Szolnok Megyei Néplap, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-16 / 40. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Fotóművészet és esztétikai nevelés Iskolagaléria a Lohol Vezér Gimnáziumban öt éve készült el a jász­berényi Lehel Vezér Gimná­zium bővítése, mely megol­dotta a középiskola torna­teremgondját és enyhítette a tanteremhiányt. A bővít­mény emeleti részén, a tan­termek tágas folyosóján úgynevezett iskolagalériát alakítottak ki. Ez abból állt, hogy az üres falakra rend­szeresen kifüggesztették a diákok órán vagy szakkö­rön kgszült sikeresebb mun­káit. Nem is az esztétikai, hanem a pedagógiai nevelés szándékával — dicséretként, a jó munka jutalmazása­ként. Nemsokára a belterjes ki­állítások mellett megjelen­tek a városi könyvtár grafi­kai gyűjteményének darab­jai is, ami • .már túlmutatott egy rajztanár törekvésein. Ebben a tanévben, pedig az iskolai galéria belépett a művészeti nevelésbe. A Me­gyei Művelődési és Ifjúsági Központ 8 kiállítást rendez a gimrfázium folyosóján. A kapcsolat egy technikai megbeszélésből nőtt ki. Szántai Katalin, a gimná­zium szakkörvezető tanára tanácsot kért a kiállítás ren­dezéséhez, a képek felfüg­gesztéséhez az ifjúsági köz­pontban. Kolozsi Sándor fo­tóművészeti szakelőadó a szíves segítség mellé, mint a Jászkun Fotóklub titkára, felajánlotta vándorkiállítá­sok szervezését is, ezzel sze­replési lehetőséghez juttat­va a klub tagjait. A művészi fotókból 8 hó­napon keresztül láthatnak válogatást a gimnazisták, négyet a Jászkun Fotóklub tagjai állítottak, állítanak össze. Szeptemberben nyílt meg Eifert János: Tiszai ba­rangolások kiállítása, majd a Környezetvédelmi pályá­zat alkotásai díszítették a galériát. Azután Ágg Ká- rolynak, a budapesti Aescu- lap fotóklub tagjának a kol­lekciója, majd Nagy László kiállítása szerepelt a gim­náziumban. Hétfőn nyílt meg, á szo­kások szerint különösebb M 1989. FEBRUÁR 16. Családfa — Kardos Tamás kiállításáról felhajtás nélkül, az egyik hosszabbra nyújtott szünet­ben, Kardos Tamásnak, a szolnoki Hetényi Géza Kór­ház fotósának a kiállítása. A lágy rajzú, barnított technikával készített 35 kép nosztalgikus légkört teremt a lüktető folyosón. A lírai, természetközeli hangulat, amelyeken dominál a fa, a víz, az ember nélküli táj, a rohanó világban megállásra készteti a nézőt, rádöbben­ti a fotóművészet eszközei­vel, a már annyiszor meg­énekelt- természet szépségé­re. Az iskolagalériában a jö­vő hónapban Barhács Lász­ló, majd Polónyi István ké­pei szerepelnek, a sorozatot pedig májusban Schoppon Istvánnak az Aesculap fotó­sának kristályok mikroszko­pikus felvételeiről készült fotói zárják. A gimnázium az utolsó kiállításával már kapcsolódik Jászberény tu­dományos és kulturális hó­napjának rendezvényeihez, melyet egy fotótechnika­történeti "előadás is kiegé­szít. Idén ünnepük ugyanis a fotózás születésének 150. évfordulóját — az első da- gerrotípiák 1839-ben jelen­tek meg Párizsban. A gim­názium zárt rendjéből ere­dően a kiállított képeket ed­dig csak a diákok nézhették meg, alkalmanként nyílt le­hetőség más iskolások cso­portos látogatására. Ezután tanítási napokon délután 3 és 5 óra között az egyéni érdeklődők ás megtekinthe­tik a kiállításokat. LP Vakolat a vasárnapi levesben avagy hogy jár, aki jóhiszemű, jogcím nélküli Amióta Simon Ottó, a szol­noki Központi Rendelőinté­zet — köznyelven SZTK — jóhiszemű, jogcím nélküli la­kója felkeresett, magam is más szemmel nézem a ren­delőintézet rekonstrukcióját. Az épület keleti szárnya mellett — ott található Si- monék egykori szolgálati la­kása, amelyet már két és fél éve jóhiszeműen, ám jog­cím nélkül használnak — jó­kora 'törmelékkupac halmo­zódott föl. A járókelők kí­váncsi szemeit a belvárosi építkezéseken megszokott, precízen megépített, tömör farostlemez — kerítés kíméli a rontással-bontással járó látványtól. Dehát belátni. Különben is, a törmelék­hegy olykor-olykor a rög­tönzött kerítés teteje fölé ér. Teherautó érkezik, markoló harap a hulladékhegybe, s ereszti zsákmányát jókora porfölleg kíséretében a kocsi platójára. Fölmondásnak vették Mindezt jóleső érzéssel ve- hetném tudomásul, magam­ban nyugtázva: lám, milyen nagyszerűen, szakszerűen dolgoznak. Jól halad a Köz­ponti Rendelőintézet re­konstrukciója! Csakhogy — amint mondtam — jómagam más szemmel — is — nézelő­döm, merthogy tudom, a ha­talmas porfölleg, zaj, robaj, kosz és káromkodás, a mun­kások „fölvonulási”' WC-je, szóval az építkezéssel termé­szetszerűleg együtt járó ter­mészetességek — mögött, mellett, -ban, emberek élnek. Simonék négytagú családja. Az egykori szolgálati, ma jó­hiszeműen, igaz jogcím nél­kül használt 41 négyzetméte­ren. Élnek, • mondom. Értem ezen, hogy a gyerekek tanul- (ná)nak — a nagylány tizen­öt, a fiú nyolcéves — szom­baton, vasárnap netán pihen­nének. De nemigen pihen­hetnek, az építőknek tervük van, vállalásuk, amit teljesí­teniük kell, úgyhogy — ha az. ütemezés azt kívánja — Emléksorok Kon Lászlóról Sok ezren kísérték utolsó útjára a túrkevei Vénkerti temetőben a 66 éves korá­ban elhunyt Kun Lászlót. Talán nincs is olyan lakója Túrkevének, aki ne ismerte, ne tisztelte volna. Nem is olyan régen, az elmúlt év őszén — a nyugdíjasklub tagjaként — még gzt tervez­te: létre kellene hozni a Korda-emlékbizottságot, hogy Korda Sándorra, a vi­lághírű filmrendezőre, Túr- keve szülöttjére méltó mó­don emlékezzenek 1993-ban, születésének századik évfor­dulóján. De ki is volt Kun László? Minek köszönhette halála után is megnyilvánuló, hal­latlan népszerűségét? Sorsa, életútja sokféle ta­nulsággal, sikerrel és ku­darccal gazdag. Fiatal korá­ban — polgári iskolásként — életre szóló élményt, kultu­rális ösztönzést kapott ab­ban a színjátszó- és népi- tánc-csoportban, amelyet Madarász Károly és felesége vezettek. Később (mint az egyik legjobb, legszorgalma­sabb vidéki könyvterjesztőt) meghívták a népi írók 1943- as szárszói konferenciájára. Felejthetetlen élmény volt számára az Erdei Ferenccel, Veres Péterrel, Németh Lászlóval való találkozás. A verespéteri magatartás és mentalitás későbbi pályafu­tását, kulturális tevékenysé­gét, megszállottságát is meg­határozta. Többek között a Magyar—Szovjet Baráti Tár­saság létrehozás^ idején a helyi szervezet titkáraként is dolgozott. Gyermekkori ál­ma teljesült, amikor 1953- ban a városi tanács népmű­velési felügyelője lett. Sok­oldalúsága, kíváncsisága, irödalomszeretete is közre­játszhatott abban, hogy — három évig — a könyvtári munkába is belekóstolt. A leghosszabb ideig, 1960-tól nyugdíjazásáig a városi mű- . velődési ház igazgatójaként szolgálta — a szó legneme­sebb értelmében szolgálta — — a köz művelődését. Talán elkoptatott a szó: ízig-vérig közösségi ember volt. A város tanácstagja­ként az ő körzete volt.a Bi­hari-telep, az a része a vá­rosnak, ahol a kevi cigá­nyok többsége lakott, s ma is lakik. Az ottani cigányság társadalmi-gazdasági-szel- lemi felemelkedésében Kun Lászlónak nem kis szerepe volt. Szakmai körökben me- gyeszerte ismerték, tisztelték az általa szervezőit, egykori túrkevei cigány népi együt­test, a Kevi Kör néven is­mertté vált képzőművészeti kört, s később az ugyanilyen címen közreadott időszaki kiadványt. A fiatalok, az utódok szá­mára is példamutató szor­galommal szerezte meg a szükséges szakképesítést a debreceni ^Tanítóképző nép­művelés—könyvtár szakán. Kun László 1982-ben mél­tán kapta meg a Megyei Ta­nács Közművelődési Díját, amiért valóban megdolgo­zott,- s amire igen büszke volt! Dénes Pál Szolnokon a Tanácsköztársaság úton az Építőipari Szö­vetkezet kivitelezésében 52 OTP-crtékosítésíí lakás épül, a földszinten és az alagsorban üzletsor kap helyet, ösz- szescn tizennégy üzlettel, amelyeket még ebben az év­ben átadnak, a lakások pedig jövő év elejére készülnek el. Jelenleg a belső falazás, szerelőmunka folyik, s rö­videsen kezdődik a tetőszerkezet zsaluzása. — nzs — szombaton és vasárnap is dolgoznak. Nem dramatizálom tovább a helyzetet, megteszi azt ma­ga az élet. Simonék békés emberek. A családfő csak ak­kor kapta föl, úgy istenigazá­ból a vizet, amikor a vasár­napi leves kavargatása köz­ben elkezdett potyogni a mész a plafonról, éppen bele a levesbe. Ezután keresett föl a szerkesztőségben. Estefelé meglátogattam őket, jóhiszeműen, ám jog­cím nélkül használt 41 négy­zetméteres otthonukban. Jól­eső érzéssel konstatáltam a szoba belső ablakpárkányán az ujjnyi vastag port — késő délután láttam a teherautót és a markolót —, a jéghideg fürdőszoba plafonig penészes falát — a szomszédos épület­részből már kiszerelték a fű­tőalkalmatosságokat —, s hallgattam — de már nem olyan jó érzéssel —1 Simonék kálváriáját. — 1982-ben házfelügyelőt keresett az SZTK. Ezt a la­kást ajánlották, persze csere­lakás fejében — kezdi Si­monná. — Sokat betegesked­tek a gyerekek, kedvezőnek tűnt az osztott műszak: reg­gel öttől hétig, délután öttől este tízig tartott a szolgálat. Dolgozom is, itthon is va­gyok. Elfogadtam. Így lettem házfelügyelő 1983. március elsejétől. Beköltöztünk a szol­gálati lakásba, ötvennégy négyzetméteres tanácsi la­kást adtunk cserébe. Cseperedtek a gyerekek, kitanultam a gyors- és gép­írást. Amikor a házfelügye­lői, gondnoki teendők túlsá­gosan is megsokasodtak. — mosoda, ügyelet a telefon- központban, stb. •— gondol­tam, hasznosítom a szakmá­mat, orvosírnoknak kértem magam. Kérésemet felmon­dásnak vették, értesítettek, hogy elfogadták. Nem könyö­rögtem, 1986 nyarától a bí­róságon vagyok ügyviteli al­kalmazott. Nem felejtették ott őket! Így váltak Simonék jóhi­szemű, jogcím nélküliekké a negyvenegy négyzetméteren. Szó se róla, a Hetényi Géza Megyei Kórház többször pró­bálta másik lakáshoz juttat­ni őket, mindmáig sikertele­nül. Nem is lett volna ebből ilyen nagy baj, ha nem kez­dődik meg — éppen a keleti szárnyon — a rekonstrukció. Simonék úgy érzik, ottfelej­tették őket. Fejük fölött, az első emeleten döngetik, dön­tögetik a közfalakat. Hull a mész, a malter, reped a mennyezet. Az ablakrések minden lehetséges anyaggal — papírral, ronggyal — el- tömködve, így is kilószám ömlik a finom törmelékpor a lakásba. A fürdőszoba fala: penész a padlótól a mennye­zetig. A múltkor, amikor az első emeleten elunta magát egy vízvezetéket lezáró vak­dugó. szépen beáztak. Ahogy a nagykönyvben meg van ír­va. Dehogyis felejtették ott őket! Ézt már Haraszti Kál­mántól, a kórház gazdasági főigazgató-helyettesétől . tu­dom. Nem felejtették, hiszen a lakás a rekonstrukció kez­detén külön közmű-csatlako­zást. kellett, hogy kapjon, mert a rendelőintézet erede­ti vezetékeit áthelyezik, ki­cserélik. Haraszti Kálmán jószándé­kához kétség nem férhet! Amikor Simonék — néhány héttel ezelőtt — tájékoztat­ták áldatlan helyzetükről, azonnal intézkedett. Az egyelőre, romboló, közfaldön- gető, -döntő építőket az épü­let másik szárnyába csopor­tosíttatta át. Megígérte Si- monéknak, gondoskodik megny ugta tó el h e I yez.ésü k ­röl. A megoldás közeleg. A tervek szerint február végén megürül az utókezelő — köz,­nyelven az egykori Bábakép­ző épületének egyik kétszo­bás, 86 négyzetméteres laká­sa. Azután körülbelül két hét kell, míg rendbe teszik, majd máris költözhétnek Si­monék. Kecsegtető ajánlat! Egyik jogcím nélküliből a másik jogcím nélkülibe! Igaz, tágasabba, szebbe. Csakhát mégis, az utókezelő­be. Tudom, azok is emberek, akiket ott kezelnek. Mégsem gondolnám, hogy a lehető legüdítőbb hatású környezet — ne mondjak ' mást — Si­monék gyerekeinek. És mi lesz, ha egyszer majd az utó­kezelő rekonstrukciója kö­vetkezik? Azt kérdeztem még Ha­raszti Kálmántól; ha a ren­delőintézet felújításának elő­készületei már tavaly októ­berben megkezdődtek, nem tűnik-e kicsit késői megol­dásnak Simonék márciusi költöztetése? De későnek tűnik. Harasz­ti Kálmán nem mentegető­zik. Elismeri; valóban, már régen meg kellett volna a dolgot oldani. Talán ő is fi­gyelmetlen volt. Simonék meg túlzottan türelmesek."Ha hamarabb szóltak volna. Nem csak akkor, amikor már plafon hullott a levesükbe. Van itt még egy másik szál. Hogy állunk jogilag? Dr. Próbáld Ferenc, a váro­si tanács igazgatási osztá­lyának vezetője szakszerűen elmagyarázza: Simonék el­helyezéséről — mivel jóhi- szeműek — a kórháznak kell gondoskodnia. Nincs meg­szabva, hogyan. Az a felek megegyezésén múlik. Piroskák és jófiündérek Említem Simonék egykori 54 négyzetméteres tanácsi lakását. Hogy arra jogosul­tak-e? A tanácsi lakásra va­ló jogosultság nem szerzett jog, azt a családban egy fő­re jutó kereset határozza meg. De ha az alapján jogo­sultak is, soronkívüliséget — a tanácsi lakás odaítélésé­ben — semmiképpen sem él­veznek. A kör itt zárulna be? Nem! A kórház valóban kért a tanácstól Simorréknak egy ugyanolyan tanácsi bérla­kást, mint amilyenből annak idején kiköltöztek. S érke­zett a válasz: kap, ha az ér­vényes rendelkezés szerint fizet másfélmillió forintot az egyszeri bérlőkijelölési jo­gért. Nem fizet, mert a kórház­nak annyi pénze nincs arra, hogy egyszer és mindenkor­ra, megnyugtatóan megoldja Simonék helyzetét. Hogy visszahelyezze őket — nem jobb, csak — ugyanolyan kö­rülmények közé, mint ami­lyet 1983-ban hátrahagytak. Igaz, a gazdasági főigazga­tó-helyettes elismeri; való­ban az volna az üdvözítő, az igazságos megoldás. Nem csak elismeri, munkálkodik is e megoldás érdekében. Azt azonban ő is tudja; belátha­tó időn belül ennek a meg­oldásnak nincs reális lehe­tősége. Itt tartunk most. 1989 feb­ruárjában. Tanulság? Nincs tanulság. Olyan ez az egész történet, mint egy rossz álom. Vagy mint. egy mese. Amelyben nincsenek gonosz mostohák, vagy nagymamá­nak öltözött farkasok. Itt csak Piroskák vannak, meg jótündérek. És mindenki — egy emberként — hihetetle­nül jó szándékú. Ha vannak áldozatok, azok kizárólag a körülmények, a magyar egészségügy 1989-es februá­ri helyzetének áldozatai. S közben levesükbe a plafon­ról hull a mész, a malter. Nem értem. Mi is a baj tu­lajdonképpen? Egri Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents