Szolnok Megyei Néplap, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-08 / 241. szám
1988. OKTÓBER 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP II Ha ég a lámpa: arrébb megy a tábla Kutatóintézet a senki földjén? Ahol öt napig csonka a család Az otthon maradottak válaszolnak Dr. Nyíri László, a Debreceni Agrártudományi Egyetem Karcagi Kutatóintézetének igazgatója makacs ember. Hisz 'tulajdonképpen munkájuk és legújabb eredményeik iránt érdeklődve kopogtatok be hozzá, de alighogy hely- lyel kínál, máris másfelé tereli a szót. Nem sokat köntör- falaz, valahová mögém néz és sorolja gondjait. — Olyan érzése van az embernek, mintha ez a város nem venne tudomást arról, hogy itt egy nem is akármilyen kutatóintézet dolgozik. Amikor beszélgetőtársam észreveszi, hogy nem tudom mire vélni mellbevágó kijelentését, így folytatja: — Azt tudnia kell, hogy mi több olyan témában kísérletezünk, ami külföldi tudósok érdeklődését is felkeltette. Így aztán sokan járnák ide Európa szinte minden tájáról. Többek között ezért is kértük a várostól, hogy ha egy mód van rá, helyezzék ki a helységnévjelző táblát a kutató- intézet végéig — mert most jó kétszáz méterrel beljebb van — hisz mi is Karcaghoz tartozunk. — Nem mindegy, hogy hol van az a tábla? — Nem bizony, mert mint említettem, sok hazai és külföldi tudós is megfordul nálunk, s mivel messze van a vasútállomás, kénytelenek taxival jönni. Igen ám, csakhogy éppen azért, mert mi már a táblán kívül esünk, a taxisok vidéki tarifával számolnak, s így jóval drágább az utazás. Mi ezt már többször is szóvá tettük, de a tanácsnak az volt a válasza, hogy addig amíg nincs az intézet köz- művesítve, erről szó sem lehet. Bevezettük a gázt, a vizet, de most meg az az akadály, hogy az intézet előtt nincs közvilágítás. Ez az egyik bajunk, a másik pedig ... Biztos észrevette, hogy nemrégiben felújították az előttünk elhaladó és a városba vezető régi négyes főutat. Ennek nagyon örültünk, annak viszont már kevésbé, hogy a főbejáratunk előtti buszmegállót nem betonozták ki. Ez azért is bosszantó, mert ugyanakkor a tanyasi megállókban — ahol havonta csak pár ember száll le és fel — gyönyörűen elkészítették a kitérőket. Ide naponta rengeteg ember jár, s lelépve a buszról rögtön a pocsolyába toccsannak. Ez az igazi fogadtatás, hisz esős időben itt aligha lehet kimenekülni az alföldi agyag vendégszerető fogságából — mondja Nyíri László, miközben a kapuig kísér. — Nézze meg — mutat körbe a szépen ápolt, cserjékkel, bokrokkal, fákkal tarkított parkban — mi egy arborétumot is csináltunk, ami mindenki előtt nyitva áll, de erről például egy turista mit sem tud, hisz nem szerepelünk a város térkepén sem. Molnár Ferenc, a Karcagi Városi Tanács elnöke figyelmesen hallgat miközben sorolom neki az iménti gondokat s aztán habozás nélkül válaszol. — Az nem kétséges, hogy a kutatóintézet a városhoz tartozik. Tiszteljük az ott dolgozókat és segítjük őket, de mi sem nyújtózkodhatunk tovább, csak addig, amíg a takarónk ér. Ami pedig a helységnévjelző táblát illeti, annak elhelyezését szigorú feltételek írják elő, mivel csak onnan lehet kitenni, ahol már járda van és megfelelő a közvilágítás. Ennek kiépítésére sajnos eddig még nem volt pénzünk. Ezernyi gondunk van: az utcák 70 százalékán még ma sincs aszfaltburkolat, sokáig nem volt a városnak szennyvíztisztítója, és még sorolhatnám napestig. Valóbanki kellene építeni a kutatóintézet előtt a közvilágítást, s akkor kérhetnénk a Közúti Igazgatóságtól, hogy tegyék arrébb a táblát. Az autóbusz-megállóval kapcsolatban ugyancsak a Közúti Igazgatóság az illetékes, mivel mi a városi, ők pedig a lakott területen kívüli megállókat csinálták meg. — Az igazság az, hogy a kutatóintézet előtti autóbusz-megálló ügyében egy kicsit hibásak vagyunk — ismeri el Hutter Zoltán, a Szolnoki Közúti Igazgatóság forgalomszabályozási osztályvezető főmérnöke. De megpróbáljuk gyorsan korrigálni a dolgot, s annyit ígérhetek, hogy október végéig — egyelőre ideiglenes megoldásként leaszfaltozzuk az útpadkát, hogy a télen mégse sárba lépjenek' az emberek. Jövőre pedig véglegesen kialakítjuk a megállót. A helységnévjelző táblával kapcsolatban csak meg tudom erősíteni azt amit már egyébként is hallott. Két fontos szempont van: legyen járda és közvilágítás — ezt rendelet írja elő. Mondhatnám úgy is, ha ég a lámpa arrébb megy a tábla. Ennek kiépítése egyértelműen tanácsi feladat. Ha a kutatóintézet anyagilag hozzájárulna, gondolom gyorsan rendeződne ez a dolog. Most, hogy még egyszer végiggondolom beszélgető- társaim szavait, eszembe jut valami: egy nagy bölcs szerint ugyanis az ember természeténél fogva jó, és minden rossz ami, benne van annak a következménye, hogy hiányzik belőle a belátás. Feltételezhető, hogy ebben az esetben inkább a pénz, mint a belátás hiánya hátráltatja az ügy mielőbbi rendezését. Hisz azt könnyű belátni, hogy a karcagi kutatóintézetben megforduló sok külföldi szakember bizonyára elviszi hírünket a világban. Csak az említett okok miatt nehogy maradjon bennünk valamiféle tüske, hogy van valahol Magyarországon egy kutatóintézet, amely olyan mintha mégis a senki földjén lenne. Nagy Tibor Szebbnél szebb népművészeti szőttesek, abroszok, térítők, asztali futók készülnek hagyományos kézi szövőszékeken a Szentesi Textura Háziipari Szövetkezet kunszentmártoni részlegében. A kis kollektíva munkáit belföldön értékesíti a szövetkezet. (Fotó: T. K. U) A tiszaroffi Dékány Sán- doirékiniak november 15-én lesz a huszonhatodik házassági évfordulójuk. Négy gyermekűik született és Sándor kevés megszakítással mindig a falujától távol kereste kenyerét. — A Vízügynél is dolgozott, dehát szűkén csurnant — És otthon? — Ennyi gyerek mellett ón is dolgoztam, bár tavaly óta rokikantny u gd í ja t kapok, ami most 2 ezer 950 forint. Bizony, még néhány éve azt se tudtam, hogyan szervezzem a munkámat, mert amikor reggel hatra jártam a Compackba, fél hatkor keltettem 11, 8 és 7 éves apróságaimat: el ne aludjanak, ha becsukom a kisíkaput. A délutáni műszak sem alakult szerencsésebben, hiszen csak fél 11-re értem haza. Ilyenkor délelőtt megfőztem nekik, azt ették amikor megérkeztek, ráadásul a jószágot is ellátták, meg bezárták. Bizony tízévesen már befogtam őket, hiszen rám ■maradt az összes dolog. — A férje? — Hat-hétezret keres havonta, ezt hazaadja, de segíteni csak hétvégeken bír valamit. Arra büszke vagyok, hogy a négy közül már három dolgozik, szakma van a kezükben, a legkisebb meg hatodikos. Ha tanulni szeretne, nem álljuk útját. Sokszor vita folyik arról is: vajon meglátszik-e ezeken a családokon, ha az ember csak mondjuk vasárnaponként látja gyerekeit. Juhász Sándonné egy lányt és egy fiút nevelt fél olymódon, hogy a férje negyedszázada csak hétvégi lakó a házban. — A párom Pesten dolgozik, ahová úgy jut el, hogy hétfőn hajnalban vagy én, vagy a nagyfiam kocsival kn— De, mivel korábban Rákospalotán néztünk egy házat, meg telket is, bár végül nem vágtunk bele a költözésbe. Pedig lehet, ha akkor a forint. Pesten a Duna Té- eszben kezdett, innen pedig a Tüzéphez hívta a sógorom. Ott is maradt, és mivel 54 éves, gondolom innen már csak a nyugdíj váltja meg. Évről évre — a szabadság 'kivételével — hétfőn hajnalban indul, és csak a péntek este hozza haza — mondja a felesége. viszi az örményesi állomásra, majd pénteken este érte megyünk. — A gyerekek? — Adódott olyan időszak, amikor négyen négyfelé éltünk, de most is a lányom Egerben lakik, mi ketten a fiammal itthon vagyunk, a férjem meg a fővárosban. — Nem látsizik meg a családon az apai távoliét? — Bonyolult kérdés, hiszen a lányom így is diplomás, igaz a fiam megállt az érettséginél. Mondta is a párom, azért, mert nem fogtad eléggé, amiben lehet némi igazság, bár látom, az apjára jobban hallgat. Dehát mit csináljak vele, ütni nem üthetem. hiszen azt mondta az érettségi után: anyu, nekem a kocsi, a szerelés a mindenem, nem a diploma. Azóta a téeszben autószerelő, noha a pénz nem sok, de amit kap, mind az övé. — Nehéz lehetett, lehet az egyedüllét. — Nem könnyű az biztos, hiszen a több munkát én végzem, viszont a nagyobb kereset a férjétné. Most már 51 éves, és havi 17 ezer körül kap, noha ehhez az is hozzátartozik: olykor panaszkodik; „Anya, minden év nehezebb". Mondom, hogy nekem is, mert ráadásul még házépítésbe is fogtunk, azután kert, meg jószág is akad. — Változtatni nem akartak? nagyobb a merszünk, a család is együtt marad, és nem háromfelé. Jelenleg Tiszaroff két és félezer lakosa közül mintegy háromszáz az ingázó. Strapás ez a pénzkeresés, noha a több forint reményében az itteni emberek vállalják a hajnali kelést, az esti, koraesti érkezést. Közülük harmincán sincsenek azok, akik nemcsak a délelőttieket és a délutánokat, hanem a hét napjai közül ötöt is távol töltenek. A fiatalok a munkás- szállót már egyre kevesebben viselik el, bár közéjük tartozik a nagyon szorgalmas Füleki Sándor is, aki szakmáját tekintve építőipari gépszerelő. — Próbálkozott 6 elhelyezkedni helyben — mondja Eszter, a felesége —, de a téeszben havi három-négyezernél többet nem bírt keresni . így hiába jött haza kétszer is végül úgy döntött: bármilyen nehéz, vállalja a hétközi távollétet . Még akkor is, ha a többől több fogy, noha több is marad meg. Fülekiék a közelmúltban költöztek ízléses, új lakásukba. Eszter a helyi presszóban dolgozik havi négyezerért. Olymódon, hogy az egyik héten reggel kilenctől este kilencig szolgálatban van, a másikon pedig szabad, és otthon pótolja háztartása lemaradását: takarít, mos, vasal, rendet rak. Szabadság alatt sem utaznak — Nehéz a távoliét? — Igen, mert mindent ón intézek ,így azok a szép napok, amikor havonta kétszer, hétvégeken mind a négyein körbeülhetjük az asztalt. Érthető, hogy szabadságunk idején sem vágyunk máshová, esetleg kimegyünk napozni, fürdeni a Tiszám, vagy segítünk anyukáéknak a háztájiban. — És ez így folytatódik amíg nyugdíjasak lesznek? — Valószínű, ha már ide építettünk. Tud jobbat? Széttárom a karom. Nehéz 'kenyér, hiszen nem könnyű egyik félnek sem, dehát valahogyan meg kell élni. Rof- fon is, meg máshol is... D. Szabó Miklós Fél hatos ébresztő Most már maradnak Fiamnak mondom... Már a hét elején gondoltam rá, s mikor hallottam, hogy szombaton iskolások nagy találkozója lesz, nem tudom, örült-e neki más annyira, mint én. Igaz, érdekem fűződik hozzá, önös érdekem, dehát az vesse rám az első követ, aki egy anyának nem tudja ezt megbocsájtani. Szóval örülök, mert évek óta az a szokás, hogy erre a rendezvényre kivonulnak az iskolák, rendszerint tanári kísérettel. Nohát, ez az oka az örömnek, mert tudom, nem mg- hetsz fiam a szokásos hétvégi program szerint máshová. A magad módján tán pihensz is, bár fél iskolányi gyerekre felügyelni, azt folytatni, amit egész héten a pénzért (te, ne röhögj!) szóval a pénzért, meg hivatástudatból csinálsz, mégsem lehet túlságosan pihentető. Nem annyira fárasztó, mint ahogyan tavasz óta telnek a szombatok, vasárnapok fölötted. Mit is tehetnél mást — még örülsz is neki, hogy annyi ismerős, barát, munkatárs épít magának házat, s rendszerint megszólítanak: eljönnél, beállnál segíteni a hét végén? Akinek a bruttó fizetése majd tízévi tanárkodás után annyi, amennyi, akinek „vesztére” a felesége is pedagógus, s napjában éhes gyerekszájakról kell gondoskodnia, bizony nem mondja erre, hogy a jövő heti tanórákra akar készülődni, szakirodalmat olvasni. Mondhatná azt is, hogy „csak” a gyerekeivel szeretné tölteni a szabad napokat, érthető lenne, hiszen a reggeltől estig óvodában, iskolában, közösségben gyötrődő (jaj, nehogy valaki félreértse már, s jövőre ne vegyék fel a gyerekeket, mert jön megint a Bartók-napközi, tudod, a félnapos gyermekfelügyelet ezerért...) gyerekek örülnének a legjobban, ha az apjuk velük rúgná a bőrt, anyjuk mesélne, vagy akár együtt meglátogatnátok valamelyik nagyszülőt. Valahogyan a családi látogatások is megkoptak, fogyófélben vannak, már második éve, mióta napszámba jársz, fiam, szombat-vasárnap. Jól értsük meg egymást, nem azt fájlalom, hogy diplomás létedre házat alapozol, gerendákat cipelsz, maltert kavarsz, inkább, azt, hogy így telik az ifjúságod. És hiába vagy még fiatal, látom már a nyomát az időnek: szótlanabb vagy, nagy tincsekben fehér a hajad a tarkódon, s ugye, a betegség is kikezdett már. Régi nagy igazság: a hegedű húrját se lehet túlfeszíteni. Az embernek nemcsak a munka az életszükséglete, hanem az értelmes pihenés, újratöltődés is. S bármennyire tagadtuk, titkoltuk, lekicsinylettük, fontos a családi tűzhely, a szülők-gyerekek együttléte is. Ha már az én generációm úgy nőtt föl, hogy hazajáró vendégként ismerte a szüleit, legalább a minket követőknek, az unokáinknak jutna több. Ha így megy tovább, bizony, nekik se jut! Sőt, ami az én időmben nem volt általános, már egyre inkább az. Az emberek tömegekben keresnek túlmunkát, valamiféle kisegítő foglalkozást, hogy fizetéstől-fizetésig tudjanak mihez nyúlni, — mert lassan már arról se beszélhetünk, hogy meg akarják őrizni az eddigi életszínvonalukat. És ugye, mi magyarok találékonyak vagyunk ... Miközben ezeken gondolkozom, hallgatom a rádiót, s épp egy képviselőnő beszél: ha a kétgyermekes egyedülállók is kedvezményt kapnak a személyi jövedelemadó alól, könnyen megeshet, hogy megsokasodik az amúgyis túlterhelt bíróságok dolga. Elválnak a házaspárok (vagy csak papíron, vagy ha már elkezdték, miért ne legyen az egyiknek könnyebb?...) hogy valamelyikük kedvezményezett legyen. No, köszönöm szépen, nem szeretem az olyan rendet, ami rendetlenséget eredményezhet. Ne nevess fiam, nekem már túl sok álmatlan éjszakám volt amiatt, hogy jó tíz évvel ezelőtt örömmel fogadtam a bejelentésed, hogy pedagógus leszel. Szépnek, igazán gyönyörű hivatásnak tartottam a pedagógusét. Hóimét tudtam volna, hogy lesz idő, amikor úgy beszélnek róluk mindenfelé: „a pedagógusok a tűrés határán vannak”. Hallottam azt is, tán 11 forint átlagosan egy plusz óra, egy helyettesítés. Ezt tőletek még nem hallottam. Legutóbb a pedagógusnapi jutalmatokon röhögtünk. Kaptatok ketten két-kétezer forintot, papíron, s kézhez vettétek kicsit fölösen a felét... És még én ágálok, hogy ne menj napszámba! Hiszen a napszám is van any- nyi, s ráadásul azt le se fölözik! S. J. Népmüvészetpzöttesek, abroszok!ter ítftk ^
