Szolnok Megyei Néplap, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
Irodalom, művészet Makay Ida: Mielőtt Mielőtt végképp besötétül, ragyogj föl még az alkonyég sötéten lángoló keresztjén. Se irgalom, se megbocsátás: ragyogj a vizek közönyével. Ne értselek, csak lássalak. Mielőtt végképp besötétül. Mielőtt minden Nap kiég. Szenti Ernő: Szófuvar Talpon maradt mendemondák Sorsom kezét törvények fogják Álmokkal ellentételezett tények Összesúgtak mögöttem az évek Lehetőségeim kipöckölt szája A hol van hol nincs imitálása Következik az ezredik szófuvar Fűmaggal bevetett holdudvar Kedvezményben részesült véletlenek Csöndavarban szívverés lépeget Parányi alá csúsztatott teljesség Körülülték a csillagok az estét Serfőző Simon: Tanulságul Ki tudja, az emlékezet mezsgyeszélein túl hány leszántott, porral befútt, sárral betemetett út. lábnyomokkal lejegyzett írás a múltról porlad, enyészik, amiről nem tudunk, már örökre lemerülve a mélyben. A veszni hagyott csülök-kerék-talpnyom jeleket, amikkel leírta e nép küzdelme évszázadait, eposzait történelmének, eltűnt hősénekeit, az elfeledésből már ki ássa ki a jövőnek? Botladozó gyaloglással ki betűzi végig, ki fejti meg? Tanulságul most már ki olvassa el nekünk, s az utánunk jövőknek? Deák Mór: Hatalom Őszi köd a tüdőm. Eső a szemem. Szürke felhővatta minden sebemen. Arcom földre hullik. Sápadt nap figyel. Vértélén harcomban ma kit vesztek el. Fiam, lányom él még. Magamról nem tudom. Erőm csak addig kell már, ameddig oltalom. Őket féltem. Akkor is, ha féltem magam. Aki így fél, a félelmen hatalma van. Gyurkovics Tibor: „Olyan vagy, mint egy idegen” udapest mindig csak — Budapest. Ha fölülné- zetből láthatnánk, valami hangyabolyhoz hasanlítana. Nyüzsög- mozog, törtet ágaskodik, furakszik benne az ember. A hangyaember. Fekete pontként szaladgál a sorsa után. Most csak az mentette Budapest képét, látványát, hogy jótékony fehér burnusz vonta be. Elborította a hó, ilyenkor az ember meg- bocsátóbb. A várossal szemben önmagával szemben is. A természetben van valami megbocsátás. Ezt gondolta rövid télikabátiá- ba süppedve Fellegi, a festő, lecsúszva egészen az ülés mélyére kis Fiatjában. Durva szövésű kabátja a nyakát súrolta, az elől — vagy a város elől — teljesen behúzódott önmagába. A sietgélő emberek közt fölbukkant a lánya. Régi irhabundája rendetlen nagy gombokkal volt összefogva — asszony létére sem lett gondosabb. Arca viszont sugárzott a fiatalságtól, noha már elmúlt harminc. Járására sem ügyelt, nem akart mozgással nőt csinálni magából, mint a legtöbb, csak ment önfeledten bele a vakvilágba. Egvedül volt a tömegben, a hangyák közt. Felleginek megsaj- dult a szíve — kiáltott neki: — Anna! — Belényilalt, mióta nem látta. Eltelt vagy hat hét. Most is úgy érezte, mindennap kellene találkozniok, mint valami gyerekkel. Mindenről szeretett volna tudni — Anna férjéről, mindennapjairól, munkájáról. — Anna! — csaknem kétségbeesve kiáltott, mert a fiatalasszony távolodott. Visszafordult, de nem tudta, merről jön a hang, így aztán tovább ment, mintha nem neki szólt volna a kiáltás. A hó szállingózott. — Pancser! — most már egészen kihajolt a szűk ablakon Fellegi, hogy a bűvszóval elérje asszonylányát. Valóban visszapördült a járda felé Anna, kőkék szemét a hóhullásba mereszgetve felfedezte apját. Fellegi kitört a szűkkocsiból, megcsúszott, egy pillanatra saját kocsija kereke alá került a jobb lába, de hamar fölpattant, mint egy díjbokszoló, nevetgélt ügyetlenségén. Megállt, várta, hogy a leányasszony hozzá rohan. Meg a kariát is megemelte önkéntelenül, ölelésre. Várt. Anna lassan lépett. A sok ember mintha valami rossz dokumentum- filmben. eltakarta a közeledő a'akot. Hol fölbukkant, hol eltűnt. Nem futott, á, egyáltalán nem futott, sőt, mintha húzta volna az időt, hogy odaérjen. Vagy csak Fellegi érezte úgy? Végtelennek tetszett az idő, és végtelennek tetszett a táv, míg Anna közeledett. Hó hullott. Mintha sohasem akarna odaérkezni. A férfi gerincébe nyilallt a várakozás izgalma, forró fekete tűként furakodott csontlemezei közé. — Te — szakadt ki belőle — te . . . — és átölelte a lányát. — Mi van? Hova mész? Jól nézel ki, fiatal vagy... — Belekarolt Annába, és vitte magával. — Nem jelentkeztetek .. . Van egypár új képem . . . Elég jók, talán . .. Nem nézitek meg? Sodródtak az emberekkel, a hangyákkal a hóban. — Hova mész? Elviszlek. Vásárolni voltál? Nem utaztok el valahová a téli hegyekbe? Gyere ... Kinyitotta Annának a jobb oldali ajtót, maga szaladt a vezetőüléshez. Anna csak álldogált az autó mellett, a nyitott ajtónál. — Mi az? Nem akarsz beszállni? Vagy babára vársz? — Éppen arra. — Hogy érted ezt? — Ahogy te mondtad. — Na, gyere már... — Anna nehézkesen beült mellé, gyűrögette maga alá a vastag irhabundát. — Hová mész? — Anyához. — Akkor gyerünk — nekilódultak, és a vastag forgalomban idegesen szlalomoztak a tülekvő kocsik közt. Fellegit lekötötte, amíg átértek az Erzsébet hídon. Aztán hamar ott voltak a Logodi utcában, ahol Fellegi első felesége lakott. — Huppsz, na ... — átfogta a lánya vállát. — Mondj már valamit.. . Csak nem vagy terhes? — De. Az vagyok. — Igen? És miért nem mondod mindjárt? Remek! Unokám lesz! Pancser... — megcsókolta a fiatalasszony arcát. — Mióta? — Több. mint három. — Hét? — Apa, ne nevettesd ki magad. Három hónapja. — Akkor miért nem szólsz? — Neked? — Miért? Én ki vagyok? Senki? — Nem mondtam hogy senki vagy ... — Az apád vagyok, nemde? — Jaj ... persze. De mit mondjak? Harmincévesen. Tudod jól te is. hogy nem vagyunk olyan viszonyban . .. — Nem vagyunk olyan viszonyban? Milyen viszonyban lehet apa és lánya? — Nem tudom. . Azt tudom, mi semmilyen viszonyban nem vagyunk. Sose voltunk. Gyermekkorunkban sose tudtuk, hol vagy. Mindegy, sokan élnek így. Megjelentél, játszottunk, eltűntél. Most kezdjem el az ismerkedést az apámmal? Vén, harmincéves fejjel? Most érdekel az én sorsom? — Mindig is érdekelt... Igazságtalan ... — Tudom. Elláttál minket. Néha elmentünk egy kiállításodra, láttuk, híres ember vagy, ragyogtak körülötted mások is. Mit csináljak most veled? Meséljem el az elmúlt tizenöt évet? Érdekelne, utólag? Van valami közünk egymáshoz, úgy érzed? Mert én nem Olyan vagy, mint egy idegen. Ha ki kellene választanom az ismerőseim közül egy apát, nem biztos, hogy téged választanálak. Mire föl? Hogy te nemzettél? Hogy genetikusán a te lányod vagyok? Hogy segítettél pénzzel? De mikor beszéltünk mi két mondatot? Elrobogtunk egymás mellett. Lehet, hogy én is hibás voltam. De a legnehezebb tizenöt évemet egyedül húztam le. Most hirtelenjében beszéljem meg veled mi a véleményem a reformpolitikáról? — Maga elé nevetett. — A glasznosztyról beszélgessünk el. édesapám? A nyíltságról, őszinteségről? Netán lépjünk be egy közös pártba, mint egy családból való, hasonlóan gondolkodó. felnőtt emberek? Mert én is felnőttem, igaz, édesapám? — De .. te ... én ___ aggód om ... Voltál orvosnál? — Az ember egy idő után mindent maga intéz. Akkor kezd el igazán élni. En elég korán kezdtem el. Ne aggódj, megleszünk Látod, most is vagy kétszáz méterrel előbb álltái meg . . . Már azt is elfelejtetted, hol laktunk veled . .. • n ehogy! Azt akartam, D hogy még beszélgessünk! Anna. ne ne- ! vettesd ki magad! — . * A fiatalasszony már kifordult a kocsiból, szaladt. Még visszaintett. A hó lassan szállt a siető alakra. Fellegi látta, hogy a ház'falak mentén megy. — Csak el ne essen! — mart belé a gondo’at. Nézte a lányát. Az ablakot lassú pára vonta be, szeme kissé elhomályosult. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Vágvölgyi Attila grafikáiból válogattuk. Szepesi Attila: Lantfutamok szirmaid közt éjbe rejtve kéken-ízzó levegőbe árnyak útján bujdosóban vaksötét vadon homályán fogam gyöngyöt ír nyakadra körmöd íve felparázslik szavak gyúló lángja nélkül csillagot vet vér a vérből dalok éji lángja nélkül két karodban zúg a tenger szélbe-oldott arcod árnyán itt vagy itt se távolodva kék homályból visszanézel zsarátnokkal átitatva sem a percből sem a térből szélből-zúgó zeneszóból sem a múltból sem az éjből szárnyak gyűlő távolából kék szemeddel hajfürtöddel láng a lángot sokszorozza Villányi László: Köztes Itt lép lábam, a bal, egy másik földön ia jobb; mindent érint egyszerre kezem, már semmit no körmöm; szám formál ismeretlen szavakat, eljövendő hangokat hall fülem, szemem lát ember előttieket; testembe gyűl minden test melege,