Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

988. DECEMBER 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 r Művészek — megrendelések Látszik-e az alagút végén a fény? Kultúra, könyvek, közgondolkodás A minap elhangzott a rá- ióban egy műsor, amelyben eves fővárosi képzőművé- sek panaszkodtak lassan lehetetlenülő helyzetük­ül. Mint mondták, az utób- i években, de kivált az lén. megrendelések hiányá­én eljutottak arra a pont­it, hogy komolyan fontoló- i vegyék a munkanélküli- egély kérelmezését. A rá- ióhallgatók többsége bizo- yára megrökönyödött a hír állatán, hiszen a közvéle- xényben egy olyan kép él a azai művészekről (beleértve képző-, ipar- zene- és ínc- művészeket, de talán rég a színészeket is), hogy em egyszer óriási gázsikat, onoráriumokat, fellépti dí- ikat vágnak zsebre. Egy- sóval sokunk szemében a lövészek közössége nem jpen a létminimum alatt ngeti életét. - A líép pel’sze csalóka, hi- en ha alaposan belegon- >lunk, művészeink egy rá­fi az elmúlt századokban igencsak a perifériára örült, s mecénás híján ta­in még éhen is halhatott olna. Erre mondják ma­iik az érintettek: bizony, ez gy ilyen pálya. Aki erre té- ed. számolnia kell az egy- :er hopp, máskor kopp far­mtörvénnyel. A helyzet mostanában úgy akult, hogy egyre inkább : utóbbi megállapítás a jel- mző. De mit mondanak TŐI a Szolnoki Művészte- p alkotói? Simon Ferenc — Tudja, jólesik az érdek­lése — mondja Simon Fe­ne szobrász. Harmincegy ■ óta lakom a Művésztele­in, de ezidáig senki nem ilt arra kíváncsi, hogy va­rt hogyan birkózunk meg i itt a fokozódó nehézsé- kkel, hogyan élünk egyik ipról a másikra. A közvé- nényben elterjedt az a ha­ls tudat, hogy a művészek zdag emberek. Nem taga- m, akad közöttünk olyan inek tényleg jól megy, de többség ... — Nézze én edzett ember gyök, mert a szüleimmel laha szegénységben él- nk. Tudom, mit jelent lkülözni. Mostanában dolgozgatok a magam költ­ségén, olykor kiállítok, s elkel egy-két darabom. Né­ha befutnak kisebb munkák, mint például az éremmegbí­zások, de alapvetően nincse­nek nagy munkáim, mert egyszerűen akadoznak, vagy egyáltalán nincsenek meg­rendeléseim. Következés­képp a munkanélküli-segély indokolt volna, de én egé­szen biztos vagyok benne, hogy nem folyamodom érte. Vannak ugyanis még szo­borterveim, amelyeket sze­retnék megvalósítani, s ezt anyagiak hiányában is vé­gigviszem. Mert azt vallom, a művész nem csak pénzért dolgozik, nála morális késztetés az alkotás. És ez a főbb. Szabó László Szabó László szobrász ma már nyugdíjas: — Olyan pálya ez, ahol az ember nincs elkényeztetve. A mostani évek különösen kritikusak a művészek szá­mára. Én már nyugdíjas va­gyok, s azt mondhatnám némi malíciával, hogy ilyen jó anyagi helyzetben még talárt nem voltam a pályá­mon. Kapom a nyugdíjse­gélyt .ezenkívül magam mö­gött tudhatok két olyan re­mek vállalatot, mint a Kő- olajkutató és a Papírgyár, így nincs az a kínzó félel­mem. hogy nem tudom eset­leg kifizetni a gázszámlá­mat. Voltam egyébként olyan helyzetben is régeb­ben. hogy nem tudtam el­menni egy kiállításomra, mert egyetlen dolgozóruhám volt. Kölcsön kellett kér­nem egy öltönyt. Aki meg­szánt, egy kissé telt úriem­ber volt, én pedig .. . nos. aki ismer engem, tudja, hogy nem vagyok egy mo- lett típusú. Groteszkül fest­hettem de akkor jókat ne­vettünk az egészen. Meg­győződésem. hogy csak hu­morral lehet elviselni a megpróbáltatásokat. — A művésztelepen gyé­rülnek a megrendelések, de ez minden bizonnyal az el­nehezedett gazdasági hely­zettel magyarázható. El­uralkodott egy kényelmes nézet, amely szerint mihelyt a válság jelei mutatkoznak Bokros László a társadalomban, a kultúrá­ra szánt keretből el kell csípni s ezen belül is első- stírban a képzőművészetből. Bokros László festőmű­vész, ugyancsak nyugdíj jas: — A feleségem keramikus. Ha hiszi, ha nem, minket a kerámia tartott el. Amióta megszünltették a feleségem műhelyét, azóta nehéz hely­zetben vagyunk. (Addig is persze sok ment el az anyagra, ráadásul az elek­tromos kemence zabálta az áramot. Szóval ezt csak az­ért mondom, mert a soknak tartott bevétel mellett majd­nem ugyanolyan mértékben jelentkezik a kiadás is.) Egyébként a feleségem mondta, hogy neki tulaj­donképpen járna a munka­nélküli-segély hiszen rajta kívülálló okok miatt esett el a munkájától. Lehet, hogy élni fog vele. — Ügy tudom, hogy aki­nek van valamilyen állása, s azt elveszíti, megmarad a joga a segélyre. Egy festő­művész azonban nincs ilyen függésben. Korábban a Me­zőgép Vállalattal volt úgy­nevezett szocialista szerző­désem, de azt 1988. január elsejével felbontották. Ügy próbálok és próbáltam is mindig segíteni magamon, hogy festésen kívül grafi­kákat készítek, szobrot mintázok, szőnyeget terve­zek, restaurálok, a pálya­kezdő művészek gyakran sírnak, hogy nincs munka- lehetőségük. Én azt mon­dom, ha valaki csak magá­nak fest. éhen hal... Három alkotó, három vé­lemény. Kommentárt nehéz fűzni az elhangzottakhoz, talán fölösleges is, hiszen jórészt igazolták az ominó­zus rádióriport szereplőit, akik már-már vészharangot kongattak. Az új év küszö­bén nem marad más hátra, mint a remény: nevezetesen az, hogy a borongós gazda­sági távprognózis ellenére felbukkan az alagút végén a fény. A művészek és nem művészek, egyszóval mindannyiunk örömére. Jurkovics János (Fotó: T. Z) Nem lepődtem meg amikor a karácsonyi csúcs- forgalomban a szolnoki Ság- vári körúti könyvesbolt előtt valaki azt kérdezte tőlem — ezek szerint nem volt jára­tos a városban — hogy hol talál egy nagyobb könyváru­házát? Hozzátette: itt any- nyian vannak, hogy be sem lehet férni, nemhogy a köny­vek között válogatni lehes­sen. Kénytelen voltam az ér­deklődő szófordulatához csatlakozni: Szolnokon a könyvesboltokban sem ígéri lehet válogatni, ez a legna­gyobb, mondtam. Erre bi­zony az érdeklődő idegen el­húzta a száját, köszönt és továbbment. A jegyzetíró viszont már évtizedek óta nem tud túl­lépni azon, hogy a százezres nappali lélekszámot közel'lő városnak nincs egyetlen, a könyvvásárlás kultuszához, szokásaihoz igazodó, meg­felelő nagyságú korszerű könyvesboltja. Igaz, néhány évvel ezelőtt lapunk is jó megoldásként adta hírül, hogy a Szigligeti Könyves­bolt új helyiséget kap. Tör­tént ugyanis, hogy az üzle­tet a Beloiannisz és a Ság- vári utca sarkáról áttelepí­tették a két utca túlsó olda­lára. a régi helyén pedig a húsbolt bekebelezésével — gasztronómiai élvezeteket nyújtó boltot nyitottak. A vásárló nem nagyon érezte meg, hogy a cserével jól járt volna, hiszen ez az üzlet ugyanolyan szűk, funkcióinak alig jobban megfelelő mint a régi helyi­ség volt. Pedig az alapterü­letet tekintve közel 80 négy­zetméterrel megnőtt az új üzlet, csakhát ennek tekin­télyes része a raktár, persze ez legalább olyan fontos ré­sze a boítnak, mint az eladó­tér, hiszen a gyorsan fogyó könyvek utánpótlását vala­hol tárolni kell. De nem hiszem, hogy valamit is segí­tene a helyzeten ha akár kétszer akkora lenne is a mai, 180 négyzetméteres üz­let, ezeket a méreteket úgy kinőtte a Város, akár a ka­masz a tavaly előtti ruhá­ját. Nem kedvezőbb az össze­hasonlítás akkor sem, ha a háború előtti, éppenhogy- csak fele lélekszámú város üzleteihez viszonyítom a mai, szolnoki könyvesbolto­kat. Az 1930-as évek végén több könyvesbolt volt Szol­nokon — két. üzlet a mai „legnagyóbbnál” is tágasabb volt — mint napjainkban. Tény viszont, hogy a könyvforgalom a háború előttinek többszörösére nö­vekedett. Sajnos, nagyon is ér’hető, hogy miért nem épültek Szolnokon — a nagyvárossá alakulás szerves részeként — könyvesboltok. A könyvek állami támogatással jelentek meg, a terjesztők haszna igen szerény volt, a város, a megye ereje pedig sok másra futotta, de erre nem. Bizo­nyára rangsorolták a szük­ségleteket, az üzlethálózat hierarch iájában a könyváru­ház a sor végére szorult. Hogy lekopogjuk: az elmúlt bő két évtizedben több mint 20 nagyobb iparcikk és élel­miszeráruház nyílt Szolno­kom. /Egy-egy ABC-áruház eladó tere 450—500 négyzet- méter, tehát pl. a legna­gyobb boltok közé nem is számítható Jólét ABC Áru­házba az összes szolnoki könyvesbolt bőven beleférne. Nem irigységgel, de a leg­nagyobb örömmel állapít­hatjuk meg, hogy a környe­ző megyeszékhelyeken mi­lyen szép. a különböző mű­fajú kötetek közötti kultu­rált tallózásra alkalmas könyváruházak, boltok is épültek. Nincs előkelőbb helye ná­lunk a könyvnek az elmúlt évtizedek hivatalos közgon­dolkodásában akkor sem, ha a megyei közkönyvtár építé­sének huza-vonájára gondo­lunk. Tiszteletre méltóan épültek az új lakótelepek; a szolnokiaknak és a környék­belieknek kenyeret adó új munkahelyek; a tudatos ter­vezés és az élet diktátuma alapján az iskolák, majd „megszületett” a Megyei Művelődési és Ifjúsági Köz­pont is. Aki tagadja ennek a korszaknak értelemteremtő erejét, nem látja a fától az erdőt. De mégis kénytelen vagyojc újólag is megállapí­tani: nem sok jövőbelátás kellett Volna ahhoz — akár a felszabadulást követő év­tized nézőpontjából sem ■ — hogy a rohamosan fejlődő városnak megfelelő könyvtár építtessék. A megyeszékhely szellemi rangjához illő, a társadalmi igényeket kielégítő köz­könyvtár építésének szüksé­gességéről számos határozat született, főleg 1970-től. Az igazsághoz tartozik, hogy bő tíz év alatt tudatosult cse­lekvéssé ez a gondolat, hi­szen a közművelődési szak- errlbarek — népművelők, könyvtárosok, tanárok — már 1959-ben 1960-ban han­goztatták, hogy az olvasási kultúra további terjesztésé­nek, a tudományos élet ki­bontakoztatásának egyik legalapvetőbb feltétele a jól használható könyvgyűjte­mény lenne. Sajnálatos, hogy csak 1983-ban sikerült országos pályázató; hirdetni a megyei könyvtár tervezésére. A be­érkezett 23 pályamunka kö­zül jó néhány alkalmas lett volna a kivitelezésre, de ek­korra már a pénzügyi lehe­tőségek valóban minimális­ra zsugorodtak. Sohasem voltunk bővében a pénznek, ez igaz, de azért a legszükségesebbekre jutott anyagi erő. Sajnálatos, hogy ezek között a lehetőségek éveiben nem szerepelt sok­kal sürgetőbben a megyei könyvtár szükségességének gondolata. Nem csupán fel- tételezés — a beruházásokra fordított százmilliók bizo­nyítják —, hogyha a kultu- rálódás és a tudományos élet fontosságának tudata erő­sebb lett volna az elmúlt év­tizedekben. akkor nem most kellene, lényegesen rosszabb pénzügyi helyzetben megol­dást keresni^ és találni a könyvtár tarthatatlan hely­zetének javítására. (A me­gyei tanács végrehajtóbizott­sága október 25-én tartott ülésén hozott határozatot a megyei könyvtár helyzeté­nek lépcsőzetes megoldásá­ra.) Az elszalasztott lehetősé­gek fölötti kesergés — persze a tanulságok a fontosabbak — nyilvánvalóan felvet jó néhány olyan kérdést, ame­lyekkel előbb-utóbb szembe kell néznünk. A könyvtár megépítését szorgalmazó szakemberek mennyire szól­hattak bele a döntésekbe? A „lesz” politika miért nem engedte a nyilvánosság elé bekövetkezett kudarcait? A sajtó miért nem érvelhetett a célravezető törekvések mellett, miért nem mozgósít­hatta a közvéleményt, hogy ezáltal megújuló erőt adjon azoknak is, akik netán már belefáradtak a szélmalom- harcba?! De maradjunk csak a könyvnél, a könyvhöz való viszonynál. A Szolnok me­gye népművészete című, két évvel ezelőtt kiadott, tartal­mában és formájában is rep­rezentatív kötet bizonyítja, mire képesek szűkebb ha­zánk szellemi erői, — kellő hivatalos támogatással. Nagyjából ugyanennek az al­kotó kollektívának és más tudományos ágazatok műve­lőinek lassan huszonéves ál­ma, hogy megírják a megye monográfiáját. Szűkebb hazánkról mind­ezidáig csak egyétlen, alig monografikus igényű, tudo­mányos értékeiben sok pon­ton vitatható, elavult állás­pontokat tartalmazó könyv jelenít-, meg. az 1930-as évek­ben. Hz 1970-es évelt elején országos hírű szakem­berek részvételével megala­kult a megyei monográfia szerkesztő bizottsága is. Ügy tűnt — ahogy akkoriban mondták —, „minden sínen van”, ki-ki hozzáfoghat a szakterületének megfelelő tanulmány elkészítéséhez. Sajnos, a további események a borúlátókat igazolták, ki­csinyes presztízsharcok, hoz­zá nem értő intézkedések következtében 1975-ben az értő szerkesztő bizottság lé­nyegében feloszlott, s nap­jainkban már aligha akadna felelős ember aki azt mond­hatná, ekkorra Vagy akkorra az olvasóhoz kerül a megye monográfiája. Pedig ha va­laha születhetett volna érde­mes dokumentum Szolnok megye történelmi méretek­kel értékelhető látványos fejlődéséről. — akkor ennek a monográfiának már meg kellett volna jelennie! Az elmondottak — mint elszalasztott, lehetőségek — a szellemi felépítmény rend- szerhiátusai. a hivatalos köz- gondolkodásban mutatkozott anomáliák azért is nagyon feltűnőek és fájdalmasak, mert közben Szolnok megyé­ben 1960-hoz viszonyítva 1980-ra több mint háromszo­rosára nőtt a felsőfokú vég­zettségű diplomások száma. Tiszai Lajos „Kicsike vigyázzon, tgyszer nagymama lesz... ” Etus: Csűrös Karola éppenséggel nagy- és dédmamá- ; idejében keletkezett, s vált az- i örökzölddé ez a sláger: „Kicsike lyázzon, egyszer nagymama z...” Csűrös Karolát, aki „civil- i” a Madách Színház hűséges ;ja (hűséges, mert néhány kezde- vidéki év után ide szerződött, és tizedek Óta itt dolgozik), jóllehet polgári életben nincs is gyerme- , tehát unokája sem, a Szomszé- k című televíziós sorozatban im- ír másodszor érték nagymamái amök. — A nézők egy része — kivált- pp ha kéthetenként képernyőre rülő sorozatról van szó. amely már 1987. májusa óta egyfolytá- n megy — azonosítja a színésznőt írepével. A Szomszédokban én gyök Etus, akit lánya, veje, s pen nagylányosodó, 13—14 éves lesi unokája egyaránt így, a ke- íztnevén nevez. S akinek most, isiéi évvel a sorozat indulása in, megszületett a második uno- ja is: Flóra — mondja az újság­nak Csűrös Karola. — Dekát nemcsak a sorozatban, — Persze hogy nem: az életben is. A sorozat írói mentek az élet után. Vagyis amint sorozatbeli lányom, azaz Frajt Edit színésznő-kollégám bejelentette, hogy áldott állapotban van magánemberként, a Szomszé­dok szerzői Edit filmbeli figuráját, Julit is terhesre írták. Amikor a so­rozatban ott tartottunk, hogy Juli­nak már nagy fájdalmai vannak, mindenórás, akikor a forgatás befe­jezése után, Frajt Edit hazament, összecsomagolta a holmiját, bement a kórházba, és néhány órán belül világra hozta Franciskáját. (A film­ben: Flórát). — Most térek rá arra, hogy a né­zők azonosítják a színésznőt a figu­rájával — folytatja Csűrös Karol* —, amikor bementem meglátogatni a „lányomat”, vagyis Frajt Edit kol­léganőmet, mind a nővérek, mind társai a kórteremben nagv gaudi- ummal fogadtak: „Már vártuk a nagymamát, lássa végre az új uno­káját!”, mondták félig nevetve, fé­lig komolyan. — Az új unoka, a Mágenheim csa­lád új tagja tehát Flóra, míg az élet­ben a Franciska névre fog hallgat­ni, ha kezd majd odafigyelni a sza­vakra, ugye? — így van. Egyébként rendezőnk, Horváth Ádám csak ennyit mon­dott róla: „Ez az első csecsemő a világtörténelemben, akinek már születése előtt megvolt a televíziós szerződése!” — Mitől szereti ennyire a közön­ség a Szomszédokat? Illetve kerül­jünk közelebb Csűrös Karolához: mitől olyan népszerű ez az Etus? — Álszerénység lenne tagadnom, hogy Etus csakugyan népszerű lett. Mindenütt megismernek, üdvözöl­nek, barátságos szavakat mondanak, még az autóból is kihajolnak sok­szor, lelassítva a járművet, hogy köszöntsenek. A Rádió ifjúsági osz­tálya nemrég végzett egy felmérést a fiatalok körében, és arra a megál­lapításra jutott, hogy az ifjúságnak hiányzik az „etusság”. Mármint az, hogy legyen egy olyan tapasztalt, hozzájuk közel álló felnőtt személy, akinek nyíltan és részletesen el­mondhatják örömeiket és bánatai­kat ugyanúgy, ahogy unokám, Jul­csi, meg a lányom s a Vejem teszi a Szomszédokban, amikor velem be­szélgetnek. — Eddig legalább négy-öt szerző írta a Szomszédok epizódjait. Közü­lük ki találta ki Etust? — Egyik sem. Leginkább a rende­ző találta ki, Horváth Ádám. emlé­ket állítva szeretett édesanyjának, Horváth Zoltán, majd Sárközi György feleségének, akinek lánykori neve Molnár Márta, minthogy Mol­nár Ferenc leánya. — S hogy érzi magát a Szomszé­dok néhány főszereplője visszatérő szerepkörében? Nem unják még? — Egyáltalán nem unjuk. Miköz­ben természetesen megírt szerepet játszunk, azért nagyon sok mindent adunk bele a magunk egyéniségéből és életéből. Amellett a kitalált cse­lekmény minden alkalommal az ak­kor éppen aktuális valóságos ma­gyar eseményekbe olvad bele, min­dig napirenden tartjuk mindennapos gondjainkat, bajainkat, örömeinket is. Ettől nem lehet megunni a dol­got — még jóidéig. Az őrmezei lakó­télén egyik házában egyébként, kez­dettől fogva bérel néhány lakást a Magvar Televízió, ez így olcsóbb, mintha stúdióban kellene mindig díszleteket építenünk. És a ház iga­zi lakóival már egészen lói össze­barátkoztunk. A környék lakói olv- kor statisztálnak is egy-egv epizód­ban. Ami engem, azaz Etus; illeti: az én otthonom is egy valódi kera­mikusnő lakása és műhelve volt egykor, a hölgy meghalt, férje úgv ánolia emlékét, hogy semmit el nem mozdított, és örömmel bocsát min­dent forgatócsoportunk rendelkezé­sére — mondja befejezésül Etus. az­az Csűrös Karola, B. T.

Next

/
Thumbnails
Contents