Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

1989. március 4. irodalom, művészet Gál Éva Emese: Szeress! falak félelmek csendek tanácsok között menj ahogyan mások akiket pőrére vetkeztettek kegyetlen simogatások . szeress ott ahol megszűnik a tér ahol összezsúfol a kényszer millió létet valami sajgó mezítelenséggel ahol nincs múlt hogy messzesége visszaszólítson egy álmot ahol megszűnik az'álom betakarni a valóságot ahol már nincs szó hogy kimondja nincs képzelet tmi megteremtse szeress úgy ahogy nincs erőd jövőre fényre szerelemre itt ahol a védtelen szívekben mégis földobog az ének ahol nyílnak a sebek mint a rózsák vagy mint a gondolatok: pirosak hófehérek Szenti Ernő: A kiszámíthatatlan háta mögött Az igazzal való foglalatoskodás nélkül Elérhetetlen számomra a szó Szívverésem ökle elől Elhajolt a fürge mozgású idő A kiszámíthatatlan háta mögött Törvények lopakodnak nesztelenül Sötétséghez szokott álmaim szemét Bántja a nappal világossága Irigykedik a gyűlölet A simogatássá melegedett mozdulatokra Kudarcként élte meg mosolyom Szájam mozdulatlanságát Peterman Károly: Furcsa tájon A középkorú férfi, Vili kongó, monoton léptei. — Faltól falig, faltól falig, fal­tól falig .. A léptek zaja lassan egy ceru­zával való kopogásba tűnik át. Magabiztos, cinikus, kárörvendő férfihang hallatszik. A főnök nyá­lasán. magas, éneklő, tudálékos hangon szót. — Azt hiszem, maga még nem érti egészen jól, hogy mi is tör­tént tulajdonképpen, node sebaj, majd én elmagyarázom. Vilikém, te el vagy bocsátva. És a ceruza szenvtelenül kopog. Vili szenvtelenül monoton léptei. — Faltól falig, faltól falig, fal- , tói falig ... Ablaktörlő kattogása. Halk mo­torzúgás, kint eső. Szeméből néha elsuhan egy-egy kocsi. Az autó­ban sókáig csönd, aztán papír­csörgés. Barátságos férfihang kér­dezi. — Kérsz? Vili feleszmél gondolataiból. — Mi? — Cigit.. — Ahan. Űjabb papírcsörgés majd ön­gyújtó kattanása. Csönd. ' — Kivágott? — Ki. Ebbe beleőrül az ember. — A szarláda! Ismét nyomasztó a csönd. Hir­telen kiáltás harsan. — Te hülye, mit csinálsz? Engedd el a kormányt! Nagy csörömpölés után nyo­masztó csönd. Néhány nehéz lé­legzetvétel; majd Vili ordítása hallatszik. A férfi monoton szív- hangja. — Túléli, doktor úr? — Igen. Neki szerencséje volt. Tárgyilagos, hideg hang szólal meg a rádióból. — Egy huszonnégy éves fiatal­ember szombaton tragikus autó­balesetet szenvedett... A férfi kongó lépteinek üteme felgyorsul, zaklatottan járkál. — Faltól falig, faltól falig, fal­tól falig. .. Női léptek. Meggyötört, idős női hang. — Ide figyelj, fiam! Én meg­mondom magának őszintén, hogy magát hibáztatom a fiam halálá­ért. Kívánom, hogy bűnhődjék meg méltón! Majd a börtön négy fala között megtudja, mi az a magány. Járkálhat majd egyik faltól 3 másikig, és nem lesz ki­hez szólnia. Ezt kívánom magának. — Faltól falig, faltól fal'«?, fal­tól falig... ' Egy nagy terfemben sok ember zsibong, aztán hirtelen megszűnik a zsongás. — A vádlottat a bíróság a szak­értők véleményének figyelembe vételével a vádak alól felmenti... A kis szoba, üres, a középkorú férfi léptei konganak. A falak mentén járkál körbe- körbe. Üvölt. — Faltól • falig, faltól falig, fal­tól falig ... Kovács Tibor: Karcagi zug Géczi A. János: Papírvizsgálat zinte dél lett. mire . azon a keddeni sorra S í i kerültem. „Na Poprá­" di. --most vagy soha!” — kezdtem fújni mon- ; dókámat csengő han­gon, del le is lohadtam menten. "Egész délelőtt arra számítottam többen lesznek, egy igazi bizottság, hogy! a, fontos munkájuktól elráncigált szaktekin­télyek fagyosan merednek majd rám mintha én rendeltem volna el megmérettetésem, én lennék az oka, hogy itt elpazarolják — s mire! — a drága idejüket. Ehe­lyett egy kopaszodó, már majdnem öreg férfi bámuít rám az asztal túlsó oldaláról. „Néz. tehát még vagyok!” — emberéltem meg ma­gam. s újult erővel hadartam to­vább az idejében megküldött kér­déseikre előkészített válaszaimat. A férfi unottan, már-már bosszú­san hallgatta mondandómat. Arc­játékáról lerítt. saját kelepcéjébe sétálhatott bele, hiszen a típuskér­déseikre csak típusválaszok szület­hettek. Félbe is szakított, s csak akkor élénkült meg kissé, amint kurta intésére kiteregettem eléje a papírjaimat. —Eddig rendben is volnánk — mondta. Aztán csak ült ott. szótlanul, mellén az úgy látszik itt mindenki számára kötelező szolgálati jel­vénnyel Ült és nézett. „P.ALI VAN P. / IRODAFÖNÖK” — " sikerült kibetűznöm a fehér műanyag la­pocskára erősített névjegykártyát. Közben ő csak nézett, nézett azok­kal a furcsa-nagy, mindenki szá­mára érthető elkötelezettségét hir­dető szemeivel. „Eh, nem lehet rossz fiú. ha egy kicsit kíváncsi is . .. Ez! nemi ez a pali” — emberelterrv meg magam újra, s mintegy oda-nem-valósá- gom bizonyításaként. elszántan néztem a szeme közé. ö ülve, én állva — hosszú ideig néztük így egymást. „Hát nem megmondtam, hogy nem lehet rossz fiú!... Hogy is lehetne egy Pali vagy) P.? Mert lefogadom, ha utánanéznék, kide­rülne. csak megérkezett ő is egy nap, északról, a flamandokkal” — játszadoztam el a neve adta lehe­tőséggel. „Pali van Pali. VILÁGKÖRÜLI UTAZÁSOK! Ugyanott: CAMUS- NAPOLEON, gyarmatosításkori tengerészf laskákban! Valamint Minden Hónapi Első Keddjén: FLAM AND AUKCIÓ! (Garantál­tan osztályonfelüli árak!)” — für­késztem most. már szinte kíváncsi­an az arcát. „Mert az is lehetne, ha nem ülne itt, így . . . S nem, nézne ... De mi az. hogy nézne? ! — Valami baj van a papírjaim­mal? ! — elégeltem meg végül is flamand mivoltomat. — Nem ... Dehogyis! „Ez hiba volt: kérdezni, amikor azért hívattak, hogy válaszoljak!” De én már ilyen vagyok. Hirtelen haragú. Mérgem viszont szalma­láng életű. Egy kis lobogás, izzás, s aztán már csak a pernyeíz ma­rad. Azt nyelem aztán sokáig,' ahelyett, hogy az asztalra csapnék — egyszer legalább! —, és megmu­tatnám puskaporos mivoltomat. De én már ilyen vagyok. Mérgében is önmagát rövidítő. „Mert ez már mégiscsak... Így végigmérni az embert!” A férfi közben ráérősen forgat­ta. silabizálta papírjaimat. Mozdu­latai elárulták, végre igazi-dolga akadt. Néhányszor abba is hagyta a vizsgálódást, s ilyenkor tollán igazítva, a hozzáértők gyönyörével bejegyzett valamit a nagykönyvbe. „Elkönyvel ez, vagy mi? !” Hosszú, hosszú percek teltek el, s mire azt hittem, a végére értünk ennek az egésznek, kiderült, vala­mi mégsem stimmel, mert? újból sorravette papírjaimat. Egy pilla­natig úgy tűnt. személyazonossá- gimból meg a munkakönyvemből, mintegy a maga szórakozására, várat épít. vagy legalábbis alag­utat, hogy alája dughassa az ösz- ■ szehajtogatott keresztlevél-másola­tokat, megannyi diplomám fotó­kópiáit. meg a sok miegyebeket, melyeket — a munkahelycsere út­vesztőjében némi jártasságra szert téve — készségesen sorakoztattam volt ki eléje; de elkomorodó pil­lantásából ítélve, szórakozásról szó sem( volt. —. A vállalati minősítése hiány­zik! — jelentette ki harciasán. Valami mentegetőzésféleséget mormogva dugtam orra alá a két- pecsétes papírost, megtoldva még, a biztonság kedvéért, hovátartozá- saimat. s szabályosan igazolható mindenféle tagságomat tisztázó könyvecskékkel. Erre lehiggadt. — Eddig, rendben is volnánk — mondta. Aztán csak ült ott, mellén az úgy látszik itt mindenki számára kötelező szolgálati jelvénnyel. Ült és nézett. Mustrálgatott. Sőt. több­ször is végigmért. tetőtől talpig. Míg rá nem szóltam: — Valamj baj van a papírjaim­mal? — Nem... Dehogyis! — ingat­ta a fejét, mintha- őt lepte volna meg a legjobban ez sS nem várt fejleményj — Habár ki tudja? ülve. én állva — néz­etük egymást hosszú 0 ~ - ideig, s amint végül is elkapta' rólam a te­kintetét, visszanyert magabiztosságomból i már egy mosolyra is tellett volna; ha nem veszem észre, hogy valójában azért nem engem néz, mert rám figyel, rám: a nagykönyvbélire. „Néz, mert vagyok!” — hasított) beíém a dühvei azonos felismerés. „Mert itt, ill. ott vagyok!” — meredtem iszonyattal a nágykönyvre. És azóta, bár mindannyiszor utamra enged a következő papír­vizsgálatig megválaszolandó kér­déseivel, szóval én azóta . .. azóta mindig magamon érzem a nagy­könyvből rám meredő tekintetét. Dorkovics Ágnes: József Attila Karcagon jő az alkony, rá az este. bsszesürülnek a tárgyak, s illő díszeik levetve lényegükkel eggyé válnak. mi közel, mind messzit sejdít. lesben áll a kandi ész: a sötétben fogdmegesdit jár, mint a zsebes csibész. nincsen domb itt, sík vidék ez. míítrágyaszagú a táj. s fönn a fák közt körbefércelt udvarral egy tanya száll. fönn a fák közt ring az álom. ring a sárga színű nincs, s lenn a közös, nagy kaszálón ebek kardala nyüszít. ím a rendben torz kis inda társai közt mit sem ér. de lassan jár az égi inga: minden fűszálat elér. mert a torz is Egy, ha torzan. s nincs törött lét, mégha Szép is. . . hull az éji harmat hosszan, ' - cseppjei a lelket érik.

Next

/
Thumbnails
Contents