Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
SZOLNOK MEGYEI A MEGYEI PÁRTBIZOTTSÁG ÉS A MEGYEI TANÁCS LARJA VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! XL. évf., 63. sz. március 15., szerda ATARTALQMBÓL: Mit ir a munka, ha magyar? A finn, aki nálunk ünnepei Szabaddá tétettvén a föld... Veit egyszer egy Márciusi Front 1848-49 a ma élő nemzedékek osztatlan öröksége A nemzet történelmének korszakos jelentőségű eseményére, az 1848—49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezve ünnepi ülést tartott szerdán a Magyar Országgyűlés. A törvényhozó testület emlé- kező-tisztelgő ülésén a képviselők, a kormány elnöke és tagjai, az országos hatáskörű szervek vezetői mellett részt vettek a politikai, a társadalmi élet vezető személyiségei, a diplomáciai képviseletek vezetői, neves közéleti személyiségek és a nemrégiben megalakult szervezetek képviselői. Az elnökségben helyet foglalt Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke, valamint az Országgyűlés tisztségviselői. A Himnusz hangjait követően ä Magyar Ország- gyűlés nevében Jakab Róbertné alelnök köszöntötte a résztvevőket. Ezután Szűrös Mátyás, az Ország- gyűlés elnöke mondott ünnepi beszédet. — 1848. március 15-én, immár 141 évvel a magyarság történetének újabb drámai fordulójához érkezett. Egyenlőtlen harcra kényszerült a szabadságért, a független, önálló Magyarország megteremtéséért, a magát túlélt feudális viszonyok felszámolásáért, a megkésve, de nálunk is napirendre került polgári demokratikus átalakulás győzelemre segítéséért. Népünk emlékezete 141 éve őrzi március idusának emlékét. Múltunknak olyan kora volt e forradalom, amely egyszerre ígérte az akkori Európa fejlettebb részéhez való felzárkózást és függetlenséget. Hősies kísérlet volt a „magyar átok”, a „mi mindenben elkésünk”- sors megfordítására. 1848—49 a ma élő nemzedékek osztatlan öröksége — mutatott rá. Tükörként emelik maguk elé, és abban népünk legszébb, legbecsül- tebb arcvonásait látják: althatatlan szabadságvágyat, „szent akaratot”, lelkes tenni tudást, hősiességet, kitartást, nagylelkűséget és nemzeti összefogást, a jó ügy mellett áldozatvállalást és a bukásban is nemes tartást. Az utódok építkeznek az elődök tetteiből. Ezekkel is alakítják önarcképüket, értékrendjüket, kötelező mércéjét annak, hogy ■ mit, mennyire érdemes és szükséges becsülni, és mit ítélhet „felejtésre” a nemzet kollektív emlékezete. 1848 jelképe mindannak, amit népünk ebben a hazáiban, Európának ezen „a huzatos” táján Szent István óta alkotott, elszenvedett, amiért harcolt és vérzett, hogy ne csak hírét hagyja a késői utódokra, hanem szabad nemzetként fenn- és megmaradjon. 1848 ezért kiapadhatatlan erőforrás a kései korok számára is. A hazai és a nemzetközi változások kölcsönhatását, a magyar és a világszabadság legjobb hívei által mindig is vallott egymáshoz tartozását szinte a fonákjáról igazolta az erejét megfeszítő nemzetre szakadt tragédia. Amikor az egyesült reakció túlerejének csapásai alatt elbuktak Európa forradalmai, a zsarnorkság egész súlyával a magyarság vállára szakadt. Örök tanulságként igazolódott, a haladás, amihez a haza sorsa Szent István óta mindig is kötve volt: egyetemes, egy és oszthatatlan. Ha elbukik az egyik, vele hull a másik is. A magunk^ ereje nem volt elegendő ah-" hoz, hogy széttörjük a ránk rakott bilincseket. Sorsunk — akárcsak ma — akikor is az egyetemes haladás ügyéhez volt kötve. 1848 szabadságeszménye nem elvont idea, és kivált nem harsogó retorika. Tartalmát a 12 pont foglalja össze tömören, közérthetően és nagy mozgósító erővel. Hatása azért volt, szinte leírhatatlan. Azért visszhangzott a népben, mert azt öntötte szavakba, amit a nemzet vágyaiban már megfogalmazott. Március 15-ének hőse a fiatal Magyarország volt. A márciusi ifjak, Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór és a köréjük sereglett „plebejus blokk” kiáltványa, a „Mit kíván a magyar nemzet” volt az a szikla, amire a nemzet élére emelkedett Kossuth Lajos bizton építhette a társadalmi erők legszélesebb körű összefogására képes politikáját. Kossuth jól látta, hogy a polgári demokratikus átalakítás előtt emelkedő gátak lebontását, március vívmá- ■ nyait két oldalról fenyegeti veszély. Számolnia kellett a katonai beavatkozással, de azért is munkálkodnia kellett, hogy a nemzet felülemelkedjék sokféle megosztottságán. Kossuth állam-' ■férfiúi nagyságát mutatta, hogy a „pillanat követelményének szintjére” emelte a politikát. Elismerte az érdekegyeztetés objektív lehetőségét és kényszerét. Hiszen legyen bármilyen igaz az ügy, sorsára döntő hatással van a belső front szilárdsága és a nemzetközi környezet, a külső feltétel- rendszer, az erőviszonyok alakulása. A belső front, a társadalom természetes sokféleségét ténylegesen megmutató törésvonalak ellenére, teherbírónak bizonyult. A kossuthi érdekegyeztetési politika kiállta a próbát. Képes volt összefogni és együtt tartani az arisztokrácia reformereit, a köznemesi progresszió és a plebejus (paraszt, munkás, értelmiségi) radikálisok különböző áramlatait. A cselekvő, a szervező erők maguk mögött tudták a nép túlnyomó többségét. Az bízott vezetőiben, azok tettekkel hitelesített szavában, a világos programban. Tapasztalta: a harc érte is folyik, és kizárólag csak vele, általa lehet azt megvívni. Az egyén és a nemzet egymást emelő sorsközösségét fejezték ki Kossuthnak — nyelvünket a klasszikus retorika színvonalára emelő, gyújtó szónoklatai. — A jobbágy személyes szabadságáért, a polgár a jogegyenlőségéért, a vállalkozás szabadságáért, a mesterlegény és a munkás a maga emelkedéséért, a születő modern értelmiség liberális eszményeiért küzdött. E küzdelem vezetését — polgárság híján — a köznemesség vállalta fel. Az arisztokraták le^íobbjai is látták, hogy e folyamatot - a történelmi szükség diktálja. Ha csatlakoznak, ha segítik a kor áramlatát, akkor velük, ha félreállnak, vagy szembefordulnak vele, akkor nélkülük és ellenükre megy végbe. Közülük sokan különérde- keiket képesek voltak alárendelni az össznemzeti célnak. A főnemesi reformerek közül a legkiemelkedőbbek így lettek zászlóvivői a polgári,haladásnak és a szabadságküzdelemnek is. Ez igaAz 1848-as forradalomra és ■ szabadsághar era emlékezve március 14-én ülést tartott az Országgyűlés, amelyen Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke mondott ünnepi beszédet. (MTI TELEFOTÓ) zolta a legmeggyőzőbben Széchenyi István eszményeit. Széchenyi kitartóan szorgalmazta az elmaradott Magyarország korszerűsítését; mindent megtett, hogy országunkat a békés fejlődés útjára vezesse. Ezért vállalt tisztséget az első felelős magyar kormányban. De Kossuth és Petőfi sem volt romantikus politikus, romantikus álmodozó. Fejlődést akartak és nem feltéúe- nül forradalmat. Az utóbbira éppen azért kényszerültek, mert a haladás útját eltorlaszolták. A forradalom is azért csapott át nemzeti szabadságharcba, mert vívmányait, kibontakozását létében fenyegette a külső veszély. A harc kényszer volt és nem cél. És amikor ez a kényszer a polgári demokratikus forradalmat nemzeti szabadság- harcra szorította, az ország, a nép a vívmányok védelmére kelt. Kossuth Lajos Danton és Carnot volt egyszemélyben: megszervezte, lelkesítette, felfegyverezte és harcba vezette a nemzetet. Hívó szavára jobbágyfiakból. mesterlegényekből, diákokból, a magyar nép minden rétegéből elszánt sereg rekruláló- dott, melynek szelleme egyszerre volt nemzeti és forradalmi. A zsenge magyar ipar műhelyében kovácsolták, öntötték a fegyvereket. A haza- szeretet és a szabadság iránti olthatatlan vágy szülte a harcra kényszefített ország hőseit Pákozdnál, Sukorónál, Isaszegnél és a Branyiszkón, Vízakna és Déva között. Félő tehát, hogy aki csak forradalmat vagy csak reformot, aki csak Széchenyit „vagy” csak Kossuthot mond, az szem elől tévesztheti: nemcsak a jelen, hanem a múlt is összetett: a cselekvésnek mindig több alternatívája van. Sokféle változó függvénye, hogy melyik lehetőség lesz — szabad választás vagy éppen a kényszerek szorítására — a realitás. Vitathatatlan, hogy ennek a múltnak 1848—49 olyan hatalmas kilátópontja, ahonnan hátra és előre is igen nagy messziségbe lehet látni. 48 jelképiségében benne van Budai Nagy Antal, Dózsa György, Rákóczi Ferenc, de benne van Deák Ferenc és Ady Endre, benne van Károlyi Mihály és Jászi Oszkár, benne mindazok, akik a haza és haladás jelszavával éltek és cselekedtek. Benne vannak, akiknek a politikai géniuszát esetleg meg sem értettük vagy nem tettünk elegendő kísérletet kiemelkedő munkásságuk törekvéseinek történeti elemzésére. Nem a mai nap feladata természetesen ez a mérlegelés. Ma az a kötelességünk, hogy erről a helyről is tudatosítsuk: mit jelent a nemzet jelene és jövője számára, ha vezetői őszintén maguk mellett akarják érezni ama régi március hőseinek eszmei támogatását. 1848-ban a forradalomnak volt ereje leküzdeni a szélsőségeket ; korlátozta, gátak közé vezette az érdekegyeztetésre veszélyes túlzásokat. Közben ösztönözte, sodorta a lemaradni hajlamosakat, a túlzottan fontolgatókat, a kevésbé bátrakat, a menetközben megingottakat, a nem elegendőben is kiegyezésre hajlókat. A magyar 1848—49 jól fogta össze a nemzeti energiákat, a társadalomban működő felhajtó erőket, a tradícióé és a korszerűt. 1848 öröksége nem kisajátítható, nem felparcellázható, az a mienk, valamennyi magyaré. Mindenkié, aki vallja és vállalja szellemét, ahhoz hűen cselekszik itt és most. Méltatlan lenne március örökségének bármilyen szelektív, célzatos értelmezése, csak az egyik vagy csak a másik vonásának — más jellemzőinek kárára történő — kiemelése. Ez torzítaná a nemzeti önismeretet. 1848 üzenete tisztán és világosan cseng: haladni kell, áldozatok árán is, mert csak így boldogulhatunk. Az összefogáson akkor a- nemzetiségi kérdés mentén keletkezett repedés. A magyar nép függetlenségi harca nem mindenben harmonizált a nemzeti azonosságnak elismertetéséért fellépők törekvéseivel. A forradalomban rejlő igazi lehetőségeket azonban az 1849-es nemzetiségi törvények jól mutatták. Ezek voltak az akkori Európában a leghaladóbb jogi alkotások a népnek egyenlőségéről. Kossuth Duna-konfö- derációs tervébe^ pedig korát megelőzve annak esélyét kínálta, hogy Közép-Európa ne legyen az itt élő kisné- pek szégyenkalodája. 1848 elszakíthatatlan része Európa közös múltjának, a földrész haladóbb hagyományainak is. A magyarság nemzeti és társadalmi küzdelméhez Európa adta a külső késztetést. A magyar március eszmei forrása a nagy francia forradalom „szabadság, egyenlőség, testvériség ideája volt; közvetlen ösztönzője pedig a párizsi, a milánói és a bécsi felkelés, amelyek a Szent Szövetség építményét le ugyan nem döntötték, de megrázták és előkészítették széthullását. A magyar 1848 abba az európai forradalmi folyamatba illeszkedett, amelynek közös jellemzője és egyben legfőbb felhajtó ereje a népek -nemzeti törekvése, függetlenségi vágya volt. A magyarság akkori harcát — másik szálon — a társadalmi haladást is gáncsoló zsarnokság elleni fellépés kapcsolta Európához. A magyar 1848 tisztán mutatta, hogy a társadalmi és a nemzeti szorosan összetartozik. 1848 az úgynevezett szerves út vagyis a viszonyainknak legmegfelelőbb „pályára állás” az Európa haladottabb feléhez való felzárkózás reményét csillantotta fel. A világosi fegyverletétel viszont az „elkanyarodást”, a "civilizáció fő áramlatától történt ismételt leszakadást jelentette. Az abszolutizmus, az önkényuralom újabb időveszteséggel sújtott minket. Ám egy bukott forradalom is elindíthatja a nemzeti és a társadalmi megújulás szülési fájdalmait. E történelmi „késleltetés” közbejöttével így lett eredménye 1848—49- nek is a kiegyezés műve és a magyar századforduló, amikor egy poros-sáros provinciából létrejön és belép Európa színpadára a modern Magyarország. A folytatást ígérő 1918 és 1919 után következő negyed- százados országvesztő hatalom bukásával és romjainak eltakarításával, a felszaba - dulás utáni évek népi demokratikus átalakulása ismét 1848 folytatásának esélyét kínálta fel. A továbbra is megoldatlan nemzeti és társadalmi problémákat, úgy amint lesz mód együtt, a legszélesebb nemzeti összefogás bázisán, demokratikus folyamatban megoldani. Ám ezt a sajátosságainkhoz igazodó ígéretes fejlődési pályát radikálisan kettétörte az a dik(Folytatás a 2. oldalon)
