Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-26 / 22. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. JANUÁR 26 Támogatók nélkül, egyedül nem me Beszélgetős rockzenei közállapotainkról Nagy István i Kovács Ferenc Bajári Károly Lapunk hasábjain külön-külön már kitértünk egy- egy élvonalbeli megyei rockzenei csoport bemutatására. (Van, amelyikre többször is.) Irtunk koncertjeik sikerei­ről, avagy kudarcairól, próbálkozásaikról, de egy valami­ről kevés szó esett; nevezetesen a gondjaikról, arról, hogy mi mindent kell elkövetniük a fennmaradásért, sokszor mennyire nem találnak visszhangra törekvéseik, mennyi­re nem kapnak támogatást. A hét elején három neves szolnoki zenekar vezető­je, és egy régi jól „futó” együttes tagjával ültünk össze afféle kerekasztal-beszélgetésre. Az Ippolit Matvejevi- csefc Pap Béla, a WU 2-t (jelenlegi nevén 26. garázs Ko­vács Ferenc, a Lady Machbetet Zombori Sándor és Nagy István képviselte, illetve a hajdani Spirál formációt Ba­jári Károly. — A beszélgetés elején ar­ra kérlek benneteket, dió­héjban mutassátok be zene­karaitokat! Kovács Ferenc: — A WU 2 1982 májusában alakult. Akkoriban a fiatalok köré­ben dívott a punkzene, gon­doltuk, ilyet mi is tudunk csinálni. De be kellett lát­nunk, hogy ez nem megy. Aztán egyre jobban rájöt­tünk a muzsika ízére, tovább folytattuk, s a dolog kezdett komolyabbá válni. Eljutot­tunk a salgóbányai, balaton- szemesi találkozókra, minde­nütt azt mondták, jók va­gyunk, hát csináltuk tovább. Hamarosan egy nagylemez­válogatásra is felkerültünk. Pap Béla: — 1985decem­berében alakultunk a Ma­dame Petuhova jogutódja­ként. Amit csinálunk, rock­zene akar lenni. Körül sze­retnénk járni kelet-erópai létünket, a bennünket érő hatásokat bemutatni. Fontos körülmény még működé­sünkben — mint ahogyan a WU 2-nél a punkzene — a Bizottság formáció akkori lé­te. Nagy István: — Tavaly március elsején jöttünk ösz- sze, de előtte mindenki ját­szott valamilyen zenekarban. Mi úgy döntöttünk, hogy a zenénkben a heavy-metalon belüli irányzatokat integrál­ják. — A következő kérdés mindenkihez iszol: vajon a ’80-as bvek \vége Jelé — is­merve társadalmunk unos- untalan hangsúlyozott nehéz gazdasági helyzetét — lehet-e valamiféle támogatás nélkül komolyabban zenélgetni? Zombori Sándor: — Támo­gatók nélkül egyáltalán nem lehet. Kovács Ferenc: — Egy da­rabig igen, de aztán ... Pap Béla: — Kétféle mó­don lehet; jó személyes kap­csolatokkal vagy - rengeteg • pénzzel. Kovács Ferenc: — Támo­gatás ahhoz kellene, hogy olyan produkciót hozzunk létre, amihez később már nem kell támogatás. * * Pap Béla: — A dolgok me­netébe belejátszik a tömeg­kommunikáció. Ez egy ördö­gi kör, tudniillik a banda összehoz egy jó produkciót, amelynek természetesen pi­ackutatás kellene. Mindez nem kevés pénzbe kerül, az pedig nincs. A tömegkommu­nikáció azonban csak akkor hajlandó foglalkozni velünk, ha már nevet szereztünk, van közönségünk. Kovács Ferenc: — Baross Lajos, az ismert, menedzser azt mondta nekem egv ízben, ha meg tudjuk tölteni közön­séggel a Petőfi Csarnokot, akkor csinál nekünk lemezt. — Nem ereztétek még úgy, hogy a zenétek, illetve ti ma­gatok nem vagytok fonto­sak? Pap Béla: — Nemcsak Szolnokra jellemző a kép: a rockzenét vagy mondhatnám popzenét nem tekintik a köz- művelődés részének. Kovács Ferenc: — Noha az ország fiataljai egy részének, jelentős hányadának ez az egyetlen kulturális „táplá­lék”. Ezt el kell ismerni. Ha ezt nem fogadjuk el, hogyan akarjuk az értékesebb kul­túra felé irányítani az ifjú­ságot? Pap Béla: — Befejezve a gondolatom: az az érzésem, Szolnokon kivált perifériális helyen vegetál a popzene. A műfaj — úgy mond — „ki iktatódott” a jó helyekről, mint például az SZMT mű­velődési központból. Pedig, s most jön a lényeg: a megyei tanács tavaly az év végén egyik irányelvében kimond­ta, hogy támogatni kell az amatőrzene művelését a me­gyében. — Milyen jellegű támoga­tást képzelnétek el, s főleg hogyan? Kovács Ferernc: — Két-há- rom szponzor kellene, és egy klub, ahol lehetne próbálni. Mi például a Széchenyi la­kótelepen egy garázsban tu­dunk csak összejönni. Hogy pénzről is szóljak: szükség lenne mondjuk 2-3 millió fo­rintra, amelyet felszerelésre költenénk. Ezt a pénzt csak egyszer kellene befektetni. Egy fél év bizalom után be­indulhatna a könnyűzenei élet a városban. Egyébként most jöttünk haza Géniből, ahol egy klubban léptünk fel. A helyiséget szponzorok mű­ködtetik. Nekik vajon miért éri meg? — Ma elképzelhetetlen, hogy bementek egy kultúr- házba, s előadjátok próbálá­st iszándékotokat? Zombori Sándor: — Ez tel­jességgel naivitás. Sok banda éppen azért szűnik meg, mert nincs hely, ahol próbálhat­nának. Pap Béla: — A kultúrhá- zak ma már — miután vala­miből meg kell élniük — te­rembérleti díjat kérnek a próbák fejében. Nem kis összegről van szó. A kul túr- házakban. művelődési köz­pontokban nincs olyan em­ber. aki azt kapná feladatul, hogv foglalkozzék az amatőr zenekarokkal. Korábbi mun­kahelyemen a megyei műve­lődési központban rám mondták a többiek, hogy az Ippolit Pap Béla hóbortja. Pedig érdemes lenne felka­rolni ezt a területet, mert ha már néhány srác eljárna koncertekre, netán zenélget- ne, s nem szipózna meg van- dálkodna, már akkor is meg­érte az egész. — A kérdés most Bajári Károlyhoz szól: korábban érezhető volt-e valamilyen támogatás? Bajári Károly: — Amiko- a Spirál megalakult. Kutas János, a Szolnoki Rádió ak­kori zenei szerkesztője és Szabó András, a megyei mű­velődési központ igazgatóhe­lyettese meghallgatott ben­nünket, tetszettünk nekik, így készül a Diáktoll Befejeztem, de nem kezdtem el’ tr Sajnos ma még csak elég szűk körben jelenthet vala­mit a „Diáktoll” szó, és akik­nek ismerős, azok valószí­nűleg a Verseghy Ferenc Gimnázium volt vagy jelen­legi diákjai. Jó néhány éve ilyen címmel jelenik meg az iskola újságja, minden tan­évben négyszer. Maga a diákújságírás na­gyobb múltra tekint vissza: már a felszabadulás-után volt a gimnáziumnak irodal­mi, majd pedig újságírói klubja, és évtizedeken át je­lent meg rendszeresen ősünk, a Tintásüveg. Az eredeti el­képzelés az volt, hogy az is­kolai élet eseményeiről tu­dósítson, és segítse az ifjú újságíró-palántákat a fejlő­désben. Mivel a cikkek meg­írása szinte házi feladat volt, az újságírás színvonala telje­sen esélytelen volt a frissen megjelenő, könnyed hangvi- telű ifjúsági magazinokkal szemben — az eladható pél- Idányszám lezuhant. Sürgős felújításra volt szükség, így született a Diáktoll. Az újság szerkezete telje­sen megváltozott, mivel a nyomdai átfutási idő nem­egyszer több mint egy hó­nap lett, le kellett monda­nunk a naprakész, friss cik­kekről. Egyre csökkent a mindennapok apró esemé­nyeiről szóló kritikák, vic­cek száma, évi négy számba HÚSZON INNEN —TÍZEN TÚL így aztán az MMIK-ban pró­bálhattunk. Igaz, a technikai személyzet mindent elköve­tett, hogy ne tudjunk próbál­ni, mert zavartuk az egyéb programokat. A banda,sze­kere jól haladt, eljutottunk Salgóbányára 1981-ben, ahol bemutatkozásunkat felvette a televízió is. Amikor azonban Szabó András el­ment az MMIK-ból pá­ros lábbal rúktak ki ben­nünket, — mondván: nem váltottuk be a hozzánk fű­zött reményeket. — A mai igényesebb zené­hez ijó technikai háttér kell, amelyre valahonnan elő kell teremteni a )pénzt. A saját forrásaitokon kívül milyen elképzeléseitek vannak er­ről? Kovács Ferenc: — Hogy eláruljam, jelenleg mi ötven­ezer forinttal tartozunk egy barátunknak, aki hajlandó segíteni bennünket. Termé­szetesen csak kölcsönről van szó. Pap Béla: — Azt gondo­lom, reklámozást szívesen vállalnánk. A sportban már megvalósult a módszer: a futballisták például a mellü­kön vagy a hátukon viselik a szponzor nevét. Kovács Ferenc: — Ha egy nyugati cégnek megéri, hogy nevét egy rockzenekar rek­lámozza, a mieinknek vajon miért nem kifizetődő ez? Mi­ért jobb egy útszéli tábla, amelyet sokan talán észre sem vesznek? — Véleményeitekből arra következtetek, hogy nem vagytok rózsás helyzetben, nem kínálják számotokra tálcán a lehetőségeket. A gyakori buktatók ellenére mi hajt benneteket mégis, talán a 'mindenáron való siker? Pap Béla: — Nem egészen. A zene szeretete. Amit mi csinálunk, nem tartozik hí­va ‘alosan az élvonalba. Ügy érzem azonban, hogy az iga­zán értékes muzsika nem is a hazai élvonalban keresen­dő. hanem az úgvnevezett második vonalban. Hogv mi­ért? Mert ez izealmasabb. s főleg: megmaradt tisztának. — Köszönöm a beszélge­tést. Jurkovics János kellett sűríteni a tanév ösz- szes fontos történését, az ap­ró, de bosszantó vagy meg- mosolyogtátó ügyekkel együtt. Mai végleges formáját egy éve nyerte el az újság, ami­kor egy szerkesztői őrség­váltás után új, nagy rátörő és igen merész nemzedék vette át a „stafétatollat”. Rendezték a lap tartalmát, ekkor alakult ki a mai élő „menetrend”. Minden pénteken hét­nyolc agyongyötört diák fel­vánszorog az emeletre, ásí- tozik, éhezik és szidja a sor­sot, amiért az pont ide ve­tette. Aztán megjön Papp Alice tanárnő, akinek neve szinte összeforrt a Diáktol- lal, és elkezdődik a kínok kínja: ki írt cikket? Azt hi­szem, a lusta újságíróknak kell a legtöbb fantázia, hogy kitalálják, miért nem írtak. A legjobbak: „elkezdtem, de otthon hagytam”; „elkezd­tem, de nem fejeztem be”; „befejeztem, de otthon hagy­tam”; na és hogy „befejez­tem, de nem kezdtem el”. Néhány perces szerkesztői morgás és fejcsóválás után mindnyájan buzgón tár­gyaljuk, mi legyen a követ­kező számban, ki, milyen jó témát tud, és mennyit fog írni a jövő hétre. Aztán szent fogadalmak közt elkö­szönünk: a jöyő héten vele­tek, ugyanitt f A következő hét természetesen a világ legnehezebb óráival és dol­gozataival van tele, hiába noszogatjuk egymást, senki­nek sem akaródzik írni. És eljő a péntek: a hét diák ugyanolyan elgyötört, mint előző héten, és kezdődik minden elölről! Persze, ha ez így mindig igaz lenne, nem jelent volna meg a leg­újabb Diáktoll — régi áron! Igaz, a nyomda miatt a ka­rácsonyi meglepetések el­évültek, kevesebb is fogyott belőle, de- azért most is na­gyon tetszett — a visszhang­jából ítélve. Ha pedig ná­lunk tetszett, bizonyára szí­vesen olvasnák mások is. Ezért kérjük, ha bármelyik iskola vagy akár csak egy osztály, baráti kör kíváncsi a Diáktollra, jelentkezzenek a Verseghy Gimnáziumban. Bárkinek szívesen adunk újságot, régit is, újat is. Uj Anikó — Vajda Evelin diákszerkesztők Két hétre Karcagra „költözött” a világ... A fenti cím majdnem igaz, hiszen a karcagi Déryné Mű­velődési Központ föld­szinti kisgalériájában ja­nuár 23-án megnyílt ki­állításon a világ 30 országából 130 művész alko­tásait mutatják be. Az alko-, tások a szolnoki O. B. Stú­dió 1988-ban meghirdetett Mail-art pályázatára érkez­tek. A Mail-art — külde­ményművészet — egy sajátos formája' a sokat emlegetett és napjainkban fokozott sze­repet játszó információcse­rének. Sajátos, mert a Mail- art egy meghatározó lánc­szem — a posta — segítségé­vel egyrészt önálló alkotáso­kat közvetít, másrészt pedig dokumentálja a művész sa­ját hazájában folytatott al­kotó tevékenységet. Egy-egy Mail-art' kiállítás — ahol el­térően más pályázatoktól — sem zsűrizés, sem díjazás nincs — nagyszerű alkalom,' hogy az érdeklődők sokszí­nű képet kapjanak a más or­szágok avantgárd, képző- és kísérleti művészeteinek irá­nyairól, a más tájakon élő alkotók, az emberek gondol­kodásáról. A karcagi kiállításon is jól megférnek egymás mel­lett az egyszerű ceruzaraj­zok, a fénymásolatok, a kol­lázsok, a nagy mesterségbeli jártasságot igénylő kisgrafi- kák, festmények, vagy éppen a modern kor divatos vív­mányának — a számítógép­nek az ember által „ihletett” rajzai. A Mail-art több évti­zedes múltra tekint vissza, Magyarországon is jónéhány képviselője van. Nemcsak képzőművészeti alkotáso­kat közvetít, de a technika mindenkori új eszközeinek felhasználásával kísérleti műfajok létrejöttéről is hírt ad. Egyre több levélben, csomagban található hang­kazetta kísérleti zenei felvé­telekkel, vagy videokazetta úgynevezett video-art-okkal, video-folyólratokkal. E rendkívül sokrétű mű­vészeti tevékenységet átöle­lő „műfaj” fő jellemzője, hogy postai úton jut el az alkotás az alkotótól a befo­gadó közönségig, végtelenül demokratikus, a szó átvitt és valódi értelmébén is — ha­tártalan önkifejező eszköz. Csodálatos lehetőség arra, hogy az emberek kifejezzék egyetlen nagy közös vágyu­kat: a BÉKÉT! A karcagi kiállítás' két hétig tart nyitva, szinte felfoghatatlanul sok információt közvetítve a lá­togatóknak, éppen ezért ér­demes többször is megtekin­teni, mert biztos, hogy min­dig akad valami új felfedez­ni való az alkotások között. A kiállítás rendezői remé­lik, hogy újabb híveket sze­reznek ennek a demokrati­kus „játéknak”, és még a postai áremelések sem ri­asztják el az alkotó kedvű fiatalokat, középiskolásokat, hogy ilymódon is bővítsék ismereteiket a világról. • A tervek szerint — a Fiatal Al­kotók Klubjának közremű­ködésével — a kiállítást ha­marosan Szolnokon is meg­rendezik. — Rpb — Egyelőre kevés szavazat érkezett a poptoplistára. Min­denesetre ahhoz már elég, hogy egy általatok javasolt sorrend alakuljon ki. Mint írtuk, a beküldők között le­mezutalványt sorsolunk ki, amelyet postán juttatunk el a nyerteshez. Az e heti sze­rencsés szavazó: Balázs Edit, Rákóczifalva, Vöröshadsereg út 68'a. Gratulálunk! A lista a következőképpen alakult; T/N/TUKÖn WN/inxou 1. Edda—Pataky: Fohász (Edda), 2. Antal—Janicsák: Maradj meg nekem (Anita), 3. Szikora—R-Go: Ne félj. te kis bolond (R-Go), 4. Lilla— Kiki: Júlia nem akar a föl­dön járni (Napóleon BLD), 5. Omega: Fekete pillangó (Omega), 6. Bikini—Trunkos: Adj helyet (Bikini), 7. Step: Igen (Step), 8. KFT: Balatoni nyár (KFT), 9. Vilmányi: Nézz rám, tizedes (Exotic), 10. Casablanca: Mondd még, mire vársz (Casablanca). Továbbra is várjuk szava­zataitokat a Szolnok Megyei Néplan címére: Szolnok, Kossuth tér 1. A levelezőlap­ra, borítékra feltétlenül ír­játok rá: „Tinitükör”, A vidám szerkesztői stáb (Fotó: H. L.) A Mail-art művészetről

Next

/
Thumbnails
Contents