Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)

1989-04-26 / 96. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. ÁPRILIS 26. 5 Manapság egyre többet hallani a filmkészítés anya­gi feltételeinek szűkösségé­ről, de legalább annyit a ha­zai filmforgalmazás nehéz­kességéről — csütörtökön es­te a kettesen a Nézőpont is vele foglalkozott —; arról, hogy egyes filmalkotások egyszerűen niem jutnak el a nézőkhöz. Legfőképp a tény­feltáró munkák, a dokumen- tumfilmek sorsa mostoha, pedig éppen mert kevésbé költségesek, mint a kosztü­mös, díszletes játékfilmek, számuk rohamosan nő. De másfajta komolyabb igény is közrejátszik megszületésük­ben: lényegesebb: a múlt megismerésének vágya, még­hozzá azok vallomásaiból, el­beszéléseiből, akik az egyko­ri történetek élő tanúi, ha úgy tetszik volt alanyai il­letve tárgyai. Az is megfi­gyelhető, és ez talán kissé furcsa, hogy míg a filmgyár­tásiban egyre nagyobb térhez jutnak a többórás dokumen­tumfilmek, addig a televí­zióban jócskán megcsappant e műfaj ázsiója, érthetetle­nül kevesebb készül belőle, minit régebben. Tévémozi Tény: nincs olyan film­szemle, se a rövidfilmeké Miskolcon, se a játékfilmeké a fővárosban — a dökumen- tumfilmek is felvonulnak ezeken a seregszemléken —, amelyen parázs szakmai vi­tában ne fogalmazódnék meg határozottan: a szocio- gráfiikus, dokumentalista al­kotásokat mindenképpen el kell juttatni a közönséghez, s erre a legalkalmasabb mód — bemutatni őket a televí­zióban! Ugyanis ezeknek a többnyire „beszélő filmek­nek”, amelyekben egyszerű­en emberek szólnak megélt dolgaikról, régi időkre emlé­keznek vallomájsosan, igazi közegük a képernyő, a kis mozivászon, amelyen a be­szélő ember társunkká vá­lik, hisz természetesen em­berméretű marad, s a beszé­de őszinte és partneri, meg­hitt és akár bensőséges is lehet. Ezért szerzett örömet és egyben szült elégedettsé­get bennem a Gulyás-testvé­rek filmjének bemutatása a képernyőn, méghozzá két részben, így ugyanis milliók ismerhették meg a legalkal­masabb körülmények között történelmünknek egy alig­hanem sokak számára isme­retlen darabját vagy épp csak darabkáját — állampol­gárok Oktalan és jogtalan deportálását az 50-es évek­ben. Hány ezreket hurcoltak el otthonukból és kényszerítet­tek lágeréletre, robotmunká- ra, Iki tudja. A Gulyás-test­vérek csupán azokat keres­ték meg, akik a kocsi (Ti­szafüred közelében) állami gazdaságban dolgoztak, szi­gorú rendőri felügyelet alatt és embertelen körülmények közepette mintegy három esztendőn át. Több éves szí­vós, kutatómunkával sike­rült megszólaltaíniok a tábor egykori lakóit, s Törvénysér­tés nélkül címmel kötötték egybe, szerkesztették szigorú rendbe a vallomásokat. Meg­ható emberi sorsok, arcok és tekintetek, gyötrelmesen igaz kép szinte arcokból kompo­nálva, amit a fáradt tekinte­tek tisztasága is igazol. S a hang: nem a bosszú hangja, a megbocsátásé. Nem lobban fel itt a gyűlölet lángja, de a fájdalom sem hunyt ki azokból, akiket szóra bírtak a film alkotói. Például a sza­badulása után Kanadába emigráló zsidó család férfi- tagjáé, aki egyébként több sikeres találmány tulajdono­sa. de aki elvesztette gyer­mekeit a fasiszták gázkam­rádban — milyen megrendí- tően nyugtázta a vele történ­teket, szavaiból mélységes humánum árad. Akárcsak a Zalában tanító pedagógusé­ból, aki visszajár az egykori tábor helyére, s magával vi­szi tanítványait is, hogy me- mentóként mutassa meg ne­kik is az egykori szenvedé­sek színhelyét, ahol még egy kőlépcső is — ennyi maradi meg az egykori épületből — képes ma is felidéztetni vele a nehéz napokat. Nem kívá­nom részletezni e több órás film rendkívüli értékeit, de feltétlenül meg kell említeni az alkotók mértéktartó tár­gyilagosságát. Erre vall az is, hogy a képen megjelenhetett és szólhatott az is, aki a „rendért” felelt ebben a munkatáborban. S bizony el­gondolkodtató, vajon mi is Toppantotta úgy össze ezt az embert, ha jól emlékszem neve Bállá Mihály, hogy vé­gül is vigasztalásért földön­túli hatalmakhoz fordult misztikus áhítattal. Külön kis lélektani tanulmánynak be­illett a durvaságaiért emle­getett egykori parancsnok jámbor megtérésének bemu­tatása. Alighanem az ő sor­sa is tanulságos, nemcsak a táborlakóké, sőt intő példa is lehet. Az idén februárban a Gu­lyás-fivérek újabb munká­val jelentkeztek a Budapesti Filmszemlén, s történelem­faggató dokumentumfilmjei­vel Ember Judit is felkavar­ta a szemle szakmai közön­ségét. Remélem, a közeljö­vőben ezeket a munkákat s láthatjuk a Tévémoziban; a Gulyás-testvérek Erdélyről készült filmjét, akár folyta­tásban, hisz a három órát is meghaladja az időtartama, vagy Ember Judit Nagy Im- réék meneküléséről szóló filmsorozatát, amelyben Nagy Imre környezetének ma is éló tagjai beszélnek a jugoszláv nagykövetségen töltött napokról és a meg­hurcoltatás részleteiről. Megjegyzendő a Tévémozi jó ötlete, hogy tudniillik a programjában szereplő film­hez megelőző rövid beszélge­tést is eszközöl, azaz segí t el­igazodni a látnivalókban. Röviden Amilyen kicsi volt — szin­te elveszett az emberek kö­zött —, olyan óriási volt a humora. Az 50-es években őt is kitelepítették, akárcsak az előbb említett film hőseit, de a történelem fintora, utóbb kiderült, hogy mindez vele tévedésből történt, és né­hány hét múltán hazatérhe­tett. Királyhegyi Pálról van szó, aki szombat este a tele­vízió vendége volt. No nem személyesen, csak szellemé­ben, műveivel (ő már nyolc éve nincs közöttünk, sajnos), olyan humoreszkjeit, jelene­teit. krimiparódiáit kötötte csokorba Kállai István dra­maturg, amelyeket az Ame­rikát is megjárt humorista hozta magával a tengeren­túlról. Szórakoztató, kedves, mulatságos történetek, kissé sematikus keretbe illesztve, egy kártyázó társaságban „mesélik” el őket. Mi taga­dás. ennél eredetibb keret­játék is eszébe juthatott volna az összeállítás alkotói­nak — és szellemesebb. Ar­ról nem is beszélve, hogy a kártya nem volt épp Király­hegyi legkedvesebb szórako­zása, tehát a keretként ki­alakított helyzet még csak jellemzőnek sem mondható. A televízió külpolitikai szerkesztősége olyan ripor­tokat, tudósításokat kötött csokorba, amelyeket nagy nyugati televíziók munka­társai készítettek rólunk, hogy bemutassanak bennün­ket közönségüknek. Ez is lehet tükör, hogy szembe­nézhessünk magunkkal. Az Így nézünk ki . .. a Panorá­mát is szerkesztő külpoliti­kai rovat újító kedvét bizo­nyítja. V. M. Az új tanév munkarendje Jelképes kézfogás A Művelődési Minisztéri­um tájékoztatást adott a következő, az 1989/90-es tan­év munkarendjére vonatko­zó tudnivalókról. Az általános iskolákban és a középfokú oktatási intéz­mények nappali tagozatain a tanév 1989. szeptember 4-én, az első tanítási nappal kez­dődik. Az utolsó tanítási nap az általános iskolákban, a középiskolák 1—3. évfo­lyamán, a gép- és gyorsíró szakiskolákban, a speciális szakiskolákban, az egészség- ügyi tanintézmények 1—2. évfolyamán, valamint a szakmunkásképző iskolák­ban — az utolsó évfolyamok kivételével — 1990. június 8. A zeneiskolákban 1989. szeptember első hetében kez­dődik és 1990 június máso­dik hetében fejeződik be a tanév. A dolgozók iskoláiban az első és az utolsó tanítá­si napot az igazgató állapít­ja meg. A nemzetiségi gim­náziumokban érettségizők 1990. május 10-én, a többi középiskolában, illetve az egészségügyi szakiskolában végzők május 11-én, a szak­munkásképző iskolák utolsó éves diákjai május 25-én mennek utoljára iskolába. Az első tanítási napot meg­előzően — az általános mun­kaidőn kívüli időpontban — tanévnyitó, az utolsó tanítá­si napot követő héten pedig tanévzáró ünnepély tartható. Az első félév 1990. január 31-ig tart. Az iskolák 1990. február 9-ig értesítik a ta­nulókat, illetve szüleiket, gondviselőiket a diákok első félévi tanulmányainak ered­ményéről. A téli szü­net javasolt időpontja: 1989. december 21.—1990. január 2. A szünet előtti utolsó tanítási nap december 20-a, szerda, a szünet utáni első tanítási nap január 3-a, szerda. A tavaszi szünet ja­vasolt időpontja: 1990. ápri­lis 5.—április 17. A szünet előtti utolsó tanítási nap áp­rilis 3-a. kedd, a szünet utá­ni első pedig április 18-a, szerda. Testvérvárosok kórusainak hangversenye Szolnokon Hétfőn este a városi tanács dísztermében koncertet adott két külföldről érkezett kórus: a Riihimaen Mies- laulajat RY és a Tallinni Énekta­nárok Kórusa. A termet zsúfolá­sig megtöltő kö­zönséget — az énekkarok „ét­lapján” szereplő zenei csemegéken túl — bizonyára vonzotta az együt­tesek sikereinek híre is. Juhász József, a Hazafias Nép­front Városi Bi­zottságának titká­ra megnyitó sza­vai után először a Finnországból érkezett fér­fikar: a Riihimaen Mieslau- lajat RY mutata be műso­rát. A kórus karnagya, a rendkívül szuggesztív Kari Marajanta egyetlen mű ki­vételével finn zeneszerzők műveiből állította össze az együttes műsorát. Ezek a művek azonban nagyon is alkalmasnak bizonyultak arra, hogy a kórus megmu­tathassa mire képes. A ki­egyenlített hangon éneklő szólamok a karmester kezé­ben engedelmes hangszer­ként szólaltatták meg az ér­dekest fcibbnyire romanti­kus, helyenként népies és néha az igényes könnyűzene kategóriájába sorolható da­rabokat. A kórus műsorából leginkább Hannikainen: El­indulok a mezőn, Rantavara: Énekes ás Marttinen: Test­vérek visszatérése Jukolá- ba című művének átélt elő­adása emelkedett ki. Az elegáns finn férfikórus után a színpompás népvise­letbe öltözött Tallinni Ének­tanárok Kórusa mutatta be műsorát. Az együttest maga a karnagy An.tss Sööt mu­tatta be: elmondotta, hogy a kórus alig egy éve alakult, hogy tagjai különböző váro­sokban dolgoznak, s hogy nem próbálnak rendszeresen csak alkalmanként, szeminá- riumszerűen. Már az első, általuk előadott műben — Ernesaks: A fiatal tavasz cí­mű kompozíciójában — vilá­gosan megmutatkoztak a kó­rus erényei: a képzett hang, intonációs és ritmikai biz­tonság, a dinamikailag rend­kívül széles skálán vafó ár­nyalni tudás, a szólamok hangszínének szépsége, a kórus hatalmas hangterje­delme. A nagyon magasra állított mércének is megfe­lelő műsort ez a kórus is ha­zája zeneszerzőinek művei­ből állította össze. Az Antss Sööt által vezényelt művek közül talán Otsa: Szerelem a nem sejthető úton jön, Tu- bin: A vénlány dala és Tor­mis: Félre a hintán című művének virtuóz előadása, emelhető ki. A kórus nagy­szerű karmesterének gesztu­sai a zenei történést fejezik ki elsősorban, a vele szinte egyszerre lélegző és mozdu­ló kórusnak nincs is szüksé­ge a megszokott, vezénylő mozdulatokra. De nem ki­sebbek az énekkar másik karmesterének, a bájos Vai- ke Vibopun-nak érdemei sem. Tolmácsolásában szólalt meg a hangverseny talán legérdekesebb darabja. Tor­mis: Varázsdal a fejéshez című műve — lenyűgöző elő­adásban. Bárdos Lajos: Ma­gos a rutafa című népdal­szvitjének előadása pedig ezen a hőfokon magyar kó­rusok becsületére is válha­tott volna. Az esten szereplő két kó­rust példaként lehet állíta­ni valamennyi énekkar elé: bár teljesen nyilvánvalóan a pólus két végét képviselik, a maguk szintjén a legtöb­bet tudják produkálni. Aszó nemes értelmében amatőr finn kórus tagjairól „látat­lanban” megállapítható, hogy az éneklő közösségért mindenre kész, a zenéért ra­jongó művelt és intelligens emberek ők. A pólus másik vége: a csaknem professzio­nista észt női kar tagjai ze­neileg művelt, az énektaní­tást hivatásként gyakorló pedagógusok, akik, — ha nem is rendelkeznek olyan hanggal, mint a hivatásos énekkarok tagjai — együtte­sen kiemelkedő művészi ér­tékű produkciókra képesek. Buday Péter, a KÓTA me­gyei szervezete titkára me­leg hangú zárszavai után a koncert megható záróak­kordjaként a két egynemű kar vegyeskarrá alakult, és az egész hangversenyt hatal­mas tapssal jutalmazó kö­zönség és a maguk örömére egy finn és egy észt kórus­művet adott elő. Szathmáry Judit Kovács Tibor kiállítása Martfűn A martfűi művelődési központ emeletének előcsar­nokában állították ki Kovács Tibor karcagi orvosfestő ké­peit. A hidegfényű hiányos megvilágítás sajnos nem kedvez a festmények mikro­világának, tudomásul kell vennünk, hogy szőkébb ha­zánkban néhány kiállítóhely — Szolnoki Galéria, MMIK galériája, Mezőtúri Kiállító Csarnok, a karcagi Déryné Művelődési Ház nagyterme — kivételével alig van olyan helyiség amelyben igényes festői munkák maradéktalan szépségükben élvezhetőek lennének. Mindezek figyelembe véte­lével is elismerés illeti a tárlatnak hajlékot adó mű­velődési házat, a kiállítás megrendezéséért — de az al­kotót is, aki a kedvezőtlen körülmények között is vál­lalta a martfűi bemutatko­zást. Az eredmény igazolja a kölcsönös jószándékot, a tár­lat látogatói elismerően ír­nak, szólnak a különös va- rázsú képekről. S amit na­gyon fontosnak tartok, a martfűi nézősereg érzelmi­leg és értelmileg is nagyon közéj került Kovács Tibor festészetének lényegéhez. A karcagi szik viliágában szü­lettek ezek a képek, a kiet­lenség költői szárnyalást kap a festmények legjobbja- in, de nem sérül a valóság Tanyaudvar sem. Ez a tárlat is meggyő­zi a látogatót arról, szűkített tematikájával is, hogy Ko­vács Tibor nem a Kunság tájfestője, topográfiai meg- örökítője, hanem egy múló világ mai látványának mű­vészi tükröztetője. Egysze­rűbben : festője. Kovács Tibor képein ak­kor is ott érezzük a táj em­berét ha nem portrét fest, — öreg kun, Parasztasszonv — hanem tocsogóst, nádast, vadvizet. S éppen az teszi Kovács Tibor tájfestészetét is emberközpontúvá, hogy a nehéz lét körülményei kö­zött érezteti meg a termé­szettel viaskodó embert. Csorda

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents