Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

10

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1989. JANUAR 7.

Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban,.. Azt beszélik a faluban,». Azt beszélik a faluban...

Örvénylő Tiszaörvény

Sosem hittem volna, hogy évszázadokkal ezelőtti kocsinyomokat látok egyszer. Utóvégre az eső gyorsan szétmossa, a fagy is csak időlegesen őrzi őket. Aztán mégis részem volt ebben az élményben. A kiskörei tározó feltöltését megelőzően

ugyanis ásatásokat végeztek a tiszaörvényi határban, és Árpád-kori települést tártak fel. Tatár hordák égették fel a többé ú'jjá nem éledő, és ma már a víztükör által borított falut.

Amikor a buldózerek egy méternyi fedőréteget eltakarítottak, az óvatosan húzott seprűk nyomán kitisztult a hajdani földút egy szakasza, rajta a megőrzött kocsinyomok kígyózó vonala.

A változatlanság jelképének tűnt ez a számomra. Ti- szaörvényre gondolva mindig ez jutott eszembe. Meg az, hogy milyen tömören, léaz árvíz úgy mosta ki a hullákat a nádasból, mint máskor a faágakat. Csak úgy hemzsegtek a vízben, borzasztó látvány volt.

Most csendes, békés a táj. A vízparti szivattyútelepről lábakon álló, több, mint háromszáz méteres betoncsatornával kezdődik egy öntözőrendszer. A vízügyes Sza- bics Imre magyarázza:

— Ilyen lábakon álló, hosz- szú és üzemelő betoncsatorna nincs több Magyarországon. Jól megcsinálták annak idején, ugyanúgy, mint a szivattyúház alatti tíz méter mély pincét. Abba sem szivárog be a víz, pedig közvetlenül mellette van a Tisza.

— Akkor még nem lopták el betonozáskor a cement felét, mert akkorát csaptak volna a kezükre, hogy nem bírták volna felemelni a lagyezve azért, hogy egyforma távolságra legyenek egymástól a csemeték. Ahogy húzódott vissza az ár, úgy haladtunk. Egy hét alatt tizenkétezer csemetét ültettünk el. Lett is ott olyan madárvilág, hogy na.

Géza bácsi mind ritkábban ballag le a közeli folyóra. És nemcsak a nyolc évtized súlya miatt.

— Egyre több itt az előkelő ember. Száguldoznak a motorcsónakkal, meg zsákszámra etetik a halakat. Én inkább a tyúkoknak adom a kukoricát, mert azok tojnak is.

Mondhatnak neki akármit, ő már sosem fog megbékélni a víztározóval:

— Három községet látott el az elárasztott terület. Most meg mit hoznak ki belőle? Csak a nyomorúságot. Én onnan éltem, nagyon sajnálom.

Tisza-parti csendélet

nyegrelátóan fogalmaznak az ottaniak. Példaként említve: a régi templom alapjainak feltárásakor magyarázta valaki a helyieknek, hogy onnan lehet megtudni, melyik sir való a korai és melyik a kései Árpád-korból, hogy először a templomkert kerítésén belül, később azon kívül temetkeztek.

Igenám, de találtak egy csontvázat a templomkert kerítésének árkában.

— Hát ez meg, hogy került oda? — tudakolta egy helybeli kislány.

— Bizonyára házasságtörő asszony volt, azokat temették akkoriban a temető árkába, — magyarázta a régész.

— Ha ma is így lenne, akkor kicsi volna a kerítésárok, — summázta a kislány.

Most, amikor ismét játom a tiszaörvényi utcákat, rájövök, hogy hamis képet alkottam magamnak erről a településről. Korántsem az állandóság, sokkal inkább az örvénylő változatosság jellemző rá. Ebben a zajló forgatagban Tiszafüredhez csatolásával a nevét, önállóságát is elveszítette. Hajdani határának jó része a tározó fogságába került. A régi foglalkozásokat felváltotta a gyári munka. A hajdani falu szélső házai mellett sorakoznak Tiszafüred nagy üzemei.

A hadak itt vezető útja nem volt kihalt az utóbbi évtizedekben sem. A csendes Tisza-parton szerény emlékmű jelzi: negyvennégyben itt keltek át a folyón a szovjet csapatok. A történelmi eseménynek nemigen van tanúja a faluban.

— Elhajtották a lakosságot, mielőtt bejöttek a szovjet csapatok, — emlékezik Bárczi Bernát. — Tizennégy éves voltam akkor. A tehén hátára dobtam egy zsák lisztet, meg amit kézben el tudtunk vinni, úgy mentünk. Nem tudom, milyen harc volt itt, de amikor visszatértünk,

— Én sem járok le a Tiszára, amióta ellopták az új csónakom, — dörmög az öreg Bumbulusz.

Fagyosan is szedtem a cukorrépát a földből, hogy Pesten legyen cukor.

A közelmúltban elhunyt feleségével együtt összesen 4884 forint nyugdíjat kapott Nagy Géza:

— Rohamosan süllyed alattunk a talaj. Jót már nem várok. Olyan vagyok, mint a beteg róka. Hiába szalad előttem a nyúl, nem tudom megfogni. Sokan hibáztatják a vezetőket. Én viszont azt mondom, nem bánom mit csinál a juhász, csak jól legeltesse a birkákat.

A szomszédolásra érkezett Bumbulusz Mihály sem elégedett a sorsával:

— Annak idején a padlást söpörték, most meg a zsebeket söprik ki, —

Géza bácsi egyre visszatér a múltra:

A hajdani átkelés színhelye

— Negyven kilométer hosszan a mi bérlőnké volt a Tisza. Egyszer fogtunk egy mázsa huszonöt kilós halat. Azt -mondták, nem tiszai jószág, valahogy a tengerről vetődött ide. Ittunk is rá egyet. Akkoriban nem tértek be az emberek lépten-nyomon a kocsmába, mint most. Igaz, ha mulattunk, akkor napokig játszott a banda.

Az összehasonlításnak se vége, se hossza:

— Drágán vettem a vizes fát a Tüzéptől. Szlovákiában meg azt láttam annak idején, hogy tavasszal lehántolták a fa kérgét, és mire kivágták, teljesen ki is száradt. Nem lármáztam a vizes fáért, hiszen mindig a világ szélén jártam, ahová nem jutott takaró. Gondolkozom azon is, hogy tavasszal bekapáljam-e a szőlőt, mert tavaly zseblámpa fényénél mások szedték le a termést. A hobbik révén sok az idegen a környéken.

— Régen is csináltunk tiltott dolgokat, de nem ilyeneket, — emlékezik Géza bácsi. — Nem csak termeltük, élveztük is a dohányt. Egyszer magamra öltöttem a ruha alá jó csomó szűzdohányt. Ahogy jöttem hazafelé, utánam jött egy hintó. Kezdett melegíteni a dohány, hát még akkor,' amikor megláttam, hogy fináncok ülnek

Emlékeket Idéz Nagy Géza és Bumbulusz Mihály

Tiszaörvény központja

pátot, — vélekedik Bérezi Bernét.

— Most más tapasztalatai vannak?

— Nem kell semmit tapasztalni, csak a tévét nézni. Nem potyára vannak az eljárások ez ellen, meg az ellen.

A szivattyúháztól letarolt erdejű szigetre látni. A nyolcvankét éves Nagy Géza szíve fájdul az ilyen látványon:

— Tudja, milyen fák voltak ott? Némelyik tölgyet .ketten-hárman sem tudták körülfogni.'Én is ültettem ott egy szép erdőt a ^ fiammal. Volt egy százméteres zsinegem, méterenként megjeCsendespihenő az oviban

Két gyermeke közül Andrea tizennégy, Lajoska pedig tizenkét éves.

— Most már nekik is meg kell fogni a kapanyelet. Egyrészt azért, hogy ismerjék meg a munkát, hiszen abból él a világ, másrészt számukra a plusz dolgokat csak így lehet előteremteni. Azon van az ember, hogy tanuljanak a gyerekek, minimum egy jó szakmájuk legyen.

A gyereklétszám évek óta stagnál a városba olvadt Ti- szaörvényben. Millinghoffer Mária vezető óvónő-helyettes azt mondja:

Új üdülők bizonyítják, hogy növekszik az érdeklődés a Ti- sza-tó iránt

rajta. Még a lábamba is be- lenyilalt. Nines' isten, mégis velem volt.

Ránéz a fiára és csendesen megjegyzi:

— A mostani apáknak olyan nehéz gyermeket' nevelni, mint nekem egy medvét. Most nem is alapítanék családot.

— Más nézőpontból látjuk a világot, mondja Lajos, a fia. — Az élet rendje az, hogy családot alapítson az ember. <

— A családalapítás a szőlőtőke szüretelésével jár, — bizonygatja igazát az öreg. A fia a vállát Vonogatja:

— Megvan az embernek az otthona, de az kevés. A két gyerek neveléséhez sok kell. Ezért a tsz-ben eltöltött tizenkét óra mellett állatokat tartok, és a háztáji mellé bérelek egy hektár földet. Mákot termelek majd rajta, ha sikerül idejében elvetni. Ha nem, akkor meg kukoricát vetek.

A felesége két műszakban dolgozik az alumíniumáru- gyárban. Nagy Lajos együttérzően mondja:

— Nehéz munkára van utalva ő is. Szeretek horgászni, itt a Tisza, de a hajsza az életért megy, nem a horgászatért. Sok külföldi pecá- zik itt, mi meg egyre kevesebbet gondolhatunk a Tiszára. Ügy tűnik, minél jobban öregszem, annál többet kell dolgoznom.

— Itt nem divat a válás, inkább az építkezés.

Igazáról meg is győződtünk. Arról is, hogy nemcsak családi fészkek épülnek. Szabó László korcsmáros ezt mondja:

— Beszélgettem egy maszek kertésszel. A holtidényben felhúzott itt egy házat egymillió forintból. Most két és fél, millióért passzolja. Egy Heves megyei orvos meg kétmillióért tette ugyanezt, és négyért árulja. Munkásokat is ő hozott. Egy év alatt kész is lettek. A falu rosszmájú emberei meg is jegyezték: bizonyára táppénzen voltak, megérte nekik a dupla jövedelmű, gyors munka.

A kocsma három évtized alatt semmit sem változott. Még emlékezetes verekedés sem volt benne. Ha összevesztek az atyafiak, kimentek az udvarra. Ott elcsattant néhány pofon. Utána visszatértek a pulthoz, és tovább növelték a forgalmat. Csak a kilátás változott meg a pulttól. A tősgyökeres szegények házacskái fölé új paloták magasodnak. A kocs- máros csendesen mondja:

— Kapkodjuk is a fejünket, hogy hogy is van ez a világ?

Simon Béla Fotó: T. Katona László