Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. JANUÁR 7; A Néplap vendége: drm Lakatos Gyula, az MSZMP Politikai Főiskolájának docense Mit ér a mérnök, ha traktoros ? Nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy a magyar gazdaság eredményeivel, nem tartozik a világ élvonalába. S valószínűleg az sem hat az újdonság erejével, hogy a gazdasági hatékonyság növeléséről talán nálunk beszéltek a legtöbbet az elmúlt években, évtizedekben. Hogy mindez mit hozott a konyhára a gyakorlatban? Nos, az eredmény ismert, azt is lehetne mondani, hogy nálunk a hatékonyság növelésének a legrosszabb a hatékonysága. Pedig a világ szolgáltat bizonyítékot arra, hogy léteznek eredményes módszerek, megoldások. Egy nálunk is elképzelhető lehetőségről ezúttal dr. Lakatos Gyulával, az MSZMP Politikai Főiskolájának docensével beszélgettünk. — Az közismert, hogy a magyar gazdaságban rossz a hatékonyság, de jó lenne ezt néhány adattal szemléltetni. — Sajnos Magyarországon ma 1,3 műszakiban használjuk ki a termelőberendezéseket, és 3,5 millió a íoglal- koztatdttak száma. Ha a hatékonyságot csak a berendezések kihasználtsága területén növelni tudnánk, akkor túltermelési válság nélkül mintegy 5,5—6 millió embert foglalkoztathatnánk. — Ez azt jelentené — hogy másképp alakulna a munkanélküliség is? — Pontosan, hiszen a nagyobb műszakszám magasabb élőmunikaigényt is fetételez. Sajnos manapság a hatékonyság mindenütt alacsony, ugyanakkor a piacon hiány mutatkozik. — Egyben ez okoza a piac hiányát is — Igen, mert a keresleti piac nem ösztönöz hatékony termelésre: Ha a legfontosabb tenmelé|sí tényezőkön vizsgljuik a hatékonyság összetevői, akkor meglepő eredményre jutunk. — Melyek ezek a termelési tényezők? — Durva felosztás szerint: az állóeszközök, az infrastruktúra és az ember. A legkisebb hatékonyságot az ember esetében tapasztalhatjuk. Például olyan esetben, amikor gépészmérnököt ültetnek a traktorra. — S mi az oka ennek? — Amíg a vállalat ilyen szempontból nem kerül kényszerpályára, addig nem is keresi a hatékony foglalkoztatás lehetőségeit. A nyereség annál nagyobb, miinél nagyobb ia bevétel, és minél kisebb a költség. Ha ez utóbbit nézzük: a gépek és az anyagárak magas ák, emelkednek. Az ember viszont olcsó, s ez pazarlásra ösztönöz. — Itt valamit tisztázzunk! Mihez képest olcsó egy mérnök, hiszen ha például húszezer forint a bére, akkor ez is költségnövelő. tényező, nem? — A helyzet ennél kicsit bonyolultabb. A mérnök ahhoz képest olcsó ma egy magyar vállalatnak, hogy kiképezve, ingyen megkaphatja. Ez ugyanolyan, mintha ugyanaz a gyár ingyen kapna egy nagyon drága gépet. A 'mérnök, a közgazdász vagy a jogász legalább ilyen drága, hiszen az állam, a család „beruházott” a képzés1, a szaktudás érdekében. A vállalatnak egy végzett szakember csak az „üzemeltetési” költségekbe kerül, azaz a dolgozó bérét kell csak fizetnie. Könnyen belátható, hogy az ember a legolcsóbb termelési tényező* Könnyebb öt dolgozót felvenni, mint műszaki fejlesztésre költeni. A következmény, hogy az Oktatási intézmények és a gazdálkodó szervezetek között nincs kapcsolat, így a képzés sem igazán igényorientált. — Használta azt a kifejezést, hogy beruházás. Jól értem, ha azt gondolom, hogy ön a gazdasági folyamatokban az embert állóeszközként kezeli? — Pontosan, hiszen az új érték megalkotásában, a termelés folyamatában több ciklusban vesz részt, akárcsak egy nagy értékű gép. A mérnök használati értéke ugyanúgy megvan, mint egy széké. S ez nem más mint az, hogy a széket ülésre, a mérnököt pedig magas színvonalú munkára lehet használni. Ha a mérnök traktoron ül, akkor ezt a használati értéket — mely komoly befektetett tőke eredménye — dobjuk ki az ablakon. — Mi lenne a megoldás? — A termelési tényezők emancipációja. Az ember ne csak a folyó, hanem az egyszeri ráfordításokban is jelenjék meg. Azaz: be kellene veztni a képzettségi amortizációt, vagy munkaerő-amortizációt. Az embert ugyanis értékén akkor _ kezeli egy vállalat, ha a benne felhalmozott tudást megfizeti. Ez pedig viszonylag pontosan számítható összeg. Vajon milyen jogon vonhatjuk ki a magas színvonalú termelésből a szakembert azzal, hogy segédmunkára kényszerítjük? Ez csak úgy következhet be, hogy a vállalatot ma az ellenkezőjére közgazdasági szabályzók nem kényszerítik. Sőt ma Magyarországon olyanok a költségarányok, hogy amíg az anyag, energia 61 százalék, addig a bérköltség 17 százalékos az összesből. — Ez mind szép, de tudomásom szerint az oktatás, költségeit nyugaton is a költségvetés és a család állja. — Ez igaz, csakhogy ott az említett valamennyi termelési tényező hatékonyan működik, ezért a gazdaság az adókból^ működtetni tudja az oktatást. A vállalatok nem a munkaerő-amortizációs költségek térülése érdekében törekszenek a hatékonyságra, hanem a piac szorításában kényszerülnek erre. Persze a bérek is nagyobb arányt képviselnek. Jellemző, hogy Hollandiában az átlagos bérköltség 60 százalékos arányú, míg a Rába esetében nálunk 2,5 százalék. Az előbbi mellett persze, hogy célszerű költeni a .műszaki Ifejesztésre, és persze, hogy célszerű kihasználni a kvalifikált munkaerőt. Így futja olyan adótételekre is, amiből magas színvonalú oktatás szervezhető, hogy tényleg a szükséges szakembergárda kerüljön ki az iskolapadból. __ A piac tehát alapvető d olog. _ Igen, mert a piac hiánya miatt ellenérdekeltség alakul ki a termelési tényezők hatékonyságnövelésével kapcsolatban. Például: elegendő az áremelésekkel operálni, nyereséget lehet vele produkálni. Piaci versenyben a nyereségképzésnek ez az útja göröngyösebb. Nálunk, ahol nincs piac, komoly helyettesítő lehetne a munkaerő-amortizáció. Ha a gazdaság piac- gazdasággá válna, akkor — nem kétséges — kialakulhatna az előbb említett oktatási intézmények piaca is. — Amit eddig elmondott, az logikus. Vajon van-e akadálya, hogy a gyakorlatban is alkalmazzuk a munkaerő-amortizációt? — Tudja, a tudományos műhely feladata mindig az, hogy javaslatokat készítsen. Hogy mit választanak ezek közül az már attól is függ, hogy politikailag mi az, ami elfogadható. Utóbbi az érdekviszonyoktól függ, míg a tudomány egy laboratóriumi állapotot tükröz. A munkaerő-amortizáció elmélete igaz, és ha elvetjük, akkor a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a vállalati érdekeket preferáljuk. Viszont — a japán példa igazolja —1 azok a társadalmak fejlődnek, ahol a társadalmi érdek előbbre való. — ön szociológus. Miért foglalkozik közgazdasági kérdésekkel? — Ez a kérdés nemcsak gazdasági. Mert a kallódó emberek problémája kimondottan szociológiai. Köztudott, hogy az emberek hamar leépülnek, ha munka nélkül vannak. Márpedig a munkanélküliséget mi gyakran összekeverjük a munkahely-nélküliséggel. Ez tehát kell, hogy foglalkoztassa a szociológust is. Az más kérdés, hogy a probléma kezeléséhez kellenek a közgazdasági elgondolások. De ahogy az egyén és a társadalom .érdeke is közelít egymáshoz, úgy kell, hogy az egyes tudományágak it egymáshoz közelítve teremtsenek új lehetőségeket, megoldásokat a kibontakozáshoz. Szitás Péter Mezőgazdasági szaküzlet nyílt a napokban Karcagon a volt Ripsz- Ropsz ételbár helyén. Az áfész által üzemeltetett bolt mintegy másfél millió forintos árukészlettel rendelkezik. Elsősorban növényvédő eszközöket, kerti szerszámokat, kisgépeket ajánl vásárlóinak (Fotó: X. K. L.) Hz építész szemeivel Az első kapavágástól kezdve figyelemmel kísértük a szolnoki Tabán újjászületését. Legelőször, közel három és fél éve — 1985 augusztusában — osztottuk meg a tervezők elképzeléseit olvasóinkkal. Nem elvont vágyálomról beszéltünk, hiszen a városi tanács végrehajtó bizottsága 1981-ben határozati rangra emelte a Tabán * részletes rendezési tervét. Dózerarchitektúra 7 Most arra voltunk kíváncsiak, vajon az eredeti tervnek — határozatnak — megfelelően halad-e a tabáni rekonstrukció? A válaszra a Szolnokterv két tervezője illetékes: Nagy István és Pár Nándor. Ök tervezték a Tabánt. — Az építkezések kezdetekor nagy lelkesedéssel ecsetelték, mi lesz majd az, ami a szolnoki Tabán varázsát adhatja. Leszögezték: nem volt céljuk „alvóvárost”, lényegében modern, városi lakótelepet tervezni. Sokkal inkább egy élettel teli, nyüzsgő, lüktető, sokak által látogatott, eredetiségét is őrző városrész szerepelt terveikben. Olyan, amelyet szívesen látogatnak a turisták is, hiszen vonzóak a kismesterek jműhelyei, a kirakodó- vásárok, az ízléses vendéglátóhelyek. S a Tabán nemcsak építészeti elrendezésével, szűk, zegzugos utcácskáival őrzi a múltat, hanem megmarad, eredetiségében újul meg néhány régi ház. Az egyikben például helyet kaphat a Tabán Múzeum, a másikban egy halászati múzeum, a harmadik kiállító soknak adhat otthont és íuV tovább. Nos. mindezekből vajmi kevés látszik 1988 végén, a tabáni rekonstru’ ió harmadik évében. — A rendezési terv szerint még él az ötlet, elméletileg megépülhetnek ezek a közösségi célt szolgáló házak — vallja Nagy István. — A baj csak az, hogy a 8— 10 ház, ami eddig a tanács tulajdonába került, a földdel vált egyenlővé. Kivétel a Tabán 50, a Középtiszai Tájvédelmi Körzet háza, illetve a Tabán 24, amelyet a tanács 1986-ban a múzeumnak adományozott. — Szögezzük le gyorsan és tárgyilagosan, hogy eddig minden a terv szerint haladt! — marad hű a fényekhez Pár Nándor. — Igaz, hogy a Tabán 46, 52, 56, 57 — amelyek a tervben, többek között, megmaradó épületként szerepelnek — eltűntek a föld színéről. De azokat rekonstruálni kell, azaz eredeti formájukban ke.'l újjáépíteni! A két tervező közül Nagy István a pesszimistább:. — A dózer-architektúra érvényesült! Ami nincs, azt nem kell óvni. védeni, arra nem kell pénzt költeni. Jó volna hinni, bízni abban, hogy a, Tabán 46, 52, 56, 57 újjáépül! Jómagam a másik négy házban bízom! A Tabán 7-ben, 10-ben. 12-ben. 23-ban. Mert azokban még laknak, azaz van tulajdonosuk. Addig nincs baj, amíg egy házat laknak! — Ha ez a tucatnyi régi ház — !a rendezési terv értelmében — ilyen értéket képviselt, képvisel, miért nem kezdeményezték az illetékesek műemléki védelmüket a műemlék jellegű Tabán 7-hez hasonlóan? Akác helyett pálmafa nö ,— Ezt a városi tanácstól kérdezze! Persze azért mi is tudjuk a választ: a Műemléki Felügyelőség oly kevés pénzt juttat évente a műemlék, vagy műemlék jellegű épületek fenntartására, hogy ténylegesen nagyon meg kell fontolnia a gazdának „bevédesse-e” a házát. A műemlékekkel rengeteg baj, gond van. Fenntartásuk, megőrzésük nem olcsó mulatság. Szerettük volna elérni, hogy a Tabánban legalább tíz épület és a településszerkezet védendő műemlék „rangra” emelkedjen. Ez a tervünk nem valósult meg. — iVédeni csak műemléket szabad? A megyei, eöt a városi tanács is hozhat egészen konkrét határozatot a helyi értékek védelméről! időre, amíg az állagmegóvást elvégezték —, majd potom lakbér fejében visszaköltöztették. — A Tabánnak nagyjából a fele újjáépült. Város- építészetileg mennyire tájba illőek, jellegzetesek és mennyire Szolnokra jellemzőek a Tabán házai? — Mennyire hagyománytisztelők a Tabánban építkezők? Nos, én visszakérdezek — fordít a fonálon Pár Nándor. — Hol vannak azok. akik a régi Tabánban éltek? Legnagyobb részük elköltöAz eddigi egyetlen, eredetiségét őrző épület a Tabán 50., a Középtiszai Tájvédelmi Körzet háza, amely előtt még az akácfát is megkímélték — Az élő, mozgalmas Tabántól — amelyet nemcsak a lakóházak, hanem a középületek jelentenek — hamar elkanyarodtunk! — Tervezők vagyunk, ám terveinket nem mi menedzseljük. Az bizonyos, hogy a tanács most válaszút előtt áll. Félő, hogy — pénz híján — az eredetileg közcélra szánt házak helyén is engedélyt adnak lakásépítésre, hiszen a tabáni ingatlanok iránt óriási a kereslet. Akkor pedig a kör bezárult. — Dehát közcélra éppen azokat a megtartandó, régi házakat javasolták! — Igen, mert azok adják a Tabán levegőjének ízét — zamatét! — Mindketten lelkes lokálpatrióták, aktív közéleti emberek. Nagy István a városi tanács tagja, Pár Nándor a Szolnoki Városszépí- tö Egyesületben tevékenykedett, amíg az meg nem szűnt. Szólaljon meg a közéleti ember! Hogyan értékelik ebből a szempontból a tabáni építkezéseket? Nagy István: — Nyilván elfogulttá tesz, hogy a terv részese vagyok. Egyik szempontból — mint szolnoki városlakó — örülök annak, hogy épül, szépül egy több évtizedig megújulásra váró városrész. Nyugodt akkor leszek, ha látom, hogy továbbra is az eredeti célokat figyelembe véve halad a rekonstrukció. Másrészt viszont — mint szolnokit, mint a városi tanács tagját — fölháborít, hogy a város vezetői nem úgy és nem olyan ütemben „menedzselik” a középületek megvalósulását, ahogyan az elvárható lenne! Merem állítani, csak az első fecskének kellene megjelennie a kereskedelemben, A TABÁN — Az biztos, hogy itt, a Tabánban megszakadt egy jogi — adminisztratív folyamat, mielőtt ténylegesen elkezdődött volna! Dehát nem a papírmunka a döntő! Meg lehet védeni másképpen is a házakat, például úgy, ahogy Csongrádon történt — ugrik gondolatban hetven kilométert Nagy István. — A csongrádi Halászfalut — nem véletlenül — mindany- nyiszor példaként említjük építészetileg, tehát szakmailag és várospolitikai szempontból is, ahányszor a szolnoki Tabán kerül szóba. Pedig Csongrád kisváros, nem nyolcvanezres megyeszékhely! — Csongrádon hogyan mentették meg a Halászfalut? — Megvette a tanács sorra a régi házakat. Kiköltöztették a tulajdonost arra az zött. Akik odaköltöztek, azok már nem halásznak merítőhálóval a Zagyvában, azoknak nem mezítláb járnak a kútra vízért a gyerekeik. Ezek az új házak már az új tulajdonosok lelki világát tükrözik, és ez teljesen természetes. Mit jelent építészetileg a Tabán? Igaz, hogy az új épületek már nem a régi Tabán hangulatát árasztják, de kétemeletes ház azért nem épült! Végeredményben azt válaszolhatom: az egyes épületek nem, de a városrész egésze — a szűk utcák, az apró terek — igenis hagyományőrzők, hagyománytisztelők. — Érzelmileg azért kicsit mellbe vág — ismeri el Nagy István—, hogy a régi akácfa helyén ma „pálmafa” nő. Ilyen értelemben sajnálom, hogy így alakult! Fölháborít, hogy nem menedzselik a vendéglátásban. De hol marad a lehetőségek propagálása, a vállalkozói igények felmérése? Pár Nándor: — Ha a városi tanács saját befektetésével nem, akkor várospolitikájával igenis alakíthatja a Tabán sorsát! Adjon kedvezményt az oda települő kereskedőnek! Alakítsa úgy, okosan a szabályozókat, hogy a kismestereket, a vendéglősöket odacsalja! A megoldást a magántőke befektetési lehetőségének fölszabadításától várom. Mert a maszek rugalmasabb, mint bármelyik vállalat. Ugyanakkor az idegenforgalomnak is lenne teendője, kapnia kellene a majdani bolton! Nem véletlen, hogy a Tabánban szállásként úgynevezett kulcsos házakat javasoltunk. Egyébként magam is örülök, hogy a Tabán megújho- dik. Hogy közben milyen társadalmi feszültségek keletkeznek? Ezzel a tervezőnek kell foglalkoznia? Azt gondolom, nem. De ahogy járom a várost, rengetegen megszólítanak: így tervezted? így akartad? „Nekik” tervezted? Nem! Én a Tabánt terveztem! S. ha szót kaptam, mint városszépítő, hadd mondjak el még valamit. Állítják, állítjuk, hogy ennek a városnak építészetileg — sincs — atmoszférája. (Szerintem van, az más kérdés, milyen.) Sóvárgunk, hogy nekünk nincs „Hollókőnk, Szentendrénk”, amit — jó értelemben — „mutogatni” lehetne. Hát tessék! Itt a lehetőség. Itt a Tabán! .(Folytatjuk) Következik: Egyetlen fillér tanácsi pénz nincs benne! Egri Sándor
