Szolnok Megyei Néplap, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-22 / 278. szám

1988. NOVEMBER 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Az „ország iskolája” Neveltjei: Csokonai, Kölcsey, Irinyi Szeptembertől három tanteremmel bővült a tiszaugi általános iskola. A régi kastélyszár­nyat toldották meg, figyelembe véve az épület jellegét. Az új tantermek és az ebédlő 3 millió forintba került. Képünkön az iskola főhomlokzata illetve egy régi és egy új tan­terem (Fotó: T. Z.) virágzó szabadságát és ta­nári fizetését”. A diákok akkor az iskolát alma maternek, tápláló anyának nevezték. Fiúi sze- retetük bizonyítékául latinul ajánlották első nyomtatott művüket, vagy külföldi ta­nulmányútjaik során gyűj­tött értékes könyveiket aján­dékozták a könyvtárnak. Fa­lai között a szabad paraszt­ság, és a tehetséges jobbágy- fiák ezrei tanultak. A Kol­légium neveltjei: Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Fe­renc, Kölcsey Ferenc, Arany János, Irinyi János, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Medgyessv Ferenc és ha­zánknak még számos nagy fia. A kollégiumi nagykönyv­tár félmillió kötetet magába foglaló könyvállományában 146 ősnyomtatvány, több mint 3000 régi magyar és ritka könyv van. Ilyen könyvtár nélkül aligha fej­lődhetett volna Debrecenben tudós költővé Csokonai. Itt gyökerezik Ady jártassága a régi magyar irodalomban. Erről vallott Móricz Zsig­mond: „Nagy papok, a re­formátorok titokzatos szelle­me égetett itt... a könyvtár százezer kötete nekem az emberiség minden becsessé­gét jelentette”. Debrecen dicsérő jelzői kö­zött talán az a legragyogóbb, mellyel az 1561-ben nyom­dát alapító „bujdosó kassai prédikátor”. Huszár Gál a várost jellemezte: „Magyar- országnak és Erdélységnek ... világosító lámpása”. Az 1538-ban alapított Reformá­tus Főiskola, a Kollégium osztozik Debrecen dicsősé­gében. Hazánk és a nagyvi­lág méltóképp ünnepli ez év novemberében a Debreceni Református Kollégiumot, fennállásának 450. évfordu­lóján! M. Li. Debrecenben a főiskola őse 1526 körül alsófokú iskola 'lehetett, akadémiai rangját a reformáció megerősödésé­vel nyerte el. „Schola nostra”, a „mi iskolánk” — így emlegették már az 1556- ban kelt latin nyelvű fel­jegyzésekben. Volt olyan év­század. amikor a 300—400 főnyi diáksereg választott vezetője irányításával teljes önálló testületet alkotott. „Iskola könyv nélkül — olyan, mint tábor fegy­ver nélkül”. E la­tin eredetű mon­dás szellemében a professzorok első­rendű feladatuk­nak tekintették a könyvtár gyara­pítását. Hajdan a bibliotéka őrzött minden értékes tárgyi emléket. A város nyomdája is évszázadokon át a magyar nyelvű irodalmat szol­gálta. A főiskola el­tartói Debrecen városa és a refor­mátus egyház gyülekezetei, pártfogói az er­délyi fejedelmek voltak, Bocskai István, Bethlen Gábor, a Rákóczi- ak, Apafi Mihály támogatták. A diákok éven­ként kétszer a város környé­kén is gyűjtöttek természet­beni adományokat. A 17. században a debre­ceni alma mater a magyar protestantizmus egyetlen fő­iskolája a királyi és hódolt­sági Magyarországon. Példa­kép: Várad eleste után az ottani főiskolának is mene­déke lett. A külföldön tanuló debre­ceni származású jeles diákok közül kiemelkedik a bázeli egyetem oklevele szerint: „minden erénnyel és tudás­sal ékes” ifjú, Maróthi György (1715—1744). Hét évig külföldi egyetemek hallgatója. A Kollégium ta­náraként történelemtudomá­nyokat. ékesszólást, és mate­matikát tanított. Nyelvisme­rete kortársait is bámulatba ejtette. Ismerte a latin, görög, héber nyelveket. Ola­szul, németül, hollandul, franciául beszélt is. Számos tankönyvet írt. Tanítványai rajongtak érte. Hatvani István (1718— 1786) professzor filozófiát, kémiát, fizikát, matemati­kát, élettant, földrajzot, csil­lagászatot adott elő har­minchét esztendőn át, több­nyire zsúfolásig megtelt tan­termekben. Egyetemes tudós. Meghatározta Debrecen föld­rajzi szélességét. Leírta az akkor (1769-ben) feltűnt üs­tökös pályáját. A váradi gyógyvizek vizsgálatával ő az első magyar balneológus. A marburgi, majd a leydeni egyetemre szóló meghívását elhárította. Mint életrajzá­ban írta: „jobban szeretem gyászos helyzetben lévő egy­házunkat, mint Hollandia Maróthi György professzor Jászberényi tárlaton Ötvenöt aktfotó Holnap délután 5 órakor Kolozsi Sándor, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Köz­pont munkatársa nyitja meg Miloslav Stibor cseh­szlovák fotóművész kiállítá­sát Jászberényben, a Hűtő­gépgyár Munkás és Ifjúsági Házában. A 61 éves Milos­lav Stibor, az MFIAP nem­zetközi kitüntetés birtokosa, alkotómunkájában a művé­szi fotográfiát műveli. Ké­pein az akt motívuma, a női test hangsúlyossá vá­lik — az 55 képből álló jászberényi kiállításon is ezek szerepelnek —, de egy­szersmind a fátylak csalóka játéka, az anyagtalan dra­périák kettős funkciójával, el is fedi ezt a motívumot. A kiállítás november 30- ig tekinthető meg naponta 8—18 óráig. Tető alatt a tihanyi miíemléktemplom Ismét tető alá került a Ba- laton-vidék nagyértékű mű­emléke, a tihanyi apátsági templom. Megrongálódott cserép borításának cseréjét hosszas huzavona előzte meg. A tető hosszabb ideig megbontva állt, ami azzal fenyegetett, hogy károsodás éri a szentélyt díszítő nagy­értékű fafaragásokat és mennyezetképeket. Az Épí­tésügyi és Városfejlesztési Minisztérium intézkedésére az Északdunántúli Tégla- és Cserépipari Vállalat csornai üzeméből soronkívül szállí­tottak Tihanyba hódfarkú cserepeket. A nemesvámosi Csopak Tája Tsz építői gyors munkával, még a kedvezőt­len időjárás beállta előtt be- cserepezték a tetőzetet. Szól a rádió Gólya, gólya, gilice Felnőtt korba lépett a Szivárvány Hanglemez-bemutató koncert Mezőtúron A család vasárnapi béké­jéhez hozzátartozik az ebéd pillanatnyi öröme is. Az asz­talon gőzölög az aranysárga húsleves, a konyhában utol­sót sercen a zsírban a hús, a tepsiben rózsásra pirult krumpli várja sorsát. Ehhez a békéhez hozzátartozik a rádió is, amely bár manap­ság kevés békés, boldog hírt tud sugározni, mégis kell. Ezen a most mögöttünk ha­gyott vasárnapon nagy ka­tasztrófát, bajt nem mond­tak a rövidke déli króniká­ban. Aztán következett a Harminc perc alatt a Föld körül, ami mindig tele van érdekességekkel, kevés po­litikával fűszerezve. A nem­zetközi magazin azonban most nem járta körül a Föl­det. egy témáról szólt csu­pán, de megállította az aranyló levest kanalazó ke­zeket, s valahogy ízetlen lett minden, még az is, ami nem volt a vasárnapi asztalon. A nyomorúságunk jött több té­telben a békés vasárnap kellős közepébe. Szeptember óta tizennégy erdélyi magyar a szófiai magyar nagykövetség kény­szervendége. Ott kértek me­nedéket, s azóta értük folyik a diplomáciai csatározás. Itt szeretnének élni, itt akarják fölnevelni a gyerekeket, akiknek most nem szabad a követség házát, udvarát el­hagyni, akikre egy asszony mindig vigyáz, ök beszéltek a nemzetközi magazin har­minc percében. Egy apa, aki okokat sorolván, miért akar­ja elhagyni szülőföldjét, föl­említette: óvodás kislánya elénekelte otthon a dalt, amit a magyar nyelvű óvo­dában tanítottak neki. „Gó­lya, gólya, gilice /Mitől véres a lábad?/ Magyar gyerek megvágta,/ Román gyerek gyógyítja/...” — Hát ki érti ezt, mondta a fiatalember, s elsorolta, az óvónő papírokat mutatott, igazolta magát, ha nem így, ezzel a szöveggel tanítja a gyerekeket, neki lesz nagy baja belőle. Aztán szólt egy fiatalasz- szony: amióta a magyar nagykövetség vendégszere­tetét élvezik, több jót ettek, mint otthon évek alatt. Mert az a fél kiló hús, ami otthon egy hónapra jár, elfogy egy nap alatt. A cukor — mikor, mennyi jut — kellene egy családnak. És cseppet se vá­daskodva, de beszélt a sors más kisebb-nagyobb bajáról, szomorúságáról is. Amiért ez a tizennégy ember — több gyerekkel — úgy döntött, egy szál ruhában, zsebében pár levával menedékjogot kér, ahhoz a nemzethez for­dul, amelynek édesgyereke ő is, amelynek nyelvén eztán is érteni, beszélni szeretne, amelynek nyelvén szeretné, ha a gyerekei is beszélné­nek, tanulnának, boldogul­nának. A vasárnap békéje oda. Az ember minduntalan leteszi a kanalát, maga elé néz, izeg- nek, mozognak a gyerekek az asztalnál, s nem áhítja már senki az ebéd utáni sziesztát, az édes sütemény ízét, az erős kávé aromáját. Nem tagadhatjuk rengeteg bajunkat, a lassan a vasár­napi ebédeket is zavaró gondjainkat, a megélhetés mindennapos drámáit, de ez a harminc perc most kicsit megfájdította a fejünket. Nem feledhetjük, hogy erdé­lyi testvéreink tőlünk távol­ságban nem is messzire mennyire másképp élnek, mennyit szenvednek. S lám, sorsán fordítandó, az a ti­zennégy ott Szófiában csak reménykedhet jövőjében. Bármennyire is szomorú volt ez a harminc perc, kel­lett! A romániai magyarok életéről sokat tudó Havas Henrik és Forró Tamás most olyan riporterként mutatko­zott be, ami a rádiós munka egy magas színvonalát je­lenti : tudtak észrevétlenek maradni, hagyni, hogy azok beszéljenek szépen, csönde­sen, akikért sok hazai ma­gyar fohásza szól... (SJ) A Mezőtúri Városi Műve­lődési Központ Szivárvány Citerazenekara az idén ün­nepli tizennyolcadik szüle­tésnapját. Az együttes „gyermek”- és „serdülőko­ra” emlékezetes sikerekkel zárult. A mezőtúri citeráso- kat láthattuk, hallhattuk a televízióban, eredményesen szerepeltek hazai és nem­zetközi bemutatókon, díja­kat nyertek, s arany okle­véllel jutalmazták a zene­kart a minősítő versenyen. Az idei esztendő emléke­zetes marad a Szivárvány életében, hiszen teljesült a vágyuk Morvái Ferenc, a „nagyrédei mecénás” anya­gi támogatásával megjelent az első nagylemezük. Az együttes élő lemezbemutatót tartott szombaton este a Mezőtúri Városi Művelődé­si Központban, a műsor­ban a népdalok, néptáncok mellett felcsendültek a XVI—XVII. századi zene­szerzők művei is. A zene­kar a zákányszéki citerások példájára jónéhány éve kí­sérletezik klasszikus és mai szerzők műveinek átírásá­val, hogy bebizonyítsák azt Mezőtúri kábeltévé Üjabb, jelentős állomáshoz érkeztek a mezőtúri kábel- televíziós rendszer kiépítésé­nek munkálatai. Ma érkezik a városba a parabolaantenna és a főállomás. Az első ütemben eltervezetteknek megfelelően a lakások felét már bekábelezték. a sokak által vitatott tényt, hogy a citerán, ezen az „ősi hangszeren” is megszólal­tathatók komoly zenei mű­vek, továbbá így is népsze­rűsíteni szeretnék a klasszi­kusokat. A szakemberek köré­ben megoszlanak a vélemé­nyek erről a kísérletről. Van aki támogatja, mások úgy gondolják a citerához a népdal illik igazán. Ugyan­ez a kettősség jellemzi a közönséget is. A szombat esti koncerten a hallgatóság zenében jártasabb részének tetszett jobban Vivaldi Négy évszak című művének részlete a citerazenekar előadásában. A megszólaló ismerős zene hangzása iga­zából semmire sem hason­lítható. Petrovics Emil az idei Ki mit tud?-on találó­an jegyezte meg, hogy ha nem látná, hogy citerán játszanak, nem is tudná ki­találni milyen hangszer szól. A Szivárvány lemeze pon­tos képet ad az együttes munkájáról, tudásáról. Az öt citerás Csider István, a Népművészet Ifjú Mestere, Kiállítás nyílik vasárnap, november 27-én délelőtt 11 órakor a Szolnoki Galériá­ban — Progresszív művé­szet a két világháború kö­zött címmel —, mely az em­lített korszak legkiemelke­dőbb képzőművészeti alkotá­saiból mut^t be válogatást. a zenekar vezetője, Csider- né Mikó Anna, Huszár Jó­zsef. Bútor Imre és Nyúlás Róbert mindent tud a hangszeréről. (Ök maguk készítik is a citeráikat.) Igazi profik, s ezt a szintet úgy érték el, hogy közben dolgoznak, s csak szabad idejüket áldozzák a zenére. A tizennyolc éves együttes kiválóan „leérettségizett”, igazán nagykorúvá vált. Biztató a zenekar után­pótlása is: a Galagonya Együttes. Az öt tizenéves diáklányból álló citerazene- kart Csiderné Mikó Anna vezeti. Az idén nyáron Len­gyelországban szerepeltek nagy sikerrel, s meghívták őket a jövő nyárra a zenei táborba is. Ä Galagonya szép műsorral köszöntötte szombaton az idősebb test­vért a Szivárványt, de ter­mészetesen kellemes perce­ket szereztek előadásukkal a közönségnek is. A hanglemez-bemutató hangverseny teljes bevéte­lét A rák ellen, az em­berért, a holnapiért alapít­vány javára ajánlották fel. — tg — Az anyagot válogatta és rendezte dr. Egri Mária mű­vészettörténész. A kiállítást megnyitja Vass Lajos, a Szolnok Megyei Tanács párt- bizottságának titkára. Köz­reműködik Csáki Kálmán, a Bartók Béla Zeneiskola ta­nára. Kiállítás a Munkásmozgalmi Múzeumban Az ötvenes évek első fele Az 1950-es évek első felét, a sztálinizmus magyarorszá­gi időszakát felidéző kiállí­tásra készül a Munkásmoz­galmi Múzeum. A tárlat nem vállalkozik majd a korszak társadalmi, politikai, gazda­sági életének teljes körű át­tekintésére, célja, hogy a sztálinizmus hazai megnyil­vánulásait, jellegzetes voná­sait mutassa be illetve érzé­keltesse a tárgyi emlékek, a fennmaradt dokumentu­mok segítségével. Hazánkban most állítanak össze először ilyen jellegű tárlatot. Az intézmény a leg- újabbkori magyar történe­lemre vonatkozóan a leggaz­dagabb tárgyi anyagot mondhatja magáénak, s így lehetősége van arra, hogy sajátos múzeumi eszközök­kel villantsa fel a Rákosi és Sztálin nevével fémjelzett éveket. Nem az időrendet követi majd a feldolgozás: a tárgyak egymásmellettiségé- vel, tematikus csoportosítá­sával a kor sajátosságait a hétköznapok tükrében kí­vánja visszaadni, érzékeltet­ve a személyi kultuszt, a hi­bás gazdaságpolitikát, a törvénytelenségek és üldöz­tetések világát, az általános bizalmatlanság légkörét. Az elképzelések szerint a bemutató egyik témaköré­ben, a személyi kultuszra utaló tárgyak, fotók, írásos dokumentumok között lesz látható egy válogatás azok­ból az ajándékokból, ame­lyek Rákosi Mátyás 60. szü­letésnapjára készültek, s amelyek részben a Munkás- mozgalmi Múzeum birtoká­ban vannak. A Szolnoki Galériában Progresszív művészet a két világháború között

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents