Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-07 / 56. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. MÁRCIUS 7. Azt írták rólam: üli round típusú színész vagyok t. Beszélgetés ifj. Újlaki Lászlóval Ifj. Újlaki Lászlót, a Szigligeti Színház művészét aligha kell bemutatni olvasóinknak. Régi ismerőse ő már a megyének, hiszen 1964-től nyolc évadot töltött a szolnoki színpadón. Utána Szeged, majd Győr. később pedig Pécs következett. Tavaly ősszel azonban újra Szolnokra vetette a sors. Mi mással kezdődhetne hát ez a beszélgetés, mint azzal, hogy Újlaki László miért tért vissza tizenhét év után a Tisza-partra? — Legutóbbi színházam, a Pécsi Nemzeti Színház nehéz időket élt át a közelmúltban; igazgatóválság alakult kb s ebben a légkörben én nem láttam biztosnak a jövőmet. Ügy gondoltam, váltanom kell. Először a Mikroszkóp Színpaddal tárgyaltam, pontosabban Sas Józsefjei, aki az ő életéről szóló musical- ban szánt nekem egy szerepet. Tulajdonképpen a barátját játszottam volna el. Nem lett volna különösebben nehéz, hiszen magamat „formáltam” volna meg; a szegedi évek alatt ugyanis ketten voltunk táncos-komikusok a színháznál. — Mégsem volt kecsegtető az ajánlat? — Nos, Sas József már az elején felhívta a figyelmem arra, hogy a Mikroszkóp nem csupán kabaré, hanem színház is. Én azonban törtem a fejem, hogy feladjam a játék művészi lényegét, igényességét, vagy pedig próbálkozzam újfent vidéken? A döntésem ismert.. . Hogy miért éppen Szolnok? Egyszerű a válasz: azt hallottam másoktól, a kollégáktól, hogy a szolnoki színház jó. Pécsett megértették távozási szándékomat. — Mendemondák keringenek arról, hogy annak idején Szolnokról miért távozott. Mi az igazság? — Két oka is volt. de az egyikről nem szívesen beszélek. Fájó emlék. A döntő ok az volt, hogy féltem a beskatulyázástól, hiszen engem nyolc éven át főleg táncos-komikus szerepekben láthatott a közönség. Éppen ezért esett jól egy alkalommal a Székely Gábor rendezte Hosszú út az éjszakában című O’Neil-darabban prózai szerepet játszani. Rádöbbentem, hogy a jópofa operetteken kívül más műfajban is „van számomra hely”. — Ne tartson szemtelennek: mi volt a másik ok? — Menyasszonyommal egy szerencsétlen kimenetelű autóbaleset ért bennünket, s ő nem élte túl. Nagyon megrázott az eset. — Többször szóba hozta a táncos-komikus elnevezést. Mintha nyomasztaná önt. Voltaképp minek tartja magát? — Elsősorban prózai színésznek. Emellett olyan szerencsétlennek. aki több mindenhez ért. Egy ízben a Film Színház Muzsika című lap kritikusa azt írta rólam, hogy all round típusú színész vagyok, tehát olyasfajta, akit bármilyen műfajban mélyvízbe lehet dobni. Jólesett ez a titulus. — Szolnokra, gondolom, nagy reményekkel jött. Mégis a közönséq a mellőzöttsége jeleit kezdi felfedezni... — Nézze, én nem vagyok az a'típus, aki nap mint nap felrohan az igazgatóhoz, és hisztizik a szerepekért. Annak idején Schwajda György egy-két főszeren ígéretével csábított ide. Én azt mondtam, hogy kisszerepet is vállalok. — Ügy tűnik, eddig csak az utóbbi „jött be”. — Hát igen, a Caligulában Júdás szerepét osztották rám. a Marica grófnőben pedig Kudelkát, a főkomornyi- kot. — Tudja, hogy a fél város, s talán a megye is, a Marica grófnőben nyújtott alakításáról beszélt? — Pedig a szerep megformálásakor voltak gondjaim, ugyanis a rendező, Horváth Tivadar „engedélye nélkül” alakítottam úgy a szerepet, ahpgyan a közönség látta. Horváth a próbák során nem volt kibékülve velem, és felháborodva kérte ki magának az önállóságomat. Éppen ezért nagyon örültem, amikor év végén a legjobb f^rfi epizódszerepért járó jutalmat én kaptam a színháznál. — Sablonos a kérdés, de egy színész esetében nem tekinthetünk el tőle: vannak szerepálmai? — Erre nem merek semmit mondani, mert attól, félek. hogy amit megnevezek, nem tudom megcsinálni. De hogy ne ködösítsek: nemrég elolvastam a Sirályt Csehov- tól, és körülbelül három szerepet találtam benne magamnak. Még annyit az előbbi gondolathoz, hogy amelyik szerepről azt mondták, ezt nem lehet jól megoldani vagy nem való nekem, abban úgy érzem, átlagon felüli voltam. — Milyen darabban láthatjuk legközelebb? — Két nehéz hónap után kezdem összeszedni magam. A január és a február kiesett a munkámból: otthon ültem, és repülőmodelleket ragasztgattam. — Lehet, hogy hízelgő a hasonlat, de Michelangelo széklábat farag? — Úgy látszik, örököltem a génjeimben édesapám modellezési hajlamait. Pedig sohasem hittem magamról, hogy én ilyen aprólékos műveletekre képes leszek. Szükségem volt arra, hogy lefoglaljam magam valamivel, mert mélyponton voltam. De a lényeg: áprilisban lesz a Chicago című musical bemutatója, ebben ismét szerepet kaptam. — Megint egy zenés műfaj, és megint — gondolom — nem főszerep. — Felmentem a direktorhoz, de megnyugtattak, hogy átmeneti a helyzet. Jövőre sok szép dologgal bíztattak. — Ne haragudjon, hogy végezetül célzatosan megkérdezem: hogy érzi magát Szolnokon? — Érzem a közönség sze- retetét, felismernek az utcán. Jók itt a kollégák, nyitottak, értelmesek. Schwajda mindent megtesz a színészek érdekében. Egyébként folyamatosan hív vissza a pécsi színház is. Jó lenne itt is, ott is játszani. Erre persze megoldást kellene találni . . . Jurkovics János (Fotó: H. L.) Hz első városi kiállítások Martfűn Martfűn a múlt hét péntekén ünnepi tanácsülésen adták át a városalapításról szóló oklevelet. Az eseménnyel egyidő- ben a művelődési központban több kiállítást tekinthetnek meg a résztvevők. Március 9-éig látható a művelődési központ első emeleti aulájában Szabolcska Péter és Szabolcska Éva amatőr festő kiállítása Szabolcska Péter közel egy évtizedig a Tisza Cipőgyár dolgozója (alapító tagja) volt. A Tisza Cipőgyár legújabb termékei — ezúttal a művelődési házban megrendezett kiállítás tárlóiban ______ Fotó: Nagy Zsolt S zól a rádió ZPremier Szolnokon Mit tagadjam, magam is azok között voltam, akik mélységesen fájlalták, hogy a vidéki stúdiók „átmentek” hajnali hírharsonákba. Nem azért, mert a kora reggeli időpont nem tetszett, hanem azért, mert tudtam, vidéken reggel hattól fél nyolcig aligha lehet olyan hallgatósága a rádiónak, mint a korábbi, megszokott és jó időben, Szolnokon például öttől este fél hétig. A gyárakba, földekre járó dolgozó emberek pontosan reggel, hat és fél nyolc között nem tölthetik rádihallgatás- sal az idejüket, a munkaidő többnyire ugyanis reggel hatkor vagy hétkor kezdődik. S kicsit talán a rádiósok miatt is berzenkedtem. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy e hivatás gyakorlói hajnalok hajnalán kelnek, s akkor a legmunkaképesebbek.. . Ráadásul: amit vidéken reggel hatkor eseményként „el lehet adni a rádióban”, az már rendre a napilapokban, jelen esetben a vidéki újságokban is olvasható. Pedig ugye a rádiót azért szeretik a legjobban, mert mindmáig a leggyorsabb hírközlő. Ha mindehhez még hozzáveszem, hogy itt nálunk Szolnokon két év alatt alaposan megfogyatkozott a stúdió megszokott (szeretett?) gárdája, nos, sokat írhatok a két év ezelőtti döntés rovására, a hajnali adások kárára. Jó, hogy mindez a múlté már. Március elsején délután 17 órakor valósággal szaladtam haza, hogy meghallgassam a premiert, két év után a stúdió első délutáni adását. Nem vártam csodát, — nem is kaptam, de a nosztalgiám kielégült. Hírek, zene, körkép, időjárásjelentés, körkép, méghozzá új tartalommal, kezdetnek nem rossz. A megyei, alföldi hírek blokkja után ugyanis egy kis kitekintést kaptunk az országra, a világ eseményeire. Ez korábban sosem volt, újításnak se rossz. Amin kicsit meglepődtem, az a Szóváltás volt. Ez a műsor így, először nem túlságosan tetszett, — igaz a témája se szakmabelieknek való. A reklámról próbáltak csevegni, érdekeset adni — nem vagyok benne biztos, hogy sikerült. Ami fölélénkítette, .egy régi hallgató pár perce: arról beszélt, milyen régen híve a szolnoki rádiónak, s emlékezete szerint hogyan szólt hallgatóihoz az alapítás évtizedében, a bizonyos ötvenes években. . . Nézzék el, hogy az Alföldi krnika szignálján elméláztam. A zene a régi, s nekem eszembe jutott, kik konferálták az évtizedek során ezt a műsort: Upor Péter, Győri -Ilona, Hollósi Frigyes. Hja kérem. akkor még színészek is rádióztak vidéken! S nem is ártott talán a szép hang, a vers, dal, próza. Az Alföldi krónika első adása most egybeesett három Szolnok megyei település premierjével is. Kihasználták a riporterék. Megkérdezték Kunhegyesen, Jászapátin és Martfűn: hogyan telt az ott élők első városi napja, s milyen gondolatuk van azon a napon, amelyen a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának döntése értelmében hárommal szaporodott a megye városainak száma? (SJ) LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Kedves Árpi, nemrég Pestre indult egy ismerősöm, ,és szólt, ha valami küldenivagy intéznivalóm lenne, hát ő nagyon szívesen... Megkértem, ha könyvesboltban jár, vegye meg nekem azt a regényt, amelyik a közelmúltban jelent meg, és itt hiába keresem. Azt mondja, rendben, utánanéz, de minek azt megvenni, hisz a könyvtárban is.biztos meglesz, ki lehet majd kölcsönözni. Más érvem nem volt. csak ez: szeretném, ha ez nekem is meglenne... Nos, komám, a későbbiekben jócskán eltűnődtem ezen hogy valóban van-e értelme az efféle szerzésnek. Hiszen már annyi minden megvolt — tárgyi értelemben! —, ami most nincs, amit látszólag könnyen hagytam veszni, és ami egyre jobban hiányzik. Érdekes, a tisztességesen berendezett háromszobás lakásból legkevésbé hiányolom azt, ami a legértékesebbnek tűnhet:'magát a lakást, a bútorokat, a tévét, a hűtőszekrényt s hasonlókat. Bár..., bizonyára emlékszel. mennyire örvendtem annak a hálószobabútornak, melyet egy angol exportból sikerült lecsípni, akárcsak aimak a kényelmes körkanapénak, melyet a társalgóba vásároltam, s melyen ülve igazán jókat csevegtünk; kománéd meg a modern konyhabútorára, a szépen gyarapodó edényeire, a függönyök- . re, a csillárokra volt igen büszke, keresztfiad pedig nyilvánvalóan ragaszkodott pompás gyermekágyához s a járókához. Valami oknál fogva azonban mindez mégsem nőtt annyira hozzánk, hogy zokogva idéznénk fel emlékképüket. Volt, nincs... Egyre fájóbban nincs meg, nincs itt viszont a sokak szemében kevésbé fontosnak, értékesnek számító apróság, köztük olyanok is, melyeket már-már magam is kidobtam, aztán — több-kevesebb sikerrel — átmentettem számtalan otthoni költözésem, egy válás majd egy újranősülés viharain. Nosztalgiával gondolok például, a múltszázadi őseimtől rám maradt takaros szelencére, abban mindig minden iratom biztonságban és kéznél volt (itt az a kevés okmányom, ami van, mind szanaszét) ; sokszor hiányoznak szegény, asztalosmester apámtól örökölt szerszámaim) az elkerülhetetlen barkácsoláshoz itt is kapni eszközöket, de számomra például, az a gyalu volt áz igazi, melyről egy mai szaki azt sem tudja,' hogyan kell kézbe venni); nincs meg a magam fabrikálta íróasztalom melyen négy év alatt, többek között, négy könyvet voltam képes írni; nincsenek itt „horgásztrófeáim” a preparált csukafejek ordításra nyitott szájukkal, s benne a hegyes, sűrű fogazat reménykeltő sugallata: lehetne még harapni is, ha...; nem kapcsolhatom bg azt a rádiót, melyen kora reggeltől késő estig a Kossuth-adó műsora szólt, valahová tartozásunknak füllel hallható jele (legalábbis annak véltük); nem lóg a falon, ágyunk fölött a fagyöngy, melyet egy kirándulás alkalmával kománéddal kettesben szedtünk, és három hét múlva derült ki. hogy körülbelül három hete terhes... Hova lettek a véletlenül mindenhova (csak éppen ide nem) magammal hurcolt fényképeim. viszontlátom-e még egyesz- tendős nagy kopasz fejem vagy hároméves önmagam az akkor még fiatat és oly szép édesanyám oldalán; kacag-e majd valaha valamelyik gyermekem vagy unokám azon az erőltetett vigyorgáson, melyet az óvodás csoportképhez kényszerítettem ki magamból: felfedezi, felfedezheti-e valaki, hogy a népi együttes székely ruhás táncosa ugyanaz a legény, akit máshol egy győztes kosárlabdacsapat játékosaként ábrázol a fotó s így tovább?... És kinél lehetnek a könyveim, a megjelent munkáim, s a kiadatlan kézirataim? A hirtelen támadt résen kényszerűségből gyorsan menekülve meg sem beszélhettük rendesen senkivel, hogy mire ki ügyel majd, illetve őrzi mindaddig, míg apránként, akár évek múlva kicsempészhető az apróság, a dolgoknak ez az „értéktelenebb” része. Mint később értesültem róla, otthoni javaim mentésekor ezeket az apróságokat, az emlékeimben féltve őrzött „csecsebecséket” ä volt lakásunkban egybegyűlt társaság vagy . prédának tekintette vagy szemétbe dobható kacatnak. Voltak és nincsenek, ez az a gondolat, amivel nehezen barátkozom. Persze, magamra vessek, én kapkodtam el a döntés kivitelezését. Te tudod, hogy nem tehettem másként, nem is erről van szó. Csak a múltkor, ugye. a honvágyat juttatta eszembe a druszám, s azt hiszem, hajdanvolt apróbb- nagyobb dolgaim hiánya ide tartozik. Ami meg a kapkodást, a szerzett javak sietve feladását illeti, én még hagyján... Az otthon töltött utolsó néhány évben következetesen nem vettem, nem gyűjtöttem, nem csináltam semmit. A kománéd még tapétázni akart a lakásban, festetni, mázoltatni, ezt-azt megjavíttatni, esetleg lakást cserélni...; én nem. Meg is mondtam neki kereken: én ebben az országban többet lakást nem cserélek, s ebben a lakásban sem vagyok hajlandó sehova még egy szeget is beverni! De a többiek... Emlékezz csak: Misiék egész télen és tavasz- szal a lakásuk rendbetételén dolgoztak. új konyha, új fürdőszoba, vízszerelés, csempézés stb., aztán nyáron két hátizsákkal nékivágtak Ausztriának, mindent hátrahagyva, Pista barátunknak egy fél élete s az egészsége ment arra, hogy lakhatóvá, sőt takarossá és kényelmessé tegyék a lerobbant állapotban örökölt kertes házat, aztán Mari, a felesége eldöntötte az egész munkájuk (eddigi életük) értelmetlenségét, nem jött vissza a svédországi nagynénitől; mit tehetett Pista, otthagy mindent és a két kislánnyal mennek Mari után. Tudod jól, hogy sorolhatnám, te is megteheted helyettem. Amit én hozzáfűznék: nem volt könnyű (kalandvágy — mint azt sokan hiszik) ilyen lépést tenni, és más tájon koldusnak beállni. j Árpádom. mindketten tudjuk, nemcsak most és nemcsak velünk történik ilyesmi, az évezredek folyamán jó néhányszor megesett, hogy emberek kénytelenek voltak veszni hagyni mindenüket, hogy menthessék a legfontosabbat. Mindössze halkan, bizonytalanul és félve hoznám tudomásodra tűnődéseim eme megsejtését: ez a mi menekülésünk nagyonis felér egy deportálás vagy egy kivégzés előli meneküléssel... Azt a bizonyos regényt, amelyikről az elején írtam, talán mégis megvásárolom. Ha nem másért, hát azért, hogy a fiamnak meglegyen. Hátha véletlenül neki nem kell majd sehol veszni hagynia. Bár nem úgy néz ki, de hátha neki soha nem kell majd menekülnie. Tehát: még próbál remélni komád, Lajos
