácsadó sorozat, párválasztási tanácsadás, gyermeknevelésről szóló sorozat stb.), csak hogy igazoljam valamivel fizetésem kézhezvételének jogosságát; persze, ehhez az is kellett, hogy ti betartottátok kezdeti egyezségünket. (Személyes gondom végleg megoldódott regényem betiltásakor, amikor nem is engedtek egyébről írnom, mint szexológiai meg szerelmi ügyekben a laphoz érkező levelek megválaszolására.) Te sem adtad neved egyetlen hazug íráshoz sem Árpádom, mígis gyötrődtél és kínzó lelkiisriieretfurdalással kérted és szerkesztetted be a lapba a hányingenkeltő sorokat amíg bírtad. s amikor már nem • akkor elmentél fordítónak. (Azóta már a főszerkesztő-helyettes utódod is disszidáillt.) Laci is még szeplőtlenül hagyta ott az újságírást és állt be esztergályosnak. Másik kollégánk néhány rákényszerített förmedvény megírása után, talán szégyenében lógott meg Magyarországon és Ausztrián keresztül valahohova a vadnyugatba. Akik tehetik, hallgatnak. Akik nem. azok hazudnak. Most sem tudom megítélni, hogy ők csupán kompromisszumot kötöttek-e vagy kompromittálták is magukat, minket. Talán mindegy. .. A sajtóirányítás ügyelő szeme számon tartja, hogy ki az, aki még nem tette le a voksát, és nyilvános „hittevésre” szólítja fel az illetőt. A többség nem úgy viselkedik, mint Arany János walesi bárdjai. Ügy hódolnak be, ahogy ezt megkövetelik tőlük: a rendszer és vezetőik dicsőítése mellett szidjákócsárolják saját népüket, magyar újságíró veti papírra, hogy gazember a magyar, s hogy történelmünk (régebbi és mai) kiválóságai vagy románok voltak vagy gyilkosok, szadisták, nacionalisták, irredenták, ellenségek ... És most jön az egyik lényegi kérdés: a romániai magyar újságírás nemzetiségi sajtó-e? Vagyis, az olvasó szemszögéből nézve: azon kívül, hogy az anyanyelvemen íródott, mit mond nekem, képviseli-e az érdekeimet, felveti-e gondjaimat, tükrözi-e sajátságos helyzetemet, tesz-e valamit megmaradásomért? ... Bennem, magyar olvasóban merül fel a kérdés: egyáltalán szükség van-e erre a nemzetiségi sajtóra? A vezetésinek egyelőre még szüksége van, többek között azért, hogy a nemzetiség nevében sokan az anyanyelvükön utasítsanak vissza minden „külső beavatkozást”, hogy a kisebbségiek „boldogságának”, „határtalan lelkesedésének és tiszteletének szócsöve legven. Erre most még jó ez a sajtó. De a közeljövő perspektívái már körvonalazódnak. Megszüntették a Művelődést. Leváltották A hét főszerkesztőjét, aki megőrizni próbálta a lap eredeti arculatát, helyébe az „elvárásokat” messzemenően teljesítő karrierista került. Az Előre, az Utunk, és az Űj élet már rég említésre méltatlan ... Számos magyar nyelven megjelenő megyei lapnál magyarul alig tudó aktivistákat ültettek a főszerkesztői székbe. Az Ifjúmunkás jelenlegi főszerkesztője egy olyan KISZ-aktivista, aki néhány évvel ezelőtt nem volt hajlandó magyarul beszélni. Volt lapunk gazdájának (KISZ KB) irodáiban már néhány éve rebesgetik: gazdaságossági szempontokra hivatkozva fel lehetne számolni az Ifjúmunkás szerkesztőségét (első lépésként), a lap továbbra is megjelenhet (tehát: marad a kirakatban) úgy,’ hogy a román ifjúsági napilapban megjelent írások közül a hét végén válogatást, közölne; ehhez elég egy fordító s egy tördelőszerkesztő. Aztán meg (második lépés): úgyis mindenki tud románul, elolvashatta a napilapban ... Itt rendszeresen megvásárolhatok néhány otthoni sajtóterméket, látom, a magyar lapokban egyre gyakrabban jelennék meg fordításban román szerzők írásai, és nem azért, mintha kevés lenne ott a behódolt magyar újságíró. A tendencia nyilvánvaló ... Hol vannak azok a régi szép idők, amikor egy-egy riportom megjelenése után kitört a balhé? A legutóbbira (1982-ben) többszörös nosztalgiával gondolok vissza: kettőnket citáltak a pártbizottság első titkárához, ahol a mások gyerekeit verő lakóbizottsági elnök piros könyvecskéjét vagdosta az asztalra, hogy ő kilép, ha minimális büntetésként fel nem akasztanak engem, mert szerinte a riportot meg sem írtam volna, ha őt1 Jóskának hívnák é6 nem Iosifnak. Akkor még akadt olyan román pártfunkcionárius is, aki bizonyított igazunkat tudomásul véve, mellénk állt. Arra viszont már új főszerkesztőnk ügyelt, hogy hasonló „kellemetlenségbe” ne sodorjam magam. Újabb „tettek” elkövetésének lehetőségére hiába vártam öt évet. Ügy véltem, hiába is várnék, a folyamat visszafordíthatatlan. Bár ne lenne igazam! De (eljövetelem dacára) a megfutamodásom óta eltelt, két évben továbbra is oly szépen haldoklik az otthoni magyar sajtó, mintha nem tévedett volna nagyot komád, Lajos Az erdélyi bérdok
