Szolnok Megyei Néplap, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-25 / 48. szám

Maaazik ötre szólt a meghívó a ci- gányfórumra, de ötkor még szinte üres volt a művelő­dési ház. Csak a községi funkcionáriusok beszélget­tek türelmesen, bíztak ben­ne, hogy előbb-utóbb csak összeverődik annyi ember, hogy hasznosan telik majd el az idő. És valóban nem­sokára megjelentek az elsők a sötét, sáros utcák lakói kö­zül. Idegenül tekingettek körbe, csendben meghúzód­tak egymás mellett a szék­sorokban. A bejáratnál odakint töb­ben is lehettek, hangos be­szédük azután csakhamar megszelídült, mikor meglát­ták, hogy a falubeli vezetők mellett idegenek is tartóz­kodnak a nagyteremben. Újak érkeztek, és hamaro­san megszűnt minden fe­szültség. Egymásnak kiál­toztak a sorok között, már előre értékelték a fórumot, hogy mit fognak hallani, és mire lesz jó az egész. Ci­gányfórum? Mit akarhatnak tőlünk? Nem volt ez szo­kás eddig „a szegény oi- gányt nem tartják semmi­re”, még a boltos is be­csapja. Az arány növekedése megállíthatatlan Eltelt jó negyedóra, mire összejöttek annyian, hogy ér­demes volt megkezdeni a programot. Elégedett kíván­csisággal várták egyébként a fejleményeket a vezetők, mert lelkiismeretük tiszta volt. Ök előre értesítettek mindenkit erről az esemény­ről. Ha eljönnek, talán jut­nak valamire, ha nem, az is egy adat — ennyire érdek­li őket a saját sorsuk. Pedig fontos dologról lenne szó, a cigánytelep felszámolásáról, mégpedig a megye legna­gyobb cigánytelepéről. Hogyan jutott a Jászság egyik legkisebb települése ilyen „előkelő” helyre? Más­hol szinte teljesen megszűn­tek a putrik, legfeljebb csak mutatóban maradt egy-két viskó, hogy azok is hamaro­san eltűnjenek a föld színé­ről, de Jásztelken még ma is 20 putriból áll a cigány­telep. Az ott élők pedig el­képzelhetetlen messzeségre vannak a századvégi magyar falusi életmódtól. Persze ez nem mindenkire egyformán igaz, mert vannak közöttük, akiknek már van a faluban portája, van kezes és tavasz- szal, ha minden jól megy, kezdik az alapot ásni. De van olyan család is, ame­lyikben fel se vetődött, hogy onnan ki lehet jutni. „Minek menjünk,, jól vagyunk itt együtt”. Jásztelek 10 éven keresz­tül volt a szomszédos Alaty- tyán társközsége, Alattyán- ban régen, még az egyesülés előtt felszámolták a cigány­telepet, Jásztelken pedig a közös évek alatt is alig tör­tént valami. Más cigányok laknak ott, tartják a jász­telki magyarok, igyekvőb­bek, adnak magukra, de itt semmi igény, semmi törek­vés. Ezt erősíti a községi ve­zetés is, pedig hát nem tud­ni, hogy cigányai mennyi­re ütöttek a falura. A köz­ség hozzállása miatt ilyen elesettek, vagy ez a jásztel­ki cigányság valóban ilyen, jobb sorsra nem érdemes népség? És azután elhang­zanak szélsőséges vélemé­nyek is a munkakerülésük­ről, a szaporaságukról, az élősdi természetükről... Az 1800 lakosú Jásztelken 350 cigány él, a lakosságnak majdnem ötödé. Arányuk évről évre megállíthatatla­nul nő, az iskolás korúak között a számuk már meg­haladja a teljes létszám egy- 'harmadát. A telepen 20 put­kete szemű, meztelen, lófar­kas cigánypurdé ugrál. — Nem állja a ruhát, min­dig lelöki magáról — ma­gyarázza az anyja. A 3 éves kis Banya 2tsu- zsa nevét az ápolónőktől kapta a kórházban, az any­jának mindegy volt, hogyan szólítja majd hetedik gyer­mekét. A kályha melegít, de az ajtó felöl húz a hideg, az ablakot nejlonzsák fedi. A szemetes udvaron nincs egy árva. jószág, gyümölcsfa, még vetemény se, mert úgyis ki­taposnák a gyerekek. Ragadós a sár A telep túlsó végén düle- dező putri, talán ez a legel­hanyagoltabb. Az ember fél­ve lép az előtérbe, ahová fentről a hiányzó cserepek között benéz az ég. A szobá­ban egy öregasszony ruhás­riiban 28 család él, a falu­ban szétszórva pedig még 52. Ez utóbbiak nagy része is a 70-es évek elejétől kezdte meg a kitelepülést, csak el­vétve akad olyan család amelyik több generáción ke­resztül élt a magyarok kö­zött. ök a jásztelki cigány­társadalom elitjei, közülük kerültek ki gimnáziumi vég­zettségűek, értelmiségi pá­lyán dolgozók. A többség most birkózik, az előítéleteket leküzdve, a beilleszkedés minden keser­vével. Van aki állja a pró­bát, és a házépítés vagy vá­sárlás valóban elindította az úton, de soknak az akarata, kitartása egyhamar belerok­kan a visszahúzó eigány- örökség súlyába. Az olcsón vett parasztház tönkremegy a kezük között, mintha nem is az övék lennem nem óvják, hanem felélik értékeit. És hiába a kamatmentes köl­csön, a tetemes szociálpoli­tikai kedvezmény, nyomorta­nyává züllik a takaros há­zikó. A köznyelv szerint bunker Kisbakonyi Zoltánné az önállósult falu tanácselnöke elmondja, hogy a telep fel­számolásában a tanácson két éve létrehozott cigány­segítő állás betöltése hozta a leglátványosabb ered­ményt. Csak azóta 6 putrit bontottak el. Korábban rendkívül lassan haladt a felszámolás, nem volt, aki teljes munkaidőben intézze az ügyeket, szorgalmazza a kiköltözést, segítse a beil­leszkedést. Járda is akkor épült a Dankó-telepen, tisz­telték is érte a vajdának ti­tulált tanácsi dolgozót. Tisz­telték, de a járdát nem ta­karították, és néhol már úgy ellepte a sár, hogy lucs­kos időben csak a környéket jól ismerők találnak rá. A cigánytelep egy önma­gába visszaforduló utca, nem messze a hosszan elnyúló fa­lu központjától. A Jákóhal- mára vezető egyik főútról egy néhány háznyi köz ve­zet az úgynevezett szociális követelményeknek meg nem felelő telepre. A hivatalos szóhasználat szemérmes tar­tózkodással, így illeti a köz- nyelv által egyszerűen bun­kereknek nevezett putrikat. Tuzáné Farkas Katalin vé­dőnő mutatja az utat, aki 17 éve látogatja ott a családo­kat. Változás, javulás azért van, de még mindig előfor­dulnak megdöbbentő dolgok. Legnagyobb probléma a hi­giéniai körülményekkel van. A néhány lépésnyi putrik­nak alig van udvara, a kerí­tést sok helyen bozót, vagy még az se helyettesíti. Cse- nevész, korcs kutyák széde- legnek a sárban, ugrálnak egy madzag végén. Az épít­ményekről nem lehet eldön­teni, melyik a lakóház, me­lyik a melléképület. Már csak azért se, mert szorult helyzetben a putri végébe toldott kamra is otthont ad­hat az ifjú házasoknak. A földből, vályogból tákolt ka­lyibák között azért akad rendezett, frissen meszelt is, amelyiknek nem hiányzik az ablaka, kéménye. Banya Sándor a Szolnoki Állami Építőipari Vállalat dolgozója táppénz miatt ott­hon van. Háza két helyiség­ből áll, ahová belépünk az konyha, előszoba, ott a gye­rekágy és még egy fekhely. Az alacsony szobában alig lehet megfordulni olyan zsúfolt. A szekrények, a kályha és a középre állított na"" tévé éppen csak any- nyi helyet ad, hogy az ágyak megközelíthetők. A ház tisz­ta, a padlót, linóleum takar­ja. Az asszony gyesen van. egyedül a 25 telepi anyá­ból, ha letelik az idő, megy vissza a FOTK-hoz dolgoz­ni. Hamarosan kiköltöznek innen, bizakodnak, már megvették a telket a Vörös- Hadsereg úton. A sor végén, a többiektől kissé távolabb egy magá­nyos, lepusztult viskó áll. -Körülötte szemét, kosz, sza­gok csak a hideg miatt nem terjengenek. A ház körül még rozzant árnyékszék sincs, néhány gyerekruhada­rab egy bozót tüskéire vetve szárad. A málló tapasztás épen maradt felületét beat- együttesek nevei dekorálják. — Nekem mindé'—. a gye­rekek összefirkálták — mondja az asszony, ahogv a szobába tessékel. A földes belépőben nem záródik az ajtó, a kályha mellett egy szövetdarabbal elfüggö­nyözött nagy fekvő polc a ruhásszekrény. Beljebb, a vetetlen ágyon egy égőfe­tól ül a szennyes ágyneműk között, előtte a gödrös, zsír­tól ragadós földön nagy kondér. Megfőtt az ebéd, azt meregeti kisebb lábasba. A vaskályha ontja a meleget, a sarokban az egyik ágy vé­géiben, a falnak támogatva görcsös tűzifa. Bútor sem­mi, csak a 3 fekhely látszik a gyűrt dunnákkal. Heten lakják a putrit, az öregasz- szony rekedt hangján sértet­ten méltatlankodik: „Van itt hely mindenkinek, nem lát­ja”. A védőnő bólogat, ő tudta hová jön, én pedig az­óta se tudom eldönteni, hogy ott hány száz éve állt meg az idő. Egy másik házban éppen kisbabát pelenkáz egy fia­talasszony. Otthon van az egész család, az egyiket le­százalékolták, a másik mun­kát keres, az anyósnak nem is volt munkahelye, a nagy­lány kijárta az iskolát, de még nem dolgozhat... A kel­Az Idén hozzákezdenek a jásztelki cigánytelep felszámolásához lékek a többiben is általá­nosak: egy asztal, vetetlen ágyak, a falon szentkép, me­leg kályha, mosattam edé­nyek, ételmaradékok, cu­misüveg, csodálkozó gyerek­tekintetek... Családban van­nak, közösségben, nem tud­nak számítógépről, videóról, szakmunkásbizonyítvány­ról. Teli has, putrimeleg környezet a realitás szá­mukra, a vágy pedig kike­rülni innen a telepről, ma­gyarnak lenni, menekülni a ragadós sárból, a kivetett kö­zösségből. Korábban a gazdáktól el- kéregették az elhullott jószá­gokat a telepiek, ma már azonban önmaguk között is szégyellik az ilyet. Utoljára 1986-ban volt szabálysértési eljárás — 800 forint birság­gal — döglopásért. A babake­lengye még mindig nem tar­talmazza mindenhol a mini­mális 5 pelenkát, de ered­mény már az is, hogy a se­gélyt nem másra költik. Né­hol nem bébitápszer, ha­nem tisztességes lábas hi­ányzik a gyermekápoláshoz. Az erős családi kötöttségek ellenére megdöbbentő fele­lőtlenséggel várják a terhes anyák az új jövevényeket, akik már magzatkorukban behozhatatlan hátrányt szenvednek. Ezek a legszélsőségesebb esetek, az átlag ennél jóval emberibb körülmények kö­zött él — még a putriban is. Maguk a cigányok is meg­vetik a züllött, minden em­beri igények nélkül élőket. Rétegek, kasztok tagolják egyébként is őket a szárma­zás, az elért nívó, a beillesz­kedés mértékétől függően. — Mikor bemegyünk az OTP-be kölcsönért — szól az egyikük a fórumon — majd elölik az embert a szemükkel. Hát honnan szedjek én kezest,, nincs itt senkinek pénze. Ha volna, nem kérnénk. — Már az ősök is nagyon elmaradtak, nem örököltek földet, házat — toldja egy másik szenvedélyesen. — sodunk, és akkor már mire Meg aztán hamar lecsaládo- megy az ember. A magyarok lehetnek akármilyen pisz­kosak, mégis hozzánk jön először a presszóban a rend­őr, pedig vagyok olyan, mint akármelyikük. Abban egyetértettek a fó­rumon, hogy a magyarok csak a legrosszabbat látják a cigányokról, abban is, hogy több segítség kell. A községi tanács a megyétől kapott félmillió forintból idén hozzákezd a telep fel­számolásához. Telkeket akar­tak kialakítani, közművesí- teni, ám kiderült, hogy min­denki magyarok közé vá­gyik, nem kíván ott maradni a nyomor, a kivetettség he­lyén. Menekül a múlttól, mégha az új környezetben barátságtalanul is -fogadják. Magyarok is kapnak segélyt Egy átlagos példa az 52 nem telepi családból Farkas Attiláék sorsa. Tizenkét éve maguk erejéből vettek egy kis házat, ahol zsúfoltan, de elfogadható körülmények között élnek. A nagylányok nem emlékeznek a putriban töltött évékre, a fiú ifjú fe­leségével lakásvásárláson töri a fejét. Az udvaron tűz- revaló, tejeskanmák, takar­mányok, hátul kazlak, az istállóban 3 tehén, egy ló. A keresetből megél a család úgy, mint mások, nem szo­rulnak segélyre, az állam támogatására. Rendszeres segélyt eddig csak cigányok kaptak, a 21 jogosult között csak idén van 4 magyar. Hasonló a kép a nevelési segélyeknél is. Mozdulni kell, tudják a községi vezetők, érzik a ci­gányok is. A feltételek azon­ban ma kedvezőtlenebbek mint egy évtizeddel ezelőtt, esélyek azért vannak a fel- emelkedésre. Ehhez azon­ban több kel! az eddigieknél, bár bizonyosan nem egyedül a pénz üdvözít. Van jó pél­da, vannak eredmények. Kö­vetelmények kellenek, ki kell vezetni a .botorkálókat a sötétből. Lukácsi Pál Fotó: T. Katona László " __ 7 ^ j fÉJHfe, jtíSBfck mm süÉi 1&». sm mr ML ™ BT m ■ H v« H ■ ■ ■ ■■■ ■ ■ a ■ n ■ ÚT

Next

/
Thumbnails
Contents