Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-08 / 82. szám
8 irodalom» művészet 1989. ÁPRILIS 8. ö csiről. aki valaha is találkozott vele, az első ránézésre megállapította: — Micsoda pompás kis kölyök! Mert az volt. Szép kis fekete ördög: Anyu szeme, sűrű szempillája, de egy mókás kerek arcon. Égnek meredő, sűrű, fekete haj, mindig piros pofácska. Mo- kány és mindenre képes. Olyan volt, mint a majom, olyan ügyes és vakmerő. Mászott és ugrott szekrénytetőről szekrénytetőre. Asztalra tett székről „szerelte” a csillárt, és a vadgesztenyefa tetején lévő fészekből lehozta a ga- Iambfiakat, a kis pucér, tollatlan galambfiakat, „nehogy megfázzanak”. Ha megszidtuk, akkor is csak mosolygott. Tudta, hogy ha lehajtott fejjel, alulról fölfelé, bocsá- natkérően rámosolyog valakire, annak rögtön elpárolog a mérge. Sírni csak dühében sírt de akkor ütött is, úgy járt a keze, mint a cséphadaró. Nem nézte, hogy kinek megy neki, lehetett az öt-hat évvel idősebb kamasz is, aki a következő pillanatban feldagadt képpel és felrepedt szájjal hagyta őt a földön. A méregzsák, ha le nem fogta valaki, ilyenkor is felpattant, rohant revansot venni, amíg újra meg nem állította néhány nagy pofon vagy fenékbe rúgás. Hányszor jött haza megtépve, fekete monoklikkal, Ö6szevérzett zsebkendővel az orra alatt. De csak sajnálni lehetett, hiszen biztos volt, hogy nem a gyengébbekkel vagy a kisebbekkel verekedett. Vadember volt, ahogy Apu mondta, neki, ha valamiért csillapíthatatlan dühbe gurult: — Mi van, te kis Vadember? Apu is mennyire szerette! Néhány héttel a hazaérkezése után eljött hozzánk egy szombaton. Anyu addigra már többször találkozott vele a városban, mindent megbeszéltek, ahogy Anyu mondta. Most nem is volt itthon, mert Apu úgyis énhozzám jön. Ketten vártuk: Nagymama meg én. És persze Zolika, aki kint aludt a kiságyban az erkélyen. Halványlila, fodros nyári ruhában voltam, ami Anyu egyik bő, lánykori szoknyájából készült. A hajamat olyan szorosan befonta anyu, hogy fájt tőle a fejem. Ha vendégségbe készültünk, vagy ha templomba mentünk, szóval ünnepi alkalmakra mindig ilyen szorosra fonták a hajamat. A fejfájás mindig valami szokatlan Eseményt jelzett. És tényleg, nemsokára szólt a csengő. Magas, szőke, vörösre cserzett arcú férfi lépett be a szobába. Nem gondoltam, hogy Apu, mert az érkező elegáns öltönyben volt, én meg Nagymama elbeszéléséből tudtam, hogy az édesapám rongyosan és betegen érkezett meg a hadifogságból. Azt vártam, hogy most is olyan lesz. Kiszaladtam hát az öcsihez — aki mintha fölébredt volna —, hogy játsszunk, amíg Nagymama elintézi a dolgát ezzel az idegennel. Csodálkoztam, hogy Nagymama idegesen kiabál utánam, de nem mentem be azonnal, mert Zolika tényleg fölébredt, és kérte a kiesett játékait. Amikor egyre szó- longatott, elindultam vissza a szobába, és egyszercsak belefutottam, két hosszú, szürke pantallós lábba. Két kar hirtelen felkapott, és az idegen férfi arcát láttam magam előtt egészen közel. Majd a nyakába vett és összecsókolt. Én kapálództam, tiltakoztam, de a Nagymama ott állt mögötte. — Hova szaladsz. Gabikám? Hát végre megjött Apu. Mióta vártuk, és erre most kiszaladsz a szobából. Hidd el. Sándorkám, nem volt nap, hogy ne kérdezte volna, mikor jössz el hozzánk? Nagyon szeretett volna már látni Téged a Gabika. De hát ilyenek a gyerekek: most meg játszani támadt kedve az erkélyen. Mezey Katalin: Öcsi és Apu Apu letett, és zavartan nézett körül. Zolika nevetve nyújtogatta felénk a játékait és gügyörészett. — Gyere, menjünk be a szobába — fogta karon Nagymama Aput. De én nem engedtem. Húztam oda az öcsihez. — Nagyi! — visítottam — hát Zolit még meg sem nézte Apu! — Most már igazán örültem annak, hogy megjött, és hogy nem is olyan szánalmas, amilyennek Nagymama leírta. — Gyere! Nézd, milyen aranyos! Zolika, itt az Apu! Megjött az Apukánk! Zoli kéredzkedett ki az ágyból, nyújtotta~a két karját. Nem akartam kivenni, hogy Apu vehesse őt karra. Apu azonban ahelyett, hogy fölvette volna, hirtelen sarkonfor- dult, és bement Nagymama után a szolbába. Lehajoltam a sírásra torzuló kis arohoz, és akkor megérez- tem, hogy büdös, bekakilt. Persze, hát azért nem vette föl az Apu. Futottam Nagymamához, újságoltam, hogy tisztába kell tenni a Zolikát. Nagymama elnézést kért, ment összeszedni a szükséges holmikat. Apu a térdére ültetett. — Ne menjünk sétálni egyet? — kérdezte egész halkan. — De! Menjünk! Menjünk! — Akkor szólj a Mamának, hogy elviszlek egy órára. Jó? Ezután mindig csak értem jött, és mindig elvitt sétálni valhova. Csak becsengetett, de nem jött be. A lépcsőházban megvárta, amíg felöltözöm, és kézenfogva elmentünk. Felvitt a Várba, a Halászbástyára vagy a Gellérthegyre, elvitt az állatkertbe. Alig vártam mindig a szombatokat. Faggattam Anyut és a Nagymamát, mért nem jön Apu haza? Végül Anyu keyek perec megmondta, hogy azért nem, mert ő már nem szereti. Ezt nem tudtam megérteni. Hogy lehet Aput nem szeretni, amikor olyan szép csendben sétál az emberrel, és hallgatja, amit mesélsz neki, és szomorúan mosolyog, és olyan szép kis feje van a hosszú nyakán? Nagymama kinevetett, ha ilyeneket mondtam. Anyu bosszús arcot vágott, és azt felelte, hogy én szeressem is, mert nekem az édesapám. Ö azonban más férfit szeret. Nagymama ilyenkor idegesen igazgatta a szemüvegét, és odasúgta Anyunak: — De mért kell ilyeneket mondani a gyereknek? A mi szép, kettesben való sétáink persze csak addig tartottak, amíg Zolika is meg nem tanult járni. Márpedig ő másfél éves korában már úgy sétált, mint egy kisbíró, ahogy azt a házmesterünk, a Schmidt bácsi mondta. Mert a háta mögött összefont kézzel ment Zoli, ha nagyon elfáradt a vásárlásból való hazamenetelben. Ahogy észrevette, hogy én szombatonként csengőszóra különutakra indulok, ő is jönni akart. Apu csak három óra körül érkezett, mert délelőtt dolgozott. Akkorra már öcsi is fölébredt a délutáni alvásból. Kirontott az ajtón, hogy ő is jön. Már elindultunk lefelé a lépcső- házban, öcsi meg ott bömbölt a Nagymama karján, és egyre azt hajtogatta: — Én is, én is, én is! Visszaszaladtam hozzá és nyugtatgattam : — Majd máskor, most nem lehet. Én is mindjárt jövök haza. Apu tanácstalanul várakozott. Nagymama letette valamiért a földre Zolikát, talán zsebkendőt keresett, hogy megtörölje a kicsi orrát, de annak sem kellett több, mint akit puskából lőttek ki, rohant Apuhoz. Apu alig tudta elkapni, nehogy lebukfencezzék a lépcsőn, öcsi átfogta a nyakát, taknyos, könnyes képét az arcához szorította és úgy zokogta: — Zozi is, Zozi is ... Apuka .. . Apu fölvitte, és megkérte a Nagymamát, hogy öltöztesse át, hadd jöjjön ő is. Most Nagymamán volt a sor, hogy sírva fakadjon. Csak annyit tudott mondani: — Nagyon köszönöm, Fiam. Attól fogva mindig kettőnkért jött szombaton, és én nem is emlékeztem arra, hogy ez nem volt kezdettől így. Egészen addig, amíg el nem mesélte a Nagymama. Azt hitte, talán megsejtettem valamit, vagy kalaki, a családból, a szomszédok közül elszólta magát, esetleg akarattal célzást tett Anyu történetére. Pedig nem. Nem sejtettem semmit. Hiszen Apu is, később meg az új felesége, az Ibolya néni is egyformán bánt mind a kettőnkkel. Tudtam ugyan, hogy Anyunak van egy nagy szerelme Amerikában, aki miatt elvált, de hogy ehhez az öcsinek is köze lenne, arra nem gondoltam. Megrázott hát, amit hallottam. P róbáltam észrevenni Apun, hogy ő is tudja. De nem lehetett. Néhányszor ostobán céloztam is rá. Olyankor elborult az arca, és másra terelte a szót. Szemrehányó tekintetéből láttam, hogy bántja őt, amit mondok. Hallgattam, pedig nagyon nehéz volt magamban tartani a titkot. Sokszor eszembe jutott, mi lesz, ha Zoli megtudja? Igaz lenne, hogy az Apu nem az ő apukája? De hát mit jelent akkor az, hogy Apa? Kiss Benedek: Aggódás Azt képzelem gyakran, hogy meghaltál. A magam-veszte annyit nem érdekel. Elgondolom, mi lenne, ha nem volnál, és megkönnyebbülök, hogy létezel. E titkot talán Freud fejtette meg. Bocsásd meg, hogy úgy szerettelek, s mégis annyit elvesztettelek. Már rég itthon kellene lenned, s nem vagy. Ha én nem vagyok, nem gondolok vele. Felajzott idegeim zsongnak, s elhagy istenem, a szabadok istene. Rosszat gyanítok mindjárt, tragédiát, hiszen Isten sem óvta meg egy-fiát. Bertók László: Valaki magában beszél Rövidülnek a nappalok valaki magában beszél az elefánt az kisegér kinek basznál ha hazudok a nyár forró és zárva volt tudhatnám, hogy mi mennyit ér külön-külön mindenki fél s hogy együtt is magam vagyok csak megtalálnám azt a szót csupa szappan és csupa vér alatta cirkusz és kenyér szólnak a finom rádiók istenem de hosszú a csók de hirtelen lesz itt a tél. Dienes Eszter: Csontok mártana Füstszínű ködben ázik az este, ruhámat bokor ágára szedte. Neve került a fájdalomnak, az utak egyre sárosabbak. Egy napraforgó lustán elforog, beméri tanyám, falum, városom. Köröznek évgyűrűk; mohos hajam növése fárad. Két gally között a nap delel, szemembe lóg a bánat. Ráhajlok, Isten, egyjiadra, ha már kereszthez értem. Csontok mértana, az vagyok, Elcsepeg, elfogy, halkul az ének. Ne kérdezd tőlem, hogy vagyok. — Haljak meg, hogy ha élek! — Elhagyott minden oltalom, hát mihez képest féljek? kEltört a korsó Marafkó László: Pályadíjam Í Száraz, hűvös helyen tartandó. Minőségét korlátlan ideig megőrzi. Az előcsarnokban álldogáltam, és unalmamban a kezemet bámultam. Aznap volt műhely- gyakorlatunk az iskolában, s hideg víz nem vitte le az olajpiszkot a bőrredőkből, a körmök alól. Aztán bemehettünk a nagyteremnek nevezett hodályba, amelyben egyéb, szürke napokon filmvetítéseket, néhány lézengőre számító műszaki előadásokat, kiállításokat, meg holmi nagygyűléseket tartottak. Most viszont ünnep volt: a MEGYEI irodalmi pályázat díjkiosztása, amelynek eredményét, valamint a pályamunkákat majd a MEGYEI lap is közli. A díjazottakkal, a zsűri tagjaival, valamint a hozzátartozókkal együtt lehettünk vagy húszán az ötszáz fős teremben. (Ma már minek szépíteni: talán tucatnyian.) A díjakat — azt hiszem — a Tanár úr adta át. Én a ragyogó első díjat vehettem át, volt még egy előkelő második és egy megbecsült harmadik helyezés is. Továbbá néhány reményteljes dicséret. A hozzám képest idősnek számító, de még harminc alatti harmadik helyezett jeges tekintetére jól emlékszem. Lírikus önérzettel gyilkos pillantásokat lövellt a neki taknyosnak számító versfaragó felé — felém. Ma már felidézhetetlen, de biztosan magvas, mi több: magas röptű beszélgetésbe elegyedve sodródtunk a kijárat felé. A Tanár úr közelében lépdeltem; őt atyai jóakarómnak tekinthettem, írásaim méltányolójának és pártfogójának. Az előcsarnokban észrevettem, hogy elkésve bár, apám is ott áll. A Tanár úr nyomban hozzálépett, s bár nem nekem szánta, hallottam, amint felém bökve a fejével, azt mondja: „Költő”. A Tanár úr — visszafogottságukban is keserű beszámolóimból — tudhatta, hogy apám némileg másképp ítéli meg e ténykedést. Egyszer a gyárból hazaérve, azt mondta: „Csak ne legyél te író, azokat mind becsukják. Vagy felakasztják.” Hangjából nem is annyira aggodalom, mint történelmi megfel-
