Szolnok Megyei Néplap, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-04 / 3. szám
1989. JANUÁR 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Gazdaság és reklám Országos konferencia Szolnokon A Magyar Reklámszövetség ötévenként rendez konferenciát, amelyen a szakemberek eredményeiket, gondjaikat, feladataikat veszik számba. A hatodik országos konferenciának Szolnok lesz a házigazdája április 6—8-ig. A háromnapos eszmecsere fő témája a gazdasági reformok, s a reklám szerepe ezek megvalósításában. A tanácskozás nyitónapján plenáris ülésen előadások hangzanak el hazánk népgazdaságának helyzetéről, valamint a reklám lehetőségeiről. Másnap szekcióülésekkel folytatódik a konferencia: Az első csoportban többek között a szponzorálás hazai gyakorlatáról vitatkoznak a résztvevők; a másodikban arról, hogy milyen kihívást jelentenek az új technikák és eszközök — például műholdas tv-adások a hazai reklámgyakorlatban. A harmadik szekció témája: hogyan lehet hatékonyabbá tenni a reklámtervezést, milyen segítséget adhat a piac- és reklámkutatás a tervezés számára. A negyedik csoportban a reklámtevékenység jelenlegi szabályozásában rejlő ellentmondásokat veszik számba, míg az ötödikben a reklámesztétikáról vitázhatnak a szakemberek. Az országos konferencia zárónapján bemutatkoznak a reklám- vegyesvállalatok, s ekkor adják át a reklámfotó-pályázat díjait is. A Magyar Reklámszövetség Szolnok Megyei Szervezete és a Jászkun Fotóklub ugyanis három nagyüzem: a Lehel ' Hűtőgépgyár, a Tisza Cipőgyár, valamint a Tiszamenti Vegyiművek felkérésére a konferenciához kapcsolódó fotópályázatot hirdet. A rendezők olyan fotókat várnak, amelyeken a három gyár termékei láthatók. A pályamunkákat fotó- és grafikusművészekből, illetve reklámszakemberekből álló bírálóbizottság zsűrizi. A díjakra a három gyár összesen 150 ezer forintot ajánlott fel. A legsikeresebb fotókból kiállítás is nyílik a konferencia színhelyén, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. A pályázók munkáit február 15-ig várja a Jászkun Fotóklub. Újfajta felvételi vizsga Zsámbékon A Zsámbéki Tanítóképző Főiskola kísérleti jelleggel új felvételi rendszert vezet be az idén, amelynek lényege az alkalmassági vizsgák szélesítése és a középiskolai tanulmányi eredményeknek az eddiginél nagyobb súlyú el- ismerésg. így a tanítói szak nappali tagozatára pályázók sikeres alkalmassági vizsga után abban az esetben, ha a középiskola III. és IV. osztályában év végért magyarból, történelemből, matematikából és idegen nyelvből legalább 4-es osztályzatot értek el, hagyományos írásbeli és szóbeli vizsga nélkül felvételt nyernek az intézménybe. Megújuló Móra-múzeum Jól halad a szegedi Móra Ferenc Múzeum felújítása; a munka kétharmad részével már elkészültek, így —- jóllehet a két éve elkezdődött felújítás alatt teljes egészében soha nem zárták be az intézményt — januárban már az. egyik állandó kiállítást is megnyithatják: a díszteremben tekinthetik majd meg az érdeklődők a múzeum törzsgyűjteményébe tartozó festményeket. f t 0 nyitotta ki az Ablakot Beszélgetés Peták Istvánnal a televízió szerkesztőség vezetőjével Ha valahol garmadában állnak a monitorok, egymást bámulják a kamerák és a kábelek kibogozhatatlan gubancban tekeregnek, valahol ott kell keresni Peták Istvánt, ö az őskáoszban a nyugalom letéteményese. Amikor azt hiszed elmerült az események örvénylő forgatagában, egyszer csak derűsen kimosoly og. — Helló, mi újság Szolnokon? — Visszakérdezném, hogy mi újság a tv-nél, de a szakma sajátja, hogy az információt adó ember neve csak percekig él, így alighanem a ma rádióhallaatóinak el kell mondani, miként is volt az, amikor Szolnok légterében a te hangodat hordozták a rádió hullámai. — Várjunk csak hogy is volt... 1964 augusztus elsején léptem be a Szolnoki Rádióhoz, a debreceni egyetemen pedagógiai szakot végeztem, így a tanári pályát cseréltem fel az újságíróival. A feleségem abonyi, onnan jártam be Szolnokra dolgozni. — Kik voltak a munkatársak? — Ajjaj, nagy stáb volt: Berta Béla, Dobozi László, Tiszai Lajos stúdióvezető, ő volt az aki lerajzoltatta velem az adást, már hogy milyen ritmusa legyen. Később Győri Béla, Vass István Zoltán, Pálréti Ágoston, Báyer Ilona, Pfeiffer Júlia, Földvári Géza került a stúdióba. Életem legszebb korszaka volt a szolnoki. — Miután a belépésedkor a sor végére kerültél nyilván elkezdtél előzni, korrektül, indexelve... — Nem, nem az történt: az idősebbek elkezdtek Pestre kacsingatni: emlékszem Vass Pista egyik közvetítését felvettük és én játszottam le Gulyás Gyuszi bácsinak. aki meghallva a markáns hangot, foglalkoztatni kezdte a közismert szpíkert. Egyszóval megkezdődött az elvándorlás és amikor Tiszai Lajos a Néplaphoz került, a rádió nekem szavazott bizalmat. —• Olyan szép akár a mesében. — Pedig abszolút nem voltam jó káder, apám pedagógus volt, és ismétlem, a bizalmat a rádió vezetésétől és nem a helyiektől kaptam. Ezt a kettősséget a szolnoki működésem idején végig éreztem. Várnai Vili bácsinak és Hárs Istvánnak lehetek hálás, miként a távozásomban az játszott szerepet, hogy nagyon sok ütközésem volt a megyei pártbizottság osztályvezetőjével. — Mi várt a fővárosban? — A rádió úgy oldotta fel a konfliktusaimat, hogy elküldött politikai főiskolára. Én akkor már több éve kértem, hogy segítsenek Szánokon letelepedni, lakást azonban nem kaptam, így nem volt más választásom, mint Budapest. Megyeri Károly hívott a televízióhoz és erre nem lehetett nemet mondani. Az új dátum tehát az életemben 1972. — Nyilván előre köszöntél a székházban a portás bácsinak és így tovább.. . — Igen, hiába volt mögöttem több ezer rádiós műsor, a munkatársaim erről nem akartak tudomást venni. Az ifjúsági osztályra kerültem és el kellett viselni, hogy a kollégák „tévéül beszélnek” szándékosan, hogy ne értsem. Néhányszor lementem a stúdióba, megkértem a technikus kollégákat, hogy magyarázzanak el mindent és én is bele tudtam már szólni a diskurzusba. Nem ezért, de — legnagyobb megdöbbenésemre — — egyből osztályvezető-helyettes lettem. — Tehát a mese tovább tartott. — Igen: az osztályvezető Erdős András volt és tizenöt-húsz ember tartozott az osztályunkhoz. Csináltuk a Ki, mit tudókat, a Ki, miben tudóst, a színjátszó mozgalom fellendülése volt ez az időszak, de etájt háborog- tak a nagy hajakért, a piszkos körmökért, egyszóval a hatvannyolcas diákmo'ga’- mak szele néhány éves késéssel hozzánk is megérkezett. —< Erről az osztályról kiöregedtél? — Volt egy olyan megbízatásom, hogy rendezzem a KISZ KB és a Televízió feszült viszonyát. Sikerült és talán ez is közrejátszott abban, hogy 1978-ban politikai területre kerültem. A belpolitikai osztály élére hívtak, az Ablakot 1982-ben én nyitottam ki. No, de nemcsak az Ablakból álltunk: ország- gyűlés, ünnepségek közvetítése, a Kék fény. a Szia mami és a többi is a mi produkciónk volt. — Az idei évben aztán kiléptél az Ablakon. — Igen, leköszöntem a felelős szerkesztői posztról egy újabb nagy feladatért. A televízió második programján a szerkesztőség vezetője vagyok. Én a pályámat nem fölfelé, meg lefelé számolom, nem: ez érdekes feladat, ez njég érdekesebb. A programigazgató Horváth János, a főszerkesztő Román Péter és jövök én, ha már hierarchikus rendet akarsz. A napi másfél, -kétórás ..bian- có műsort” kell kitölteni, mondhatnám naponta kell másfél Ablakot csinálni. — Nem hiszem, hogy hirtelenjében megtanulom a televízió strukturális rendjét, ami egyébként is mostanában változik. Beszéljünk inkább arról, hogy érzed magad? — A feleségem zongora tanárnő, Budapesten szak- felügyelő lett, a leányom, aki Szolnokon született utolsó éves egyetemista, a fiam aki csak született Szolnokon, de a kórházból Budapestre .hoztuk, negyedikes gimnazista. Jól vagyunk. Ha még valamivel eldicsekedhetem: talán a filmjeim miatt megválasztottak az újjá alakuló Természetbarát Szövetség elnökévé. Mit mondjak, jól esett! Palágyi Béla A jokohamai polgármester levele Két „tiszás” a 130 éves kikötővárosból 1987 nyarán — egy 1983-as vendégszereplést követően — másodszor utazott el a Tisza Táncegyüttes Japánba. A szolnoki kulturális delegáció tagjai akkor huszonnégy napot töltöttek el a felkelő nap országában: Sado szigetén, Hiratá- ban, Yuzában és Jokohamában. A kikötővárosban — ahol a magyar nagykövetség munkatársai is megnézték az előadásokat — egészen rövid időt töltött el az együttes, mindössze két fellépésre volt alkalom a vendégszereplés sűrű programokkal terhelt forgatagában, A néhány napos ott-tartózko- dás alatt japán családok látták vendégül a delegáció tagjait, a táncosokat, akik így szorosabb barátságot is köthettek vendéglátóikkal. Az együttes Jokohamából ■ való távozását követően szokatlan. középkelet-európai szokásainkhoz képest bizony meghökkentő dolog történt: megalakult a Jokohamai Tisza Baráti Társaság Murai Kuro elnökletével. A társaság tagjai között egyetlen hivatásos vagy amatőr táncos sincs, a közösség célja a néptáncegyüttessel való kapcsolatok ápolása. Erről kérdeztük a társaság most Szolnokon tartózkodó delegációjának vezetőjét, Ryüichi Tazaki urat, aki a baráti társaság ellenőrző bizottságának tagja, valamint, a társaság főtitkárát, Hiroyuki Murakami urat. — Vajon mi • késztette önöket arra, hogy a távozásuk után — térnek és időnek fittyet hányva — egyre szorosabb kapcsolatot alakítsanak ki egy magyar amatőr néptáncegyüttessel? — Ennek megértéséhez — kezdte a beszélgetést Ryüichi Tazaki — mindenekelőtt a japán helyzetet Ryüichi Tazaki kellene ismerni. Arra gondolok, hogy az ország egyre kevésbé elszigetelt abban az értelemben, hogy egyre több turista utazik hozzánk: az Egyesült Államokból és más, zömmel persze tőkés országból. A kelet-európai szocialista országokat a japánok nem ismerik, hisz odahaza innen érkezetteket alig látni. Így nemcsak a Tisza vendégszereplése volt szenzáció a számunkra, hanem az is, hogy egészen közeli kapcsolatba kerülhettünk velük. Amikor ’87-ben ott jártak Jokohamában, én magam is vendégül láttam az otthonomban egy magyar táncost. Megvallom, ő volt az első külföldi, akivel kapcsolatba kerültem, és ez igen erős hatással volt rám. — Nagyon rövid ideig voltak Jokohamában — vette át a szót Hiiroyuki Murakami —, rendkívül zsúfolt volt a program, ilyen módon a városról, a japán emberekről alig tudtak benyomásokat szerezni. És ez fordítva is így volt. Az egymás iránti kíváncsiság, rokon- szenv később is megmaradt, elkezdődtek a levelezések, az utazások: mára már hagyomány lett, hogy akinek lehetősége van közülünk, Magyarországon tölti az év utolsó napjait az itteni barátai körében. — Az önök mostani magyarországi útja is bizonyítja, hogy a kapcsolat nemcsak 'személyes... — ... Sőt, nem is csak a Tisza Táncegyüttessel alakult ki, hisz azóta a Tomkins énekegyüttes is vendégszerepelt nálunk. A legfontosabb azonban a számunkra most az, hogy hivatalos meghívást hoztunk a Tisza számára: jöjjenek el Joko- hamába ez év augusztusában. — A barátság ápolásán túl van ennek valami más apropója? Hiroyuki Murakami — Igen — vette át a szót a küldöttség vezetője, Tazaki úr —, Jokohama ebben az évben ünnepli várossá nyilvánításának 100., a kikötő megnyitásának 130, évfordulóját. Ebből az alkalomból márciustól októberig egy nagyszabású ünnepségsorozatot szervezünk, nemzetközi kiállítást, melynek programjában szeretnénk ott látni a Tisza fellépéseit is — persze nemcsak Jokohamában, hanem Tokióban, Yuzában és másutt. Ehhez segítséget is adunk. öt éve tart a Tisza Tánc- együttes és egykori vendéglátóinak barátsága, amely részben exkluzívnak mondható, hisz igen ritka a japánok és a magyarok közötti ilyen szoros barátság, másrészt jócskán családias, hisz lényegesen mélyebb a hasonló esetekben szokványosnál. A szolnokiak közül már néhányan japánul tanulnak, Jokohamában magyar nyelvtanfolyamot indítottak, a baráti társaság tagjai előadásokat hallgatnak meg a magyar kultúráról, történelemről, szokásokról. Mit is írt Saigo Michikazu, Jokohama város főpolgármestere 3 millió 150 ezer joko- hamai polgár nevében december 24-én keltezett, a Szolnoki Városi Tanács el - nőkének címzett levelében'? „Kapcsolatunkat a világbékét tápláló forrásnak tekintjük. ..” — b. j. — (Fotó: T. Z.) Az emlékek filmje Időnként keservesen elsiratjuk a kihaló szakmákat, egyszer volt foglalkozásokat. Nosztalgiával gondolunk a gyertyamártoga- tóra, kötélverőre, a rézmetszőre, szűrösre, subás- ra. Nemrég a televízióban csinálta ország-világ sze- meláttára élete utolsó csizmáját, gyermekkorom aranykezű cipészmestere, Jobbágy János bácsi a pá- nyoki suszter. Azóta a mennyei handleráj bankli- ján veri a faszeget az angyalok bocskorába. A háromlábú széket, meg a kaptafákat ugyan ki örökölte? Nem hiszem, hogy bárki is sort állt érte, így a szakmák nagy őrzői egy-egy darabot visznek magukkal életünkből. Várom a kihaló szakmák sorozatának folytatását. Ha netán a témahiány az oka, hogy félbemaradt a sor, úgy néhány ötlettel szolgálhatok. Megcsinálhatnák a régi kereskedőkre emlékező filmet: vagy azt a dokumentumot, am'ely a benzinkutak egykori, készséges kezelőinek munkáját közhírelné. Alighanem jól elnosztalgiázhatnánk rajta mi vásárlók, vagy botcsinálta tankolok — és talán okulhatnának belőle azok is, akik ma fehér köpenyben csetlenek-botlanak a gondolák között, vagy az Áfor kútjainál jót mosolyognak balek mivoltunkon. Annak a kislánynak kifejezetten figyelmébe ajánlanám a filmet, akitől a napokban Kashkavál sajtot kértem az egyik lakótelepi ABC-ben. — Nincsen — mondta egykedvűen és már-már sarkon fordult, hogy eltűnjön a raktár jótékony homályában. — Dehogy nincs, kislány, nyújtsa csak előre a kiskacsóját, aztán ott a pulton azt a kerekded gömböcöt fordítsa magafelé és máris abban a szerencsében lesz része, hogy magát a balkáni sajtkülönlegességet ismerheti meg. — Ja, ez az, — mondta a kislány és míg a kért 30 deka helyett leszelte nekem a másfél kilót, nem álltam meg szó nélkül az esetet. — Hogy akar így boltos lenni gyermekem, ha nem tudja, hogy mit árul? — kérdeztem. — Én boltos? Sehogy... — volt a válasz és a szakmájáról alkotott véleménye benne volt abban a fintorban, amelynek kíséretében az összedarabolt sajtot elém tette. Alkalmi vetítőtermet — vagy legalábbis egy tévémonitort — helyeznék el a benzinkutaknál is, hogy okulásul megláthassák napjaink kezelői, miként tüsténkedtek. töröltek ablakot, lámpát, kértek el tank- sapkazáró kulcsot, kínáltak levegőt és egyéb szolgáltatást elődeik akkor, amikor a benzinért még a mai árnak csak a töredékét fizettük. Miközben két puszta kezemmel fejtettem a kút- ból a kocsim tankjába és környékére az üzemanyagot, csakúgy mellesleg szó- vátettem azt is, hogy miért végzek én hamarabb ezzel az ügyefogyott mutatványnyal, mint az illető a pénz beszedésével? A válasz megszívlelendő és mélységesen tanulságos volt. — Mondja már, maguknál olyan kiválóan megy minden? Hol dolgozik, csak nem a tanácsnál, mert akkor mondom tovább ... — vette át a támadást a kardvívásban jól ismert technikával a kútkezelő. Ügy láttam, sorstársaim szimpátiáját sem sikerült elnyerni felszólalásommal, így visz- szakoztam. Ám miközben dolgom után mentem, egyre jobban megerősödött bennem az a meggyőz.ődés. hogy azt a filmet a kihaló mesterségekről csakugyan meg kell csinálni! — pb —