Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-03 / 288. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. DECEMBER 3. SfxtrujJípoJU 'fcjftXAf’ Reklámozni pedig kell Életünket behálózzák á reklámok. A televízió, a rádió, meg az újságok csak úgy ontják őket, s azokban a legrafináltabb csábfogásokkal kínálják termékeiket, szolgáltatásaikat a különféle cégek. Ezek az egymással versengő reklámok, hirdetések, prospektusok óhatatlanul is életünk részeivé váltak, s megfertőztek bennünket akár egy vírus, nem kímélve még a legapróbbakat sem. Hiszen három éves kislányom is betéve fújja a Skála-kópé reklámszövegét, a Liberóról, meg a Traubi- ról szóló dalocskákat és bizony jobban beléivódott, mint mondjuk egy bonyolultabb mese szövege. És ez jelent valamit, már csak azért is, mert ismerve a gyereket, ha a boltban bevásárlás közben kipécézi a televízióban már látott játékot, vagy bármi mást, biztos addig könyörög, míg az anyja be nem adja a derekát és meg nem veszi neki a kívánt dolgot, ha másért nem, hát azért, hogy csendben maradjon, ne nyafogjon tovább a gyerek. Gondolom erre mondják azt, hogy a reklám hatásos-, vagy ahogy a szakemberek állítják — célba ért. S ki tagadná, hogy az alkotóknak pontosan ez a legfőbb vágyuk. Persze vannak ellenpéldák is. Mert bizonyára mindenki találkozott már ízléstelen, magamutogató plakátokkal, bárgyú hirdetésekkel, melyek láttán, hallatán szinte a haját tépi, s kiagyalóját pedig legszívesebben végigzavarná a városon az ember. S ráadásul sokszor nem tudni, hogy valójában mit is akarnak reklámozni a dekoratív démonok, félszeg, ravaszkás, behízelgő, vagy éppen kihívó tekintetükkel. Ruhában, vagy anélkül. Élen jár ebben például a Magév. Falinaptáruk kedvéit, hisz ezen már szinte hagyományosan Ádám kosztümben láthatóak a hölgyek. Díszelegnek is ezek a naptárak mindenfelé, a bökkenő csak az, hogy ennek ellenére kevesen tudják, hogy mi is az a Magév, mivel foglalkozik, mi köze a hölgynek az egészhez és egyáltalán mi közünk van nekünk a hölgyhöz. Gyanítom, hogy egy ilyen reklám nem túl sokat hozhat a konyhára, s talán még fölösleges pénzkidobás is az egész, mert, hogy ezeknek a plakátoknak az előállítása nem kevésbe kerül, az szinte biztos. Persze pénz hiányában is lehet reklámozni. Egy gazdasági munkaközösség tagjai például nyakukba vették a várost, a megyét, személyesen fölkeresték a potenciális üzletfeleket. Ez természetesen időt vett igénybe, de eredményes volt, mivel hozzájutottak néhány komolyabb megrendeléshez. S ma már egyik munka hozza a másikat, s mint ismerősöm mondja, egy nagyobb cég esetében nem túl hatékony az iménti eljárás. A televízió, rádió, meg az újság, reklámaihoz viszont forintok kellenek — és nem is kevés —, de ha jól sáfárkodnak a pénzzel, bőven megtérül. Hisz a Skála példája is azt bizonyítja, hogy a reklámra fordított összeg nem kidobott pénz. Mert a kívülállónak talán már az lenne a gyanús, ha egy nap nem találkozna a lapokban lepedőnyi hirdetésekkel, vagy a bohóc hangú Skála-kópé nem ajánlaná figyelmünkbe a legújabb kerti traktort, vagy a legmodernebb ruhákat és így tovább. Mindehhez persze már megint az a sokat emlegetett pénz szükséges, hiszen hiába profi egy hirdetés, ha nem tudják kifizetni az érte járó tíz- meg százezreket. Nem véletlenül említem ezt, ugyanis a nehezebb gazdasági viszonyok között egyes vállalatok szinte magától értetődő természetességgel kurtítják meg a reklám- propagandára szánt költségvetésüket. Ezzel szemben egyre többen vannak olyan cégek, amelyek más kiutat keresnek, mert meggyőződésük, hogy reklám nélkül nem képzelhető el magas színvonalú kereskedelmi munka. így gondolkodnak például a Kunmadarasi Vas és Elektromos Ipari Kisszövetkezetnél —a Kevisznél — is, ahol az idén csupán szórólapokra több, mint 600 ezer forintot költöttek, s a televízióban már tavaly is hirdették termékeiket. Lehet, hogy meglepő, de arra a televíziós reklámra fordított több, mint egymillió forintjuk, másfél hónap - alatt megtérült, mivel szinte egyik napról a másikra megugrott a rendelésállományuk, ami természetesen többlet nyereséget is hozott. Reklámra állandóan szükség van, mert meglehet, hogy jó az adott termék és kelendő is, de gyanítom, hogy az érdeklődés fenntartásához, a kereslet növeléséhez ez ma már nem elegendő. Már csak azért sem, mert hazánkban is kibontakozóban van a piacgazdaság, ami valódi versenyt feltételez. Persze az is igaz, hogy az egyre gyorsabban forgó fogaskerekek között akadnak még csikorgó porszemek: különböző hatóságok, intézmények még ma is gyakori hosszadalmas ügyintézéseire gondolok. Előfordulhat az is, hogy áz óvatoskodás, aktatologatás mögött — tisztelet a kivételnek — a szakismeret hiánya húzódik meg? Ki tudja? De hogy ilyen gondolat még föl se merüljön bennünk, ehhez az kell, hogy a döntéshozó munkakörökbe felelős és felkészült szakemberek kerüljenek. És manapság talán ezt sem ártana reklámozni. Karácsonyi készülődés Ajándékul meleg kemence özvegy Kis Jánosné kisújszállási otthona nagy idők tanúja, hiszen a mestergerendás, hófehérre meszelt vályogház 1805 óta figyeli a végtelen idő múlását. Fázhat az ártatlan, mivel a kéményén bodor felhőkeit ereget. Benn a ház asszonya — aki egyidős ezzel a századdal — ma már ritkaságszámba menő foglalatosságot végez: csutkaszárral eteti a kemence mohó száját, és a falánk lángnyelvek pillanatok alatt elropogtatják az izíket. — Naponta fűtök, hiszen a szomszédok ingyen adják a szárat. Dél körül kezdem, két-három kéve elég ahhoz, hogy estére, éjszakára barátságos legyen a szoba. — Mivel várja a rokonságot karácsonyra? — Kezdem azzal, hogy már két dédunokával is dicsekedhetek, és hívlak nagyon, menjek el hozzájuk. Dehát ebben a korban és ilyen időben egy magamfajtának már nehéz a mozgás, így majd ők jönnek. Hogy mivel várom őket? Elsősorban meleg kemencével, ami nagy kincs az ember hónapokban. A padkán ülve a hátat simogatja, miközben odakinn fújja-hordja. Ma már az ilyesmi kisebbfajta csoda a nagyvárosi gyerekeknek. — Karácsonyfa lesz-e? — Egy kip gally., rajta néhány cukorral. Alatta a gyerekeknek csoki mikulás, az asztalon pedig enni-innivaló. A felnőtteknek házi vörösbor. a kicsiknek üdítő. Ajándékot én már nem veszek, 88 esztendősen strapás a boltjárás. Helyette egy kis pénzt dugok a zsebükbe, a szülők majd tudják, mire kell fordítani. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a karácsonyi vásárlás. ajándék-kinézés olyan feladat, amit nem árt idejében elkezdeni. Noha a kalendárium szerint még szűk három hét választ el a szeretet ünnepétől, már nem is egyen elkezdték a „felhajtást”. Közéjük tartozik a tizenhétéves kunhegyesi Ferencz Erika is, aki a nagyközség központjában egy kertes házban lakik az édesanyjával, meg a bátyjával. — Várom anyut, mert indulunk szétnézni a boltokba. —- Hány ajándékot vásárolsz? — Nem is tudom hirtelen: anyunak, a bátyámnak, a férjnél lévő nővéremnek, a két kisfiának, akik közül az egyik a keresztfiam, a barátnőmnek, meg a barátomnak. Lehet, még ki is maradt valaki. — Akad pénzed? — Ezer körül kellene, de most csak ötszáz van. Dugi forintok, hónapok alatt gyűjtöttem őket össze. A másik ötszáz az ösztöndíjamból lesz, de azt még csak a jövő héten kapom. — Mi mindenre gondoltál? — A nővéremnek pulóvert kötök, már csak az ujja hiányzik. A bátyám állatos könyvet kap, a barátom valamilyen jó spreayt, a barátnőm kabalát, a kicsik játékokat. Anyu pohárkészletet, mivel éppen most törtem el párat. — És te mit kérsz? — Hű, ez titok, de remélem lesz, aki kitalálja —nevet. A romló pénzügyi lehetőségek és a növekvő árak ellenére úgy tűnik; karácsonyra mindenki arra törekszik, hogy valamilyen szerény ajándékkal kedveskedjen szeretteinek. A huszonhatéves Farkas István, aki a Kunszöv dolgozója és egy három- Valamint kétéves ifjú hölgy édesapja a legnagyobb ajándékot már feleségestül megkapta, hiszen első, saját otthonukba költözhettek a Bem úton. Igaz, a tetőteres, mutatós szilikátla- kás kívül még vakolatlan, dehát az idén ennyire futotta. — Kiszjámítdltam — mondja István — ha beköszönt a kemény tél, havonta csak fűtésre elmegy kétezer- néhányszáz forint. Ráadásul az asszony gyeden van. hiszen Réka, a kisebbik még csak kétéves. Ezt nem panaszként sorolom, csupán annak az érzékeltetésére, hogy akad helye a forintnak. — A keresetük? — Most ketten havi tizenkétezer körül kapunk, és az előzetes kalkulációk szerint a rokonságnak szánt karácsonyi meglepetések öt-hatezerbe kerülnek. Noha akadt, meg lesz is túlórám, meg úgy érzem, megbecsülnek a szövetkezetnél, ennyi pénzt a mai megélhetési viszonyok között egyetlen havi keresetből lehetetlen elszakítani. Ezért mi már korábban elkezdtük a spórolást, ámbár ez nem új dolog, mert az ismerőseim is valahogyan hasonlóképpen csinálják. — Hány hozzátartozójuk kap ajándékot? — A két lányunk, mi ketten, a szüleim, az anyósom és az apósom, a dédimama, az öcsém, a keresztlányunk, a bátyám, szóval vagy tizen- ketten. A gyerekeket játékkal lepjük meg, mert úgy látjuk, ennek ilyenkor jobban örülnek, mint a ruhának. A felnőttek valamilyen meleg vagy praktikus holmit kapnak, az öcsém lovas könyvet, mivel lovagolni jár, a feleségem ruhafélét, és magamnak is valami ilyesmit gondoltam. — Meglesz a rávaló? — Csak addig küszködik az ember, hogy összegyűlik az az öt-hatezer forint. Az igaz, most, meg még bizonyára jó ideig rádióra, magnóra nem futja, de hát szerintem nem az érték a lényeg, hanem a figyelmes- , ség, a szeretet. Bizony az. Legyen szó egy jó könyvről, meleg harisnyáról, vagy az alaposan befű- tött kemencéről. Ennek a padkájára telepedve, családi körben beszélgetve, iszogatva. a hajszás hétköznapok után kicsit megpihenve jó érzés kitekinteni a decemberi utcai, udvari zimankóra, amely konokul feszegeti, sanyargatja az ablaküveget. D. Szabó Miklós Képriportunk Szolnokon, a Szántó körúti lakóházak építésén készült. E P r I t Ő m u n k r a s o k (Fotó: T. Katona László)
