Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-29 / 99. szám
10 MaaaztM Adas indul! Munkában a Városi Televízió stábja. — Felvételünk egy régebbi műsoron készült. Különös sorsok — érdekes pályák Kisúji legény a francia idegenlégióban Két óra múlva előadás. Kamerák, reflektorok, kép- és hangmagnetofonok, mikrofonok és más szükséges berendezések tarka összevisszasága, és mindenütt drót, drót, drót. Kívülálló 2 fillért nem adna azért, hogy innen nemsokára megkezdődhet a városi televízió helyszíni közvetítése. A kis televíziós csapat ‘tagjai azonban tudják, vagy legalábbis bíznak benne, amikorra kell, a káosznak tűnő állapot közvetítő vonallá rendeződik. Kevés szó esik, mindenki rutinosan teszi a dolgát, kapkodás nincs, csak sietség. A hőskor egyenes adásai során is legyőzte a technikai fogyatékosságok Góliátját a lelkesedés Dávidja. Élőben először Szinte a megalakulással egyidőben jegyzi a Szolnok Városi Televízió néhány évre visszatekintő történelme az első élőben közvetített adást. 1986. június 27-én történt egészen pontosan. Stúdiónak megfelelt a Ragó úti kerékpártároló előtti járda (egy kerétopártárolónyi hely jutott akkor a világból a csecsemőkorúnak titulált helyi TV számára, de ma sem több, egy kisméretű lakótelepi lakásnál), reflektor gyanánt sütött a napsugár (nem volt egyetlen reflektor sem) és kölcsönbe kapott kamera előtt (kamera sem volt, csak vita, hogy kell-e a működéshez legalább egyetlen saját lkaméra) váltották egymást a riportalanyok. Aztán a legendává vált vetélkedő. amikor a Széchenyi városrész egymás iránt közömbösnek ítélt lakói több mint másfélszáz adag rántottét vittek el a helyszínre utcáik versenyző csapatai támogatására. Majd szórakoztató és fórum mŰ60rokután következett a több mint 15 órás egyenes adás a Szolnok városi pártértefcezletről. Egy „profi” szakember hörögve kapott volna talán a fejthez, mondván: ilyen kevés emberrel, ilyen szűkös technikai adottsággal reménytelen a vállalkozás. Nem volf az. A technika ördöge Az ördög azonban nem alszik. Az ördög, amelyből minden szakmának kijut egy. Ami a nyomtatott sajtó számára a nyomda ördöge, az az elektronikus sajtónál a technika pokolbéli patása. A televíziós stáb szeme előtt mindig ott lebeg Murphy törvénye: ami elromolhat, az el is romlik. Itt pedig mindenből csak a legszüksége- sehb van meg, semmit nem lehet pótolni. Hacsak egy berendezés is kileheli a lelkét, nincs tovább közvetítés. Egy óra múlva élőadás. A kimenő hangban kellemetlen zörejek, a technikusok keresik a hibát szétszedik a hangkeverőt. Enyhe görcs a gyamortájékon. A néző váltogatja tv-ké- szüléke csatornáit — MTV 1, szlovák, SUPER — és hasonlít, homályos a kép, zajos a hang. Nem lehet kiállni magyarázgatni. hogy kérem nincs pénz új berendezésre, ami van, az is erősen elhasználódik. Ha vállaltuk csinálni kell, meg kell csinálni. Fél óra múlva élő- adás. Gyülekeznek a fórum résztvevői. Egyre sűrűbben cseng a telefon, gyűlnek a kérdések is. Kép rendben, hang rendben. Ez senkit nem nyugtat meg, mert az utolsó perceikben szokott jönni valami zűr. Kép rendben Jön is. 15 perc múlva adás. Mindkét kamera képe lila. A stáb tagjainak a feje is. Erősebb görcs a gyomortájon. — Nyugi gyerekek, nem kell idegeskedni! — mondja valaki. Ettől mindenki még idegesebb lesz. Elhangzik egy-két nem idézhető felszólító mondat. Megvan a hiba oka. A kamerakábeleket felcserélték, a két kamerát újra kell szintezni. Egy perc múlva * adás. Mindenki a helyén kép rendben, hang rendben. A zene leúszik, a műsorvezető belevág mondókájába. Akkor jó a közéleti fórum kérdezz-felelekje, ha a kamerák előtt igazi szellemi bokszmérkőzés folyik. Most még az udvarias ismerkedésen a sor. A „versenyzők” inkább a reflektorok melegétől izzadnak, mintsem a szellemi csata erőfeszítésétől. Aztán horogütés gyanánt keményebb kérdések is befutnak. Az egyik operatőr rosszul állít élességet, a kép homályos, akárcsak egyes válaszok. A nyilvánosság nagy felelősség. A résztvevők tudják, több ezer szolnoki lakásban vendégek a mai estén. Olykor ez félszeggé teszi a szándékolt szókimondást. Lejár a műsoridő. Az adás felvételről folytatódik. A fórum résztvevői még maradnak. — A kamera előtt nem akartam mondani — hallom innen is, onnan is. Lám még tanulni kell a nyilvánosságot, hogy csak egyfajta tény, egyfajta igazság van, s az mindnyájunkra tartozik, négy- szemközt, tízszemközt, tíz- ezerszemiközt egyaránt. Nyilvánosság, oh! Tanulni és merni kell kérdezni is, válaszolni is. Gyakorolni kell, hogy tanulhassunk, hát ezért jók, ezért kellenek az ilyen fórumok. Hazamennek a stáb tagjai. Az ilyenkor elengedhetetlen magasabb fordulat csak fokozatosan csendesedik. Aztán mégis eljön a pihentető álom. A helyi televíziózás frontharcosa arról álmodik, hogy talán nemsokára valódi, jólifelszerelt stúdióból, a valódi közélet valódi fórumát közvetítheti a valódi demokrácia szolgálatában. U. i.: E sorok szerzője arra kapott megbízást, hogy egy jópofa élménybeszámolót írjon, hogyan látja a helyszíni közvetítést az adásvezetői székből. Az, hogy ez az írás nem mindenben felel meg az előzetes elképzeléseknek, közelsem a véletlen műve. Vajda Jenő a Szolnoki Városi Televízió vezetője Piroskát, a kicsattanó arcú postáslányt mindenki ismerte és szerette a környéken. Itt nőtt fel, ezen az utcasoron. Mindenkihez volt egy kedves szava, csak Sza- kályos néni háza előtt szapo- rázta meg mindig a lépteit, mintha ö tehetett volna arról, hogy erre a címre már nagyon-nagyon régen nem jött semmilyen küldemény. Pedig tudta: a kis öregasz- szony szívszakasztóan várja a levelet, sokezer kilométerről. az egyetlen fiától. Aznap Piroska döbbenten látta meg a paksamétában a légiposta-borítékot, Szaká- lyos néni címére. Egy bizonyos Steven Szakaly írta... Ez csak Pista lehet! Na, végre! Szinte repült a levéllel, mintha megérezte volna: jó hírt visz benne. Szakályos néni elsápadt, és a konyhaszekrényre tottyant. — Olvasd fel, kislányom! Én nem bírom elolvasni... — ..Tudatom édesanyám, hogy valamennyien jól vagyunk, _gs a jövő hónap ti„Arnikor 1942. október 4- én a behívót megkapva elindultam a háborúba, úgy búcsúztam el a szüleimtől, hogy remélhetőleg pár hónap múlva találkozunk. Honnan tudhattam volna én akkor 21 éves kun legény, hogy a pár hónapból kevés híján tíz év lesz, és anyámat mindössze egyszer látom még, ’44 tavaszán, amikor átutazóban Kisújon ■pár órát beszélhettem vele. Mint cselédgyerek, világ- életemben pásztor szerettem volna lenni. Talán a szabad élet, a tágas térség, a függetlenség miatt. Sikerülni fog Pista, biztatgattak, hiszen te ’21-ben születtél, és ugye ez nemcsak a kártyában nyerőszám. Hogy végül is az lett vagy sem, döntse el az olvasó, aki életem rövid vázlatát vógiigsilabizálja. A tüzérekhez kerültem, dehát a háborúnak eme kései szakaszában inkább hátrafelé iparkodtunk, miint előre. 1945 januárjában Bécsiben kétoldali tüdőgyulladással kerültem kórházba, és amikor pár hónap múlva lábadozni kezdtem, a hadifogság következett. Az amerikai zónában nem volt rossz az ellátás, de pár hét után bizonyos négyhatalmi egyezkedések következtében a lágert velünk együtt átadták a franciáknak, és ettől fogva komisz világ kezdődött. Tízen naponta pár szem krumplit, fejenként tíz deka kenyeret, meg egy kis meleg löttyöt kaptunk. Jobb lesz a sorsotok, iha dolgozni jelentkeztek. Lelhúztok néhány hónapot, azután mehettek haza, ígérte a parancsnok. Sokan aláírtunk egy papírt, hogy téglagyárba kerülhessünk, és néhány frank üsse a zsebünket. Pár nap múlva kiderült: hamis volt az egész, mert az aláírás azt igazolta, elköteleztük magunkat öt évre a légióba. Mire tulajdoniképpen észbekaptunk, már Marseille felé vitt bennünket a hajó. Onnan Ouj- dába, Marokkó és Algéria egyik határvárosába vezetett az utunk. Köves, kietlen homoksivatag vette körül az erődöt, amelyben kétezren laktunk, közöttük imajdnem száz magyar. Óriási hálótermekben aludtunk. Reggel öt órakor har- sant az ébresztő, és elkezdődött a gyalogos, majd a páncélos kiképzés. Nem zedikén érkezünk, a feleségemmel és a két gyerekkel... — olvasta Piroska, s figyelte, hogyan tér vissza Szakályos néni arcába az élet. Amikor befejezte a felolvasást, a kis öregasszony kézenfogta, s kisietett vele a kertbe. Gyorsan ollót kerített, s mielőtt Piroska tiltakozhatott volna, hatalmas bokréta rózsát nyomott a kezébe. — Köszönöm, kislányom! Hazajön a Pista, érted? Látni fogom végre az unokáimat, érted? Csirkét vágok, rétest is sütök, meg palacsintát. Sok, sok palacsintát. Piroska átnyalábolta a gyönyörű, de szúrós csokrot, és kiiramodott az utcára. Itt most semmi szükség sincs rá. De mi legyen a rózsákkal? Nem cipelheti magával egész nap a csokrot... Szembe jött vele az iskolaigazgató, aki annakidején őt is tanította, tavaly meg az öccsét segítette nyolcadik után a szakmunkásképzőbe. Ráköszönt az igazgatóra, és részletezem, iszonyatosan kemény volt, és bizony nem bírta ki mindenki a napi négy vert-ötven kilométer gyaloglást. Futás, kúszás, lövészet, közelharc, küzdelem szuronnyal, tőrrel, késsel, átkelés a szakadékon, a sivatagban, éjszakai támadás a szerpentinen, szóval nincs a katonai kiképzésnek olyan ága, amelyikkel ne találkoztunk volna. Ezen a vidéken akkor csend honolt, •ritkán akadt csetepaté, de a feketeleves esztendő teltével, 1946-ban kezdődött, amikor Vietnamba vittek 'bennünket. Noha, aki ezt a korábban említett kiképzést túlélte, nem volt akármilyen fickó, mégis az ezre- dünk kétharmada a dzsungelban fejezte be életét. A meghaltok felével a malária és a vérhas végzett, a többiek a parti zánhar cokiba n estek el az isten sem tudja merről érkező golyóktól. Nekem óriási szerencsém volt, mivel az afrikai kiképzés után egy angol gyártmányú páncélosra kerültem, amelyet nekem, mint gépkocsivezetőnek soha nem lehetett elhagynom. így a trópusi sűrűben fel-fellángoló összecsapásokban nem vettem részt, legfeljebb közeli szemlélőként éltem át. Igaz, néha a véletlen is segített, amikor például az egyik francia társam azért imént el a páncélos másik oldalára, hogy elhozza a reggelijét, miközben akna robbant előtte. Akkoriban úgy mondtuk mi ezt: apróra lőtték, repült szerteszét a .gyomra, a bele, a keze, a lába, még a fára is jutott szegényből. Két év után Laosziba vezényelték a megmaradóitokat, közel a kambodzsai határhoz, ahol fél1 évet szolgáltam. Ez a hat hónap inkább csöndes kalandként értékelhető, ahol az egyik legnagyobb élményt az jelentette, hogy találkoztam egy hetvenéves ‘magyarral. Idegenlégiós volt ő is, ide nősült, itt ragadt az első világháború után. és akkor már tizenkét éve nem hallott magyar beszédet. 1948 végén visszakerültem Oujdába. Innen — bármilyen hihetetlen — megszökni nem lehetett, mert az arabok minden elfogott légiósért maroknyi bankót kaptak. Azután azokat a szerencsétleneket, akik rajnéhány hebegő szóval átnyújtotta neki a virágokat, mondván: kicsit megkésve, de az öccse és az ő hálája, meg köszöneté jeléül... — aztán elviharzott. Az igazgató nem értette a. dolgot, de éppen orvoshoz sietett, hát nem töprengett sokat. Ezek a fiatalok olyan kiszámíthatatlanok! Elhatározta, hogy a csokrot beviszi a rendelőbe, és a nővérkének adja, úgyis névnapja lesz hamarosan. A nővér nagyon megköszönte, és vízbe tette a virágokat. de fogalma sem volt, hogy sok csomagja-szatvra mellett hogyan fogja hazavinni ezt a malomkeréknyi bokrétát. Zseniális ötlete támadt: megajándékozza vele az anyósát, hiszen a mama bolondul a rózsákért! Beszólt a doktorhoz, hogy tíz percre kiszaladna, de rögtön jön vissza. S már vitte is a virágokat. A kertkapuban találkozott az anyósával. Éppen elmenőben volt. mondta is, az öregek napközi otthonába intaivesztek, visszavitték az úgynevezett büntetőtáboriba, Algírba. Abból élve ritkán szabadultak. Emlékszem, 1949-ben hét német lógott el, de lefülelték őket, így nem jutottak' ki a tengerig. Elvitték mindet a büntetőtáborba, kopaszra nyírták őket, és a szaharai forróságban elkezdődött a gyakorlatozás. A hátizsákjukba negyven kiló kavicsot raktak, és ezzel kellett futná, kúszni, ugrálni. Estére bunkerékben aludtak, amelyekbe több vödör vizet zúdítottak. Aki elájult, ha kellett, ötször is fellocsolták egymás után. A hétből hat nap múlva kettő maradt életben, a többi nem bírta a kínzást, ők valamennyien a légió hősi halottjai lettek. Amikor 1950-ben letelt az öt év, marasztaltak, írjak még alá két esztendőnek, ígértek őrmesteri rangot, francia állampolgárságot, de köszöntem. Kaptam 9 ezer frankot, ezt egy este elmulattam. Egy légiós órát vetítem még belőle ez. ma is megvan. Hosszú viszontagság után — Kunfsteinben öt hónapig lágerbe zártak — 1951. február 3-án érkeztem vissza Kisújszállásra, és 12- én már a téeszben dolgoztam. Voltam traktoros, el- ' nökhelyettes, brigádvezető. A menyasszonyom türelmesen várt rám tíz évig, és 1952-ben esküdtünk, ö sajnos .tüdőbeteg volt, gyermekünk nem született, és 1962- iben meghalt. A második házasságomból lett egy lányom, ima főiskolás, férjhez imént, és ha minden igaz, ősztől nagypapa leszek. Ügy tűnik, az ón életemet temetések szegélyezik, mert a második nejem is eltemettem kilenc hónapja. Mit csináltak azóta? Várom haza a gyerekeket, és hogy johban múljon az idő, hizlalással bíbelődöm. Ott a sarokban, abban a táskáimban benne a „imotyóm”, mivel soha nem tudom, mikor rohan velem a mentő Karcagra. Négy infarktusom volt eddig, a kezelőorvosom szerint kész csoda, hogy egyáltalán nem .tettem még le a kanalat. Ezek után talán megérti, miért bolondozik, kalimpál ennyit a szivem.” Elmondta: Szél István nyugdíjas Lejegyezte: D. Szabó Miklós dúlt segíteni. Megköszönte a figyelmességet, majd azt mondta, kicsit zavartan: — Tudom, hogy ajándékot nem illik tovább adni, de engedd meg, hogy elvigyem ezt a csokrot az öregeknek. Nagyon boldogok lesznek vele, s nekem már úgyis örömet szerzett.., — Csak vigye, mama! Vigye. .. — dadogta a nővér. Az öregek otthonában mindenkinek jutott egy-egy illatozó rózsa, s a közös nappali vázájába is maradt három szál. A szürke épület szinte kivirult, mindenki köszönte a vendég kedvességét. Azonban fél, óra sem telt el, a közös nappali vázája ismét üres lett: eltűnt a három szál rózsa! Ez a kicsi csokor már titkos úton volt: Tóth Jani bácsi rejtete a kabátja alá. Amióta özvegyen maradt, hébe-hóba eljárt, kései udvariéként, hajdani szerelméhez, aki most ezzel fogadta: — Képzelje, János, jön haza' a fiam, a Pista, meg a családja. Nagy az én örömöm!... Hát maga hol szerezte ezeket a csodálatos rózsákat? Ezek még szebbek, mint az én kertem rózsái. (— s —) Egy csokor rózsa
