Szolnok Megyei Néplap, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-16 / 273. szám
I 1988. NOVEMBER 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Védett temetőkert Jászberényben A pléhlavórtól a hajnali begyújtásig Megőrzik a múlt emlékeit Régen elfeledett síroknál is gyúltak gyertyák az idén a jászberényi Fehértói temetőben. Pedig nincs már, aki ismerte volna, a leszármazottak is elfeledték az ott nyugvókat, lehet, hogy emberöltők óta a család utolsó sarja is elhunyt. Gaz, bozót fedi a környéket, megvénült borostyán, elvadult orgona és akác lepi el a megsüppedt hantokat. Látogatók, kíváncsiak sem jártak eddig azon a temetőrészen, legfeljebb, ha egy-egy sírkeresztet dobtak fel az utánfutóra. Az értékesebb fehér és fekete márványra voltak jó vevők, a vörös márvány és egyéb kő- kereszteket legfeljebb alapba használták. Kevesebb cement fogyott, néhány százasért szerezhetett az építkező egy-egy fuvart „kőtörmeléket”. Ott a temetőben különben is láb alatt voltak, kellett a hely az újabb halottaknak. Huszonöt év után a gazdátlan sírokat, ha sorra kerülnek, kiárulja az egyház, az újra nem csiszolható sírjeleket pedig kiselejtezik. A talán 300 éve megnyitott Fehértói temetőben így estek áldozatul több száz éves keresztek a feledésnek, a helyhiánynak és a telhetetlen fosztogatóknak. Régen felvetődött már Jászberényben, hogy a régi temetőrész szép, értékes sírjait érdemes volna gondozásba venni, a kereszteket megmenteni a pusztulástól, a széthordástól. A szándék azonban nem jutott tovább beszédtémánál, mert sem a múzeum, sem a műemléki albizottság nem tudta felvállalni a feladatot. Közben rejtélyesen tovább fogytak a régi síremlékek. Változást a múlt év végén megalakult Városvédő és Szépítő Egyesület hozott, mert a várostörténeti és műemlék- védelmi szakoszály vállalkozott a lokálpatrióták körében dédelgetett gondolat megvalósítására. — Az volt a célunk — mondja H. Bathó Edit muzeológus, a szakosztály vezetője —, hogy emléket állítsunk a város egykori neves embereinek, és az utókornak megőrizzük, megmentsük a temető szép, archaikus síremlékeit. Nemigen találtunk olyan példára, amit követhettünk volna, éppen ezért nagy dilemmában voltunk, hogyan valósítsuk .meg elképzeléseinket. Csoportosítással, vagy betelepítéssel megváltoztathatjuk-e a síremlékek helyét, mi legyen a besüppedt hantokkal, hol legyen a határ, mi az amit még érdemes gondozásba venni? A nyár elején tartott temetőszemlén a tanács, x az egyház és a szakosztály képviselői az 1600-as évek második felében állított kőkereszt előtti, a ténylegesen legiegibb részt jelölték ki. Azután megkezdődött a takarítás, a favágás, a bozótirtás. Hat hétig keményen dolgoztak ott a városvédő építőtábor miskolci, észt és NDK-.beli diákjai is. Mikor a szakosztály irányításával hozzáláttak a munkához, még csak sejtették, hogy mit rejt a vegetáció. Amikor lefejtették a fojtogató növényzetet a szív alakú síremlékekről, előtűnt azok valódi szépsége. De kiderült, az is, hogy a Faragó László múlt évi kiállításáról ismert egyik legrégibb és legszebb népi barokk sírkereszt eltűnt. Az ásóval, kapával, csákánnyal megtakarított területet azonban a szívós gyökerek miatt rövid időn belül újra felverte a gyom. Majdhogynem hiábavalónak tűnt a diákok küzdelme. Ügy döntöttek, hogy a sírok fölött mélyen meg kell a földet forgatni, ha tiszta, rendezett sírkertet akarnak. A honvédség segítségével kiszedték a síremlékeket, felszántották a földet és újból visszatelepítették valamennyit az eredeti helyére. Némelyik súlyos kő az évszázados terhek alatt majd egy méterre süllyedt a földbe. A temetőrendezésben önzetlenül segített a Zagyvamenti Tsz, a Víz- és Csatornamű Vállalat, az áfész és még sokan mások. A helyükre visszaállított míves síremlékeket megtakarították, lemosták, a feliratokat láthatóvá tették . A sorozatos utántemetések miatt ki tudja hogy hányán nyugosszák örök álmukat azon az 52 emlékkel megjelölt területen, de közöttük van Sipos Orbán a Jász Múzeum alapítója, Bartsik Márton jászkapitány, egy 48-as honvédhadnagy, egykori múzeumőr, tanár, írónő, a polihisztor Kempelen Farkas hozzátartozója és a korabeli Jászberény más neves személyei. A napokban nyírfákkal, szomorúfűzekkel, díszbokrokkal betelepített védett temetőkertben hosszú évtizedek után újból meggyúlnak a' gyertyák. A szakosztály tagjai virágot tesznek minden síremlék elé. és általuk a város kegyelettel emlékezik a névtelen elődökre. Lukácsi Pál Jászberényben A Tomkins Énekegyüttes hangversenye A legszebb hangszer az énekhang — mondta Kodály, s erről meggyőződhetett Jászberény zeneszerető közönsége is. Különleges élményt nyújtott a Tomkins Énekegyüttes a Palotásy János Zeneiskola nagytermében. Az együttes 1978-ban alakult. Dobra János művészeti vezető és a tagok többsége a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. 1979 óta rendszeresen hangversenyeznek és fellépnek a rádióban. Programjukban a kiváló angol zeneszerző, Tomkins művei mellett kortársainak (Palestrina, Victoria, Mor- ley) madrigáljai, motettái szereplnek elsősorban. Repertoárjuk egyébként kiterjed a 19. századi romantikusokra. valamint kis létszámú együttesre komponált 20. századi, illetve kortárs darabokra is. Ez volt az Országos Filharmónia bérleti sorozatának első koncertje. Zsúfolásig megtelt a terem, s ebben a várakozással teli hangulatban csendültek fel a muzsika hangjai. Különleges csemege volt Victoria nyolc- szólamú, két kórusra írott Ave Maria című darabjának megszólaltatása. A kórusok ritkán vállalkoznak ilyen nehézségű kórusművek előadására. E szép estén felcsendült Rahmaninov egy kórustétele. Óriási sikert arattak Szokolay: Pannónia Cantat című műve néhány tételének előadásával. Igazi mai hangzású darab, mesterien ötvözve a népies szöveg által sugallt hangvétellel. A Tomkins Énekegyüttes előadása nem véletlenül ragadtatta tapsra a közönséget, hiszen az énekesek őszinte átéléssel, sugárzó örömmel, nem utolsósorban kitűnő hanggal tolmácsolták a felhangzó részleteket. Szabó János kiállítása A martfűi Tisza Cipőgyár művelődési központjában nagy érdeklődés kíséri Szabó János festőművész kiállítását. A művész Kádár György tanítványaként végezte el a képzőművészeti főiskolát, majd a belgrádi akadémia ösztöndíjasa volt. Több sikeres önálló kiállítását láthatta már a közönség, amelyek közül is kiemelkedik a Stúdió Galériában 1975-ben és a Kaposvárott 1981-ben rendezett tárlata. — de most már méltán a legimpozánsabb tárlatai közé sorolhatjuk a nagy műgonddal válogatott, értően rendezett martfűi bemutatkozását is. Az Iparművészeti Főiskola alakrajz tanára, alapító tagja a Vizualart képzőművészeti alkotó közösségnek. Ok még inasok is voltak Szakik 35 éves találkozója Karcagon Foga van már ilyenkor az estéknek. A bokázva. dideregve betoppanó vendégeket a Karcagi Általános Szerelő és Gépjavító Szövetkezet központi épületének, bejáratánál alacsony, sötét öltönyt viselő ősz ember fogadja. Ö Czinege János, aki ma már a 78. esztendejét tapossa, és a szövetkezet első elnöke volt, 1951-től. Szó ami szó, a betérők se mai legények, hiszen kivétel nélkül a cég legelső ipari tanulói voltak 1951—53 között. Az idős főnök kezet ráz a hajdani inasokkal. — Ismerlek, hogyne ismernélek fiam. Mondd csak a nevedet! Jót kacag mindenki, hiába no, az idő nagy úr, éj sok minden kihullik az emlékezet" rostáján. Épnon ezért a cég későbbi vezetői Csala Jánossal az élen — akinek ma már szintén a postás hordja a „fizetést” — gondoltak egy merészet: mi lenne. ha ahogy az érettségizettek vagy a- diplomások, az egykori ipari tanulók is találkoznának egy emberöltő teltével? Hogyan alakult az életük, merre vetette "az első harminchét tanoncot a sors? Gyorsan kiderült: sajnos foghíjas a társaság, hiszen hárman már megtértek nyugodni a kemény kun szikbe. Az életben maradottak közül tizenhármat a megélhetés más városba szólított, tizenketten nem a szakmában dolgoznak, míg kilencen maradtak az első munkahelyükön, a mostani jogutód cégnél. Amíg a birka fő, a nagyteremben a hosszú fehér asztalok körül folyik a diskurzus. Mátyus Sándor furcsa módon autószerelőből kocs- máros lett. Jobban mondva kisegítő a lányánál és a veiénél. — Az a rokon a két hivatásban, hogy a vejem autóját is én javítom — nevet. — De félre a tréfával, hiszen az az igazság, hogy huszonkét év után ott kellett hagynom a szakmát, mert az olajtól tönkrement a kezem. — Legérdekesebb élménye? — Temérdek adódott, de az egyik az volt, hogy a fürdőszobát egy pléhlavór helyettesítette. Abban mosakodtunk, az „üzemi ebédet” pedig a táskába rakta édesanyánk. — Megtanulták a vasas szakmát? — Meg bizony, mert a mesterek is nagyon alaposak voltak, sokat követeltek, és valahogyan akkor szégyennek számított lemaradni. Sándor társát Balajti Imrét, aki műszerész, mesz- szebb sodorta a muszáj, hiszen hét éve már, hogy családostul Paksra költözött, ahol az atomerőmű műszaki ellenőre. Vonattal érkezett, mivel kíváncsi volt az évtizedek óta nem látott cimborákra. — Gyerekek? — Kettő van: a lányom idegennyelvű szakközépiskolás, a fiam 21 éves, repülőgépszerelő Kanadában. ’85-ben kinnmaradt — mondja szárazon. Keveset hallgatunk, majd másfelé terelem a beszéd fonalát. — Mit adott önnek ez a munkahely? — Olyan alapokat, ismereteket, amelyekkel Pakson sem vallók szégyent, ami azt hiszem, mindennél többet mond. Igaz, mi akkor nem azt néztük, hogy mikor lesz két óra, mert sokszor az öreg portás noszogatott bennünket: elég az igyekezetből, eSte hat is elmúlt, keressétek meg a hazavezető utat, mert holnap is nap lesz fiaim. Az egykori tanoncok között akad kilenc ember — mint korábban említettem 7—, aki azóta is itt keresi a kenyerét. Közéjük tartozik Szabó Lajos. — Műhelyvezető vagyok, és hogy nem tántorogtam el semerre, annak az az oka, hogy megtaláltam a számításomat. — Miben látja a különbséget az ákkori és a mai oktatás között? — Most sok az elméletieskedés, amelynek az égvilágon nincs semmi gyakorlati haszna. A mai tanulók egy évig szinte mást sem csinálnak, csak írnak, de ha egy darabot esztergálni kell, vagy valamit szerelni, csődöt mond a tudomány. Szóval én azt látom, sokszor nem az életnek, hanem a tantervnek, az előírásnak tanulnak a srácok. Időközben az asztalra kerül az est egyik várva várt szereplője: a birkapörkölt. A két gyapjas fenséges ízei Kundra József szakértelmét dicsérik, aki szintén a cég munkása. Senki se kéreti magát, és a társaság bő fertályóra teltével iszonyatos pusztítást végez a bégetők földi maradványaiból. A teli has után az üveges kőbányáik közreműködésével még jobban megeredtek a nyelvek. Életre keltek a hajdani tréfák, amikor az öntelt ;fjút a dörzsöltebb szakik kanyarfúróért, nikkelezett szemmértékért vagy hőálló reszelőzsírért szalajtották a piaci kofákhoz. Meg tüzelőért mert azt is nekik kellett beszerezni. Tóth Péter, aki most maszek autószerelő, így emlékezik erre az időre: — Szén még csak volt, de fa nem, ezért a gyújtásnak valót nekünk, tanoncoknak volt kötelességünk előteremteni. Ha otthon nem akadt, máshonnan, hiszen mire hatra érkeztek a szakik, meleget kellett varázsolni a műhelyekben. Szinte kivétel nélkül művezetők, csoportvezetők, kiváló szakemberek, kisiparosok váltak belőlük, ami azt igazolja: jó alapnak bizonyult az a két esztendő, amelyet az ötvenes évek elején tanoncként a szövetkezetnél töltöttek. El is határozták: a következő találkozásra nem várnak ennyit, tíz év elteltével ismét megrendezik. Az időből kitelik, mert ha megérik, akkora már mindenki nyugdíjas lesz közülük. D. Szabó Miklós nkadémiai nagyszótár készül Irodalomtörténészek befejezték az Akadémiai nagyszótár szépirodalmi, szaktudományi, publicisztikai és más forrásainak kijelölését. A tervezett 13 millió szövegszóból csaknem 4 milliót már számítógépre rögzítettek az MTA Nyelvtudományi Intézetében, mivel a válogatás teljes lezárása előtt megkezdték a szövegek számítógépre vitelét. Miként Kiss Lajos osztályvezető az MTI munkatársának elmondta, ezideig főleg a XIX. és — részben — a XVI. századi szövegeket táplálták be. Két-három éven belül számítógépre viszik a hátralevő mintegy 9 millió szövegszót is. Pro Cultura Hungarica A magyar kultúra terjesztése, a Horvátországban élő magyarság anyanyelvi műveltségének javítása érdekében kifejtett jelentős tevékenységéért „Pro Cultura Hungarica” emlékplakettel tüntette ki a Horvátországi Magyarok Szövetségét a művelődési miniszter. Zenehallgatás a tiszafüredi új városi könyvtárban, melynek ezerkétszáz felnőtt és csaknem kilencszáz gyermek olvasója van (Fotó: N. Zs.)
