Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. MÁRCIUS 18. Szrmédi Kórházi imádság Néhány kórházban újabban istentiszteletet tartanak, és a lelkiatyákkal személyesen is lehet beszélni az úgynevezett fogadóórákon. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak azok keresik fel a papot, akik gyónni akarnak. Kórházban fekve bizonyára azok is kényszert éreznek, hogy beszéljenek vele, akik egyébként templomba se járnak. De mit mondhat egy ateista beteg a papnak? / — Jó napot kívánok, bocsánat: dicsértessék, tisztelendő atyám, nézze el nekem, hogy nem vagyok otthonos még a köszönésben se, de úgy gondolom, attól, hogy én nem hiszek Istenben, attól még fölkereshetem önt és bizonyára meghallgat engem. Muszáj, hogy beszéljek valakivel azokról a dolgokról, amelyek velem, velünk történnek a kórházban. És higgye el, nem tudjuk senkinek elmondani. A hozzátartozókat, a barátokat egy világ választja el tőlünk, ők csak az eszükkel képesek felfogni az itt történteket, és nem a szívükkel. Ök nem érzik, legfeljebb értik ezt a kiszolgáltatottságot, ezt a véd- telenséget és ezt a könyörtelen közömbösséget, amely nap mint nap bénult hallgatásba kényszeríti riadtságunkat Nem tudom, hogy a betegségemet kiderítik-e, hogy meggyógyítanak-e, hogy azt a gyógyszert kapom-e, amelyik valóban a legjobb, de higgye el, nem is ez kelt most félelmet bennem, hiszen a szakmai törődés ellenőrizhetetlen, és csak később jövök rá, ha valaki valamit elszúrt. Emiatt tehát esetleg később kell majd agggódnom, emiatt most még embernek érezhetném magam. Más miatt félek, tisztelendő atyám. Elveszettnek érzem magam, és reményeimnek nincs fogódzója. Az ápolónő átnéz rajtam, én nem vagyok súlyos beteg, engem nem kell etetni, nem kell emelgetni a testem, és ez a szemükben — tisztelet a kivételnek — egyenlő azzal, hogy nem kell hozzám szólni sem. Persze bizonyára nem érnek rá, hogy néhány szót váltsanak velem. Érthető, hiszen nagyon elfoglaltak. A szobánkban fekszik ugyanis egy beteg, aki ismerős a kórházban. Naponta hússzor benéznek hozzá, ápolónők, laboránsok, ki tudja még milyen titokzatos beosztású fehér köpenyesek, valahányan megkérdezik, nincs-e szüksége valamire. A nőnek persze, nincs, hiszen igényeit már a többiek kielégítették. Mindahányan megigazítják a párnáját, üzenetet vesznek át és hoznak, elményült beszélgetésbe kezdenek, amelyeknek izgalmas témája a nőbeteg férfiismerőse. A fehér köpenyesek kávét hoznak neki és üdítőt. Így persze nemigen jut idejük másokra. Pedig higgye el, tisztelendő atyám, sok beteg lesi őket, hátha elkapná a tekintetüket. De ők az Istennek se néznek ránk, kifordulnak a kórteremből, mert sürgős dolguk van. Hogy miért lessük őket? Reméljük, hátha szóba állnak velünk, és akkor végre valakitől megtudhatjuk, hogy miért vagyunk itt és hogy meddig. Mert nem mondta meg az orvos sem. Bejöttünk a kórházba, és felvételkor aláírattak velünk egy papírt, hogy beleegyezünk az orvosi beavatkozásokba. Felvételkor! Előre! Hogy előre, „látatlanban” beleegyezünk mindabba, ami itt történni fog velünk. Tudom, tisztelendő atyám, hogy fölösleges a háborgásom, hiszen minden magyar kórházban ez a rend. De attól, hogy szokássá vált, attól ez a gesztus még nem nemesedhet jóvá, emberségessé. Aztán elkezdtek vizsgálgatni bennünket. Ide-oda küldözgettek, szúrtak és röntgeneztek, nyomkodtak — sokszor nem tudtűk, hogy miért. Ha beléptünk a rendelőbe, köszöntünk, persze nemigen fogadták. Jó, tudom, nem érnek rá, sok a dolguk. Nemigen beszéltek hát velünk. Legfeljebb annyit közöltek, hogy feküdjünk föl az asztalra. Aztán az orvos néhány titokzatos, jórészt érthetetlen szót mormolt az asszisztensnőnek, aki ezt leírta. Egyikőjük se nézett ránk. Egymás között intézték el, mintha mi, betegek nem is lennénk ott. Érti, tisztelendő atyám, ők ketten megbeszélték, hogy mi bajom van, de nekem nem kötötték az orromra. Pedig mi, betegek mindent szeretnénk tudni. Hogy a vizsgálat eredménye jó-e vagy esetleg rossz, mitől kaphattuk a betegséget, mi lesz velünk, mi várható, operálni szokták-e az embereket ezzel a nyavalyával vagy megúszhatjuk esetleg gyógy- szerezéssel? És ez így megy napról napra, tisztelendő atyám. Minden nap hqz valami új eredményt, vizsgálatot, és nem tudjuk, hogy miért, hogy mire jó ez, hogy mit szeretnének kideríteni. És akkor . . . akkor azt mondja az adjunktus a szobatársamnak: nehogy elsírja magát a professzor úr előtt. Inkább bőgje ki magát addig a WC-ben. Ez az asz- szony harmincöt éves, és ha megoperálják, többé nem szülhet gyereket. És akkor azt mondják neki, tisztelendő atyám, nehogy elsírja magát. Hát már ezt se lehet? Sírni sem? Nem lehetnek könnyeink, érzelmeink? Hol van ez előírva, melyik kórház rendjében? Tudjuk, hogy a testünkkel rendelkeznek, hiszen aláírtuk a papírt, hogy mindenbe beleegyezünk. De a lelkünket nem adtuk el. Az érzelmeinknek nem parancsolhatnak. A könnyeinket nem tilthatják meg. Tisztelendő atyám, ön is azt mondaná ennek az asszonynak, hogy ne sírjon? El lehet .venni tőle a nyílt színi, a bármikor kibuggyanó sírás jogát? Beleegyeztünk abba, hogy a test fájdalmát gyógyszerekkel nyomják el, de abba nem, hogy a lélek dühét, indulatát tiltásokkal fojtsák belénk. Tudja, tisztelendő atyám, vannak még olyanok, akik abban reménykednek, hogy minden más lesz, ha megfizetik az egészségügyi dolgozókat. Nem tudom, tisztelendő atyám, miért, de én kételkedem. Hiszen most is, kevés pénzért is ismerünk orvosokat és nővéreket, akiknek mosolya jobban hat ránk, mint a legerősebb fájdalomcsillapító. Sokan ennyi pénzért is kedvesek hozzánk. Lehet, hogy vannak fehér köpenyesek, akik akkor se fognak szeretni bennünket, ha megfizetik őket? Mondja, ön szerint lehet pénzzel provokálni a törődést? Forintokat adni a szerétéiért? Mert szerintem, akiben nincs szeretet, abban a pénztől se lesz. Vagy mégis? Ha megfizetik őket, mosolyogni fognak? De mit ér az a mosoly, tisztelendő atyám, amelyet a pénz csiholt ki? És mi lesz velünk addig, amíg annyi pénz nem jut az egészségügyieknek, hogy elvárhassuk az emberséges bánásmódot? Addig hányszor nem kapjuk meg az emberhez méltó hangnemet, figyelmet? Ha imádkozik, tisztelendő atyám, foglalja imáiba a betegek pogány fohászát is. Hogy ne legyen égi és földi hatalom, amelyik elnézi azt, ha berniünket gyógyítani rendeltetett emberek semmibe vesznek. Hogy senki ne bocsássa meg a vétkeiket, miképpen mi sem bocsátunk meg az ellenünk vétkezőknek. Egy hét múlva felharsan ajkukon az eskü. Katonák lesznek a szó teljes értelmében. Viselik a fegyveres szolgálat nehézségeit, élvezik a tisztes helytállás jutalmát. Most azonban még „csak" újoncok. Az MN 1936. számú katonai alakulatnál a politikai foglalkozást kiegészítő filmet nézik. Az esküről szól. Azt mutatja be, hogy évszázadok során mire esküdtek, hogyan védték a hazát a magyar katonák. Néhány perc múlva már az alakuló téren sorakoznak. Gyakorolják a dísz menetet, hogy mire eljön az eskü napja, ne valljanak szégyent szeretteik színe előtt. Bizonyára minden simán megy majd, hiszen felnőtt módra gondolkodó, felelősen cselekvő fiatalok mindannyian. Békési József alezredes elismeréssel szól róluk. Egyikük sem kérdőjelezte meg a katonai szolgálatot, a bevonuláskor nem késett el senki és nem akadt köztük „mámoros”. A szűkre szaöott pinenő- időben beszélgetésbe elegyedek néhányukkal. A szolnoki Nagy László két éve érettségizett. Vasúti szolgálattevő volt Táplóg-yörgyén. Azt mondja: — Jól jött a bevonulás, mert mielőbb túl akarok lenni a katonaságon. — Talán nősülni akar? — Kicsit később. El szeretném végezni a kereskedelmi főiskolát. — Miért akar egy vasutas kereskedő lenni? Nem keresett jól? — Megvolt a havi tizenegyezer. de szeretném, ha főiskolai végzettségem lenne. Gecse Attila is szolnoki. A Járműjavítóban volt villany- szerelő • — Ha kinézek az ablakon, jószerével hazalátok. Ilyenkor csak elszorul egy kicsit az ember szíve. Nem mintha rossz volna itt. Nincsenek kitolások, elég emberségesen bánnak velünk. Igaz. a fegyelmet megkövetelik, dehát katonaságnál ez természetes. Az ellátás, a koszt is jó, általában két menü közt lehet válogatni. Az adag is nagy, néha sok is. Igaz, a káposztát elcserélném ... Almási István körösladá- nyi géplakatos volt. Szeghalomra járt át dolgozni, viselve az ingázással, a gyári kötöttségekkel , teli nehézségeket. Neki mégis a szigorú katonai rend megszokása a legnehezebb: — Az a nehéz, hogy itt minden percet ellenőriznek, beosztanak, hogy itt minden parancsra megy. Van azért jó oldala is a seregnek az emberi jellemek formálása mellett — a végén ebben is megegyezünk. A mezőhegyesi Kovács Attila, aki az ottani Vasipari Szövetkezet lakatosa volt, ezt a megállapítást erősíti: — Jó, hogy a gépkocsizók- hoz kerültem. Jogosítványt korábban szereztem az MHSZ-nél, de mégis másként néznek az emberre, ha van vezetési gyakorlata is. Egyikük ajánlja: nézzük meg a kiképző pályát. Aki azon elkormányozza járművét, annak a betonúton való vezetés gyerekjáték lesz. Többször ültek már gépkocsiban és éjjel is vezettek már. Még néhány heti gyakorlat, s utána nyakukba ye- szik az országot. Mire leszerelnek, gyakorlott gépkocsivezetők lesznek. Ezért mondja bizakodva Kovács Attila: — Lakatos helyett gofőr leszek. Régi vágyam teljesül. S. B. A „baletteremben”. A kiképző téren jobbról-balról felállított nagy tükrökben szemlélhetik saját maguk és társaik mozgását az újoncok Fotó: N. Zs. Gyermek- és ifjúságvédelem Parlamenti csoport alakult Parlamenti csoport alakult a gyermek- és ifjúsági érdekek képviseletére. A megalakulásról szóló nyilatkozatot, amelyet 24 képviselő írt alá, az országgyűlés sajtóirodáján keresztül eljuttatták az MTI- hez. A nyilatkozat hangsúlyozza: szükségesnek tartják, hogy a jövőben — az eddigiektől eltérően — a gazdaság- politikai döntésekben nagyobb figyelmet kapjanak a gyermek- és ifjúságpolitikai szempontok, s legyen eredménye minden erre irányuló erőfeszítésnek. Ennek érdekében kíván munkálkodni az új parlamenti csoport. A képviselők fontosnak tartják, hogy parlamenti bázist kínáljanak azoknak a hagyományos és új szervezeteknek, közösségeknek, amelyek a gyermekek és a fiatalok harmonikus fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtését, szellemi és kulturális szükségleteinek kielégítését tűzték zászlajukra. Ez a parlamenti csoport arra vállalkozik — folytatódik a nyilatkozat —, hogy az ország- gyűlési bizottságokkal együttműködve kezdeményezze, indítványozza a szükséges intézkedéseket; folyamatosan felhívja a figyelmet a gondokra, fellépjen a visz- szásságok ellen, és egyes esetekben konkrét segítséget is nyújtson. Pártállástól függetlenül, egységesen kívánja képviselni az egyeztetett véleményeket a gyermekek, a2 ifjúság jelenét és jövőjét érintő minden fontos kérdéfe- ben. Célja az, hogy az országgyűlés és a kormány szemlélete, eszközrendszere is ennek megfelelően formálódjék. Vasárnaptól Országos Kamaraszínházak találkozója Vasárnap a Radnóti Miklós Színházban megkezdődik a IV. országos kamaraszínházi találkozó. A programban szereplő 9 előadást a Radnóti Miklós Színházban és a Szkéné Műegyetemi Színpadon mutatják be. A Radnóti Miklós Színházban március 19-én, vasárnap este 7 órakor Arthur Miller Két hétfő emléke című darabját játssza az egri Gárdonyi Géza Színház Szabó Ágnes rendezésében. Március 20-án, hétfőn este 7 órakor a Pécsi Nemzeti Színház lép fel Mészöly Miklós Az ablakmosó című vasárnapi keserű-játékával, a rendező Bodolay Géza. A politikai foglalkozás résztvevői
