Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-02 / 78. szám
SZOLNOK MEGYEI A MEGYEI FÁRTBIZOTTSÁG ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! XL. évf. 78. sz. 1989. április 2., vasárnap Mai lapszámunk tartalmából Közös felelősségünk a politika formálása. Beszélgetés Szabó Istvánnal, a Központi Bizottság tagjával, a megyei pártbizottság első titkárával a 3. oldalon. A Néplap vendége: dr. Fekete Jenő, megyei főügyész-a 4. oldalon.Felszabadulás Felszabadulás? Az értelmező szótárban a kifejezés igei alakban fordul elő. ,,Felszabadul: megszállt terület, fegyveres harcban, újra szabaddá lesz.” Homályos fogalmazás. Lesz? Kinek a jóvoltából? Egyáltalán, 'annak a ihat és félmillió magyar állampolgárnak., aki már az új kor szülöttje, miként lehetne elmagyarázni, hogy tulajdonképpenimi történt 1945-ben? Üjabb kérdések is felötlenek, persze. Vajon csak felszabadulásról beszélhetünk, ahogy mostanában mondjuk? Vagy felszabadításról, ahogy sokáig kellett mondanunk? Mi a különbség p. két szó között — hangulatilag, történelemszemléletileg? Továbbá: hol lépték át a szovjet csapatok Magyarország határát? Battyonyánál, ahogy sokáig írtuk? Netán Csanádpalotá- nál, ahogy a helytörténészek vélik? Esetleg máshol? Olyan településnél, amelyről még mostanában sem illik beszéni? És az újabb kérdések. Például az, hogy a német csapatok mikor hagyták el Magyarországot? 1945. április 4-én, ahogy hisszük? Vagy néhány nappal később, ahogy a hely- történészek mostanában állítják? Maradjunk mindjárt a kezdeteknél, a róluk való elmélkedés felér egy ideológiatörténeti oknyomozással. Mulatságos volna megjegyezni, ha éveken át nem vettük volna túl komolyan, hogy a battonyai „belépés” szorgalmazója egy sokáig aktív külügyminiszter, aki helytörténeti kutatókat nem kímélve bizonygatta, hogy a szovjet csapatok szülőfalujánál érték el a magyar határt. Vele szemben, előbb félénken, aztán egyre erőteljesebben fejtették ki a fellázadt helytörténészek, hogy szó sem lehet Battonyáról. Az egyik közeli falut érte az a megtiszteltetés, hogy először szabadították fel a szovjet katonák. Nos, álkérdésről vitatkozunk. Magyarország határát ugyanis nem a Nagyalföld peremén közelítették meg a szovjet csapatok, hanem valahol a Kárpátokban. Az úgynevezett második bécsi döntés nyomán, 1940 augusztusában, a német—olasz döntőbíróság hatására Észak- Erdély — csaknem negyvenötezer négyzet- kilométer és legalább kétmillió lakos — Magyorországhoz került. A megnagyobbodásért később nem csekély árat fizettünk; ettől azonban a történelmi tény még tény marad: az akkori Magyarország területére valahol a Székelyföldön, talán éppen a gyimesi havasokban léptek a szovjet csapatok. Hát így állunk a Jelszabadulás—felszabadítás kezdeteivel. A vzentségtörő gondolatokat tovább lehet ám cifrázni. Egy hadtörténész például — vele készített interjúban feltűnő módon felváltva használja a felszabadítás és a felszabadulás kifejezést. Ezt mondta „Ha —felszabadítás magunkról írok vagy beszélek, mindig a felszabadulást használom. Ha viszont katonapolitikai szemszögből láttatom az eseményeket, harci cselekményeket próbálok érzékeltetni, akkor helyesebbnek vélem a felszabadítást.” Milyen furcsa, hogy régebben, amikor például Rákosiék Hitler utolsó csatlósának bélyegezték Magyarországot, a katonapolitikai kifejezés dívott. Úgy tűnt fel, mintha a szabadságot csak és csakis a felszabadító szovjet katonák kezéből kaptuk volna. És legalább eny- nyire egyoldalúság, hogy mostanában meg, a felszabadultabb légkörben, a fel- szabadulás használtatik. Mintha hajlamosak volnánk elvonatkoztatni a geopolitikai adottságoktól, amelyeknek egyébként 1944/ 45-ben erőteljes katonapolitikai akció kölcsönzött nyomatékot. Sok tehát a bizonytalanság, s talán nem is annyira a történelmi valóságban, mint inkább a tudatunkban. De most már talán vagyunk olyan helyzetben, hogy végre bevallhassuk magunknak: ha árnyaltabb képet rajzolunk a történelmi félmúlt meghatározó eseményéről, akkor túlléphetünk a magunk kétségein is. A lényeg az arányokban rejlik. 1944 nyarán—őszén közeledett a front, ezért az ország keleti részén, különösképpen a Tiszántúlon demokratikus tömegmozgalmak kezdenek kirajzolódni. S amint betoppantak a szovjet katonák — kopott gimnasztyorkában, félretaposott sarkú csizmában és igen — lángra kapott a pislákoló kezdeményezés. Kevésbé képletesen szólva: az 1944 második felében történteket sokféleképpen élhettük át, mindazonáltal az egyéni tapasztalatok mitsem változtattak azon, amit egy neves magyar törénész így fogalmazott meg: „A ... katonapolitikai akció kedvezett a földosztásnak, márpedig tudjuk, a paraszti tömegekben évszázadok óta élt a föld utáni vágy. S mert a szocialista megszálló hatalom a magyar népi erőket támogatta, már 1944 őszén megindult a fel- szabadulási, vagy ha úgy tetszik: önfel- szabadítási folyamat. Az újjászervezett helyi apparátusok létrehoznak egy államot, egy nemzeti hadsereget. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés, 1944. december 21-e voltaképpen új kor nyitánya, az új Magyarország megalapítását jelenti.” A történelmi folyamat tehát ellentmondásos, de korántsem áttekinhetetlen. Mindenesetre azon a tényen aligha változtatnak a mai viták, hogy a tegnapi Magyar- ország 1945 áprilisában lidércnyomástól szabadult meg. Ami utána következett — sikerélmény és tragédia, válság és kilábalási kísérlet — újkori történelem. — ZL — Április 4-e alkalmából Kitüntetési ünnepség a Parlamentben A Magyar Népköztársaság Kiváló és Érdemes Művésze kitüntetéseket, amelyeket a Minisztertanács adományozott hazánk felszabadulásának 44. évfordulója alkalmából, szombaton a Parlament kupolacsarnokában megrendezett ünnepségen nyújtották át. Az eseményen megjelent Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke, Grósz Károly, az MSZMP főtitkára és Czibere Tibor művelődési miniszter. Németh Miklós miniszterelnök, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nevében köszöntötte a kitüntetetteket, valamint az ünnepi rendezvényen megjelent közéleti vezetőket és vendégeket. Hangsúlyozta: örömmel tesz eleget kötelességének, hogy a kormány elismerését és megbecsülését tolmácsolja a kultúrát teremtő, alkotó embereknek azon a napon, amely történelmi erővel vésődött népünk tudatába, és emlékezteti minket a világháború borzalmai alóli fel- szabadulásra, az új világhoz fűződő, a nemzet legjobbjait is magával ragadó reménységekre. Ezt követően így folytatta: ■A tudás becsülete Hazánk új helyét keressük tz európai népek között. Vi- i’ágoaan látjuk: a siker elengedhetetlen feltétele, hogy kíméletlen őszinteséggel megismerjük önmagunkat: erényeinket, fogyatékosságainkat. a múltunkban rejlő és a jövőben kibontható értékeinket. Egyszerre vagyunk önbizalmában megrendült és megbecsülését újrateremtő nemzet. Pedig önmagunkat hitelesen kell tudnunk elfogadni, mert mások értékeinek befogadására csak ekkor leszünk képesek. Sokat és joggal beszélünk manapság a tudás felértékelődéséről. Magam is a kormányzati tevékenység egyik mércéjének tekintem, hogy sikerül-e minden nehézséget számba véve most már ténylegesen elmozdulni abba az irányba, hogy a tudás érvényesülési lehetőségei javuljanak, megbecsültsége erősödjön. Ebben is felmérhetetlen hatású lehet az önök segítsége. Engedjék meg azonban, hogy a meglevő tehetség és a megteremtendő tudás mellé felsorakoztassak egy másik tényezőt: az akaratot is. Az előzők mit sem érnek, ha azokat nem mozgósítja a siker vágya, az egészséges becsvágy, ami legyőzi az esendő tunyaságot, az önbizalom hiányát, vagy a teljesítmények rajtunk kívüli akadályait. A művész legjobban önmagát adva segítheti a magyar embert a tettvágy, az önbecsülés, az erő felkeltésében, a nemzet előtt álló nehézségek leküzdésében. Ha ebben segíteni tudnak — s ezt igazán hitelesen csak mindenki maga mérheti le —, akkor elmondható, hogy a művészetek és a hatalom új szövetsége kiállta a próbát, eredményesnek bizonyult. Ebben a nehéz sorsú országban a művészetek és a politika közös céljává kell tennünk a népi életképesség és megújulási készség felkeltését. Nem a magyarság számaránya, hanem belső erkölcsi ereje és kulturális minősége az előrehaladás feltétele. Ezért olyan kulturális építkezés szükséges — és ez megint közös feladatunk —, amelyben — a kultúra közösséget alakító és megtartó erő, — a magas kultúra a népi értékek természetes kibontakoztatásában segít és nem más kultúra erőszakolásával nyomja el a magyar kultúra gyökereit. Értékeink A magyar kultúráról elmondható, hogy mérheti magát a mindenséggel. Nálunk nemcsak megjelentek az európai szellemi áramlatok, hanem magyar formanyelven — ahogy Márton Áron írja: „magyar dialektusban” meg is szólaltak. A magyar kultúra történetére nem az elzárkózás, a provincializmus a jellemző, hanem az, hogy más népek által is becsült kulturális értékeket teremtett. Nemcsak átvettünk a világtól kulturális értékeket, hanem adtunk is számukra saját értékeinkből. Önök olyan tudás birtokosai, amely csak úgy igazi érték, ha a néppel megosztják. És úgy vélem, hogy nemcsak a művészekre, hanem a politikusokra nézve is igaz, hogy a népért végzett munka nem külön foglalkozási ág, hanem mindenfajta hivatással együttjáró kötelesség. Támogatás A kormányzat és a művészetek új viszonyát kívánjuk felépíteni, amelyet legtalálóbban mégis régi szavakkal tudok jellemezni. Eötvös Józsefet idézem: „A népnek csak magának lehet önmagát művelnie. Egyedül ott fejlődhet ki életrevaló, önálló, maradandó és az ember pol- gáriasodására valóban gyümölcsöző műveltség, hol a művelődés szükségének érzete a nemzet lelkületében felébredvén, a polgárok minden osztályának vállvetett közreműködése által magából az összes nép életéből képződik ki. És épp annyira az állami közhatalom csak segélyezni és gyámolí- tani képes az egyeseknek és testületeknek ide vonatkozó törekvéseit —, mint viszont a kormánynak minden leg- üdvösebb intézkedései is óhajtott siker nélkül maradnak, ha a társadalom közreműködése által nem tá- mogattatik.” E támogatás reményében, amelyre a művészeknek és a kormánynak egyaránt szüksége van, őszintén gratulálok a kitüntetetteknek. Egyúttal további kiemelkedő művészi sikereket kívánok valamennyiüknek mindnyájunk örömére, ugyanakkor nemzetünk felemelkedésére is gondolva — mondotta Németh Miklós, majd átnyújtotta a kitüntetéseket. (A kitüntetettek névsora a 2. oldalon.) Nyílik, nyílik, meddig nyílik — az agrárolló? Riportunk az agrárpolitika és a falu jövőjéről az 5—6. oldalon, a lap nyolc oldalas mellékletében
