Szolnok Megyei Néplap, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-30 / 207. szám

1988. AUGUSZTUS 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 szól a rádió -Mesteri makacsság Aligha keli nekem a 168 órának újabb híveket, hall­gatókat toboroznom. Inkább egy történetén végig tapasz­talható tulajdonságát emlí­tem, amit nem biztos, hogy miniden hallgató folyamatá­ban fölismer. Most szomba­ton a felelős szerkesztő mintha szabadkozott volna emiatt. Úgymond, makacs­ság tőle, hogy régmúlt dol­gokat újra idéz a műsor, magyarul: egy-egy nagy ér­deklődéssel kísért ügyet bi­zonyos idő múlva újra elő­vesznek, megnézik, mi tör­tént? Ezekután ne csodálkozza­nak, hogy kijelentem, a szombati 168 óra két leg­jobb riportja ilyen, vissza­térő oknyomozás volt. Az el­ső Füst Milán lakása, amely­ről tavaly ősszel-télen sok­szor szóltak már, aztán föl­kapott témája lett sok új­ságnak, s ha jól emlékszem, egy gyors riportkönyv is megjelent róla. Az vitatha­tatlan, a 168 óráé az érdem, amikor oknyomozással, sok­szor még szakmai füleknek is erőszakosan végig vezette a témát: az író nagyértékű, ötszobás lakását hogyan utalták ki jogsértőn cserela­kásként egy bizonyos igaz­gatónak. Akkor megnyugod­hattunk, a törvénysértő la­kásügyi tisztségviselők, ke­rületi tanácsvezetők bünte­tést kaptak, s ami a legfon­tosabb: a lakáskiutalást megsemmisítették. Most, 1988 augusztusában kiderült: a lakás nagyértékű beren­dezései — s maga a lakás is elhagyottan biztos pusz­tulásnak vannak 'kitéve, mert bár kiutalták azt még 1987 decemberében a Ma­gyar Tudományos Akadé­miának, a nagytekintélyű in­tézmény még nem vette bir­tokába. Ajtaján lakat, Füst Milán dolgozószobájában nagyértékű könyvek, szalon­jában százezreket érő fest­mények várakoznak egy jobb korra. Az MTA meg­szólaló hivatalnokai cseppet se akadémikusán lamentál­tak. Lehet, hogy nem em­lékház lesz, esetleg csak egy szobája az — lehet, hogy itt kap helyet az otthontalan lexikon szerkesztőség. Dicsé­rem a 168 óra riporterét mű­sorvezetőjét, szerkesztőjét, helyükben én kiabáltam vol­na az utolsó kérdést: mikor, mikor végre, majd ha telje­sen elpusztul sok érték? A száztagú cigányzenekar ausztráliai útja is ismert e hazában. Szegény zenészek — mondhatnék — úgy tud­tak hazautazni, hogy köl­csönkértek repülőjegyre. Most, ki tudja hányadik ri­portban, a 168 óra mikro­fonja előtt a NEB képvise­lője mondta el, vizsgálódnak, s eddig milliárdos a kár. (Elgondolkoztató, már egy 100 tagú zenekar is tud ek­kora adósságot csinálni?...) Tartom kötelességemnek, hogy továbbadjam a hírt, amit a sovány RTV Újság 10 oldalán olvashatnak e héten. Augusztus 29-én, tehát teg­nap óta „visszaállt” a rádió megszokott műsorrendje. Vé­ge a nyárnak — a Napköz­ben ismét a Petőfi adón hall­ható délelőtt, s több műsort, így a Szabó családot csütör­tökön, a Hogy tetszik lennit hétfőn, a Mit üzen a rádiót ugyancsak hétfőn ismétlik a korábban megszokott idő­ben. Újra régi helyükön, akarom mondani idejükben, kedden a Kossuth adón 10.05-kor hallhatók a körzeti stúdiók műsorai, ma például a szegedi jelentkezik. Azt hiszem, azt is le kell írnom, hogy minderre a szolnoki stúdió főmunkatársa, Pálré- ti Ágoston hívta föl a fi­gyelmem. (SJ) Szolnok ispán vármegyéje A Magvető, Nemzet és em­lékezet című sorozatának legújabb köteteként néhány napja jelent meg Kristó Gyula — történész, egyete­mi tanár — A vármegyék kialakulása Magyarorszá­gon című monográfiája. Nem feladatunk a könyv egészének ismertetése, de a megyénkre vonatkozó kuta­tási eredmények szűkeb b pátriánk minden lakóját ér­dekelhetik. Az egyik legvitatottabb eredetű megye Szolnok. Leg­biztosabb pont az, hogy név­adója az a földvár volt, mely a Zagyva torkolatánál fe­küdt. A vár pedig arról a Szolnok ispánról 'kapta ne­vét, aki 1046-ban a Vata-fé- le felkelés során vesztette életét. A váci püspökséggel egy időben — Péter király kezdeményezésére — az 1030 —1040-es években születhe­tett meg Szolnok megye is, melynek élére az uralkodó kedvelt hívét, a hozzá halá­láig hű és a kereszténysé­gért vértanűságot szenvedő Szolnokot állította ispánként. Az eredeti megye — a Tisza mindkét partján — csak a vár 'közvetlen környékére terjedt ki. A helyzetet bonyolítja, hogy a történelem folyamán volt még egy — utóbb két részre váló — Szolnok me­gye. E két tömbben elhelyez­kedő Szolnok megyét egy­máshoz legközelebb eső te­lepülései alapján is közel 150 km-nyi távolság választotta el egymástól. Vajon mi a magyarázata ennek a fur­csa ténynek? Kristó Gyula — az eddigi vélemények is­mertetése. összegzése után — azt a megoldást adja, hogy a megye birtokosai kelet fe­lé terjeszkedtek. Mivel Bi­har és Szabolcs megye akkor már létezett, területük érint­kezett egymással, ezek terü­letén már a XI. században sem juthattak számottevő 'birtokhoz, így továbbmentek, áthaladtak a tiszántúli vidé­ken, melytől keletre nagy kiterjedésű, jobbára lakat­lan vagy gyéren lakott vi­dékek tárultak fel előttük. Itt nyertek nagyobb szám­ban birtokokat, amelyek ter­mészetesen a távoli Szol- nokvár ingatlanai lettek. Mi­vel e területen elsősorban ők rendelkeztek földekkel, ez az erdélyi terület a XII. század folyamán Szolnok megyévé kezdett alakulni, egy másik Szolnok megyé­vé. A két Szolnok megyét egységesen a Tisza partján fekvő Szolnokvárból irányí­tották. Élén egyetlen szol­noki ispán állt, kiknek név­sorát 1134 óta ismerjük. Az elnevezések a XIV—XV. század fordulójára akként állapodtak 'meg, hogy mai megyénk lett a Külső-, az erdélyi pedig a Belső-Szol- nok megye. A XV. század elején az­után a keleti (immár Belső-) Szolnok megye is kétfelé vált, nyugati részét Közép- Szolnoknak kezdték inevez­ni. A hajdan egységes irá­nyítás alatt álló — de össze­függő területet sohasem ké­pező — Szolnok megye a XIV—XV. században tehát három önálló részre bomlott. Ezzel egyidőben a megyék jellege is gyökeresen átala­kult. Ez azonban nem vál­toztat azon a tényen, hogy Magyarország közigazgatá­sának alapvonalai az Árpád- korban, jobbára a XI—XII. században jöttek létre, s fgy a megyét mint intézményt az évszázadok során ért meg­annyi változás ellenére is igaz a könyv mottójául vá­lasztott idézet: „Nincs egyet­len intézményünk, amely­nek múltja olyan messze korba nyúlna vissza, mint a megyéé”. Kosa Károly Karcagon Felújították a templomot Vasárnap délután a hívek gyülekezete előtt dr. Sere­gély István egri érsek fel­szentelte az immár kívül­ijeiül felújított karcagi ró­mai katolikus templomot. Az eseményen jelen volt a karcagi egyházközség képvi- selő-testülete is, élükön Víg Béla címzetes főesperessel, az egyházközösség elnöké­vel. Tőle hallottuk, hogy az épület felújítása két részlet­ben történt. Előbb, 1982—83-ban a kül­ső renoválással végeztek, parkosították a templomker­tet, elfogadhatóvá tették a környezetet. A még mint­egy 126 négyzetméteren há­borús károkat őrző templom- belsőben olykor a hívek fe­jére hullott a vakolat, de erőt, pénzt kellett gyűjteni a munka folytatására. Végül is Bécsből, az európai segély- forrásból a plébánia fűtés­korszerűsítésére kapott, kö­rülbelül félmillió forint ér­tékű dollárból, a városi ta­nács segítségével felszabadí­tott harangozólakás eladásá­ból származó hasonló összeg­ből, a megyei tanács 100 000 forinitc® támogatásával, és a hívek adományaiból szület­hetett újjá a karcagi katoli­kusok temploma. Mezőkövesden Nagymamák találkoztak Mezőkövesdre látogatott tegnap a Törökszentmiklósi Városi Művelődési Központ nyugdíjas klubjának tagsá­ga. A törökszentmiklósi nagymamák és nagypapák a mezőkövesdi művelődési köz­pont Nagymama kórusának korábbi látogatását viszo­nozták. Az egynapos kirán­dulás fő programja a török­szentmiklósi és mezőkövesdi nagymamák és nagypapák találkozója volt, kellemes él­ményt adva mindkét város ki ubtagságának. Teljes óletet ólt Karinthy Frigyes emlékezete Egy évszázada született, s már fél évszázada halott! Tavaly születése 100. évfordulóján köszöntöttük, s most illik megemlékeznünk halála kerek évfordulóján. Rövid élete során teljes életet élt. Szeretett, gyűlölt, volt bol­dog és csalódott. Minden érzése, rezdülése irodalommá lett. A hétköznapok apró élményeit volt képes megra­gadni (hiszen a téma az utcán hever), s a publicisztika szintjére emelni. Irt regényt, drámát, cikkek százait, ver­seket. Ragyogó műfordító volt. Legtöbben humoráért kedveljük. A humorért, melyben nem ismert tréfát. Mert az élet kegyetlen törvényei, a valóság borzalmai a szeme előtt zajlottak, mégis igyekezett ezeken felülemelkedni, csavart egyet a dolgok logikáján, fonák oldaláról szem­lélte az elviselhetetlent is. Nem volt szép férfi, mégis, ahol megjelent, nem lehetett nem őrá figyelni. A társa­ságnak élt, a társaságban. Rótta a kávéházakat, ahol a pincér a kávé mellé a papi­rost is „felszolgálta”. Olyan korban élt, amikor az iro­dalmi élet valóban pezsgett. Legjobb barátja Kosztolányi Dezső volt, de Nagy Lajos, Móricz Zsigmond, Ady End­re, Babits Mihály, Tóth Ár­pád kortársa lehetett. Azon írók közé tartozik, akinek műveit korra, és érdeklődés­re való tekintet nélkül leg­többen ismerik és szeretik hazánkban. Arra is „ügyelt”, hogy más írókat, költőket megismer­jünk: általa tudjuk, hogy „A szegény kis trombitás szim­bolista klapec nyöszörgései” ciklus, a jóbarát Kosztolá­nyit mutatja be; hogy Ba­bits „Bihály” azért született Szegszárdon, hogy leendő versében pontos legyen az alliteráció: „Szegszárdon születtem, színésznőt szeret­tem”. Hady Endre Moslék­országáról is tőle van isme­retünk. Az így írtok ti iro­dalmi karikatúrái tömörek, szellemesek, a humor segít­ségével adnak betekintést az egyes alkotók, szélesebb érte­lemben pedig a kor irodal­mi, művészeti, közéleti stílu­sába. A Tanár úr kérem, miként az Így írtok ti is a század el­ső évtizedeiben keltezett. „Száz adat, apróság, részlet közül választja ki azt az egyet, azt a kísértetiesen jel­lemzőt és fontosat, amelyik a maga helyén mindent el­mond. Száz figurát egyetlen­egybe sűrít” — írta Illés Endre A jó tanuló felel és A rossz tanuló felel novellákról. De e kötet remeke a Röhög az egész osztály, a Magyará­zom a bizonyítványom, vagy a Lógok a szeren is. Líráját kevéssé ismerjük, de a „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” sorok szálló­igévé lettek. Még egy verset hadd említsek cím szerint, bár ezt inkább a pajkos, sze­relmes fiatalok olvassák: a Pitypang. Regényei közül kevésbé olvasottak a Mennyei ri­port, vagy a Kötéltánc, ugyanakkor — sajátos gon­dolatmenete, s eredeti világa miatt — népszerűek az Uta­zás Faremidóba, vagy a Ca- pillária. Ez utóbbi bevezető­jében fogalmazta meg Ka­rinthy a két nem máig fel­oldhatatlan dilemmáját: „Férfi és nő — hogy érthet­nék meg egymást? hisz mind a kettő mást akar — a férfi nőt, a nő férfit”. A Karinthy-életműben a regények láncolata szinte feltételezte az újabb utazást: Faremido és Capillária után illő volt, hogy az író még mélyebben nézzen magába, vállalja az élet-produkálta fantasztikus utat: saját ko­ponyája körül. Az Utazás a koponyám körül Karinthy- nak önmagával szembeni kö­telessége is volt. Nem enged­hette meg magának, hogy ezt a soha vissza nem térő lehe­tőséget elszalassza. De miről szói a regény? Mit írt meg Karinthy? Iro­dalmárok, kritikusok egyet­len közös választ adnak a feltett kérdésre: a koponya­műtét hiteles és való törté­netét. A korabeli megfogal­mazások ennél többet is el­mondanak. A legegyszerűbb, és legtömörebb, így a leg­szűkebb értelmezés szerint „könyvében betegségének történetét beszéli el.” Ehhez nagyon hasonlít Simon Ist­ván vélekedése: „írásában agyoperációja nyomán tá­madt gondolatait, érzéseit ír­ja le megrendítő tárgyila­gossággal, férfiasán szembe­nézve a sorssal.” A követke­ző két megfogalmazás kö­zött pontosan negyven év telt el. A kifejezés azonban csaknem ugyanaz: Wagner Lilla 1937-ben az „önvallo­más” szót használja, Alexa Károly 1977-ben „regényval­lomást” említ. Ez már kicsit közelebb visz a lényeghez, valóban, valamiféle vallomás az alapja a műnek. Dr. Bu- zády Tibor, aki tulajdonkép­pen szorgalma által vált irodalomtörténeti alakká (Karinthy dokumentumok után kutatott Stockholmban és azok részleteit nyilvános­ságra is hozta), azt írja, hogy Karinthy „lefényképezte a körülötte levőket, el tudott beszélgetni a dolgokról alte- regójával, az Énkével”. Dió­szegi András, tragikumot és humort keresve Karinthy művészetében ebből a beál­lításból összegzi az Utazást: „Karinthy számot vet élet és halál értelmével, erőt vesz ösztönein és a legmegrázóbb fölényével szemléli tulajdon kínjait.” Egy 1937-es véle­mény : „Egészen különös könyv. A humorista, aki a legtragikusabb helyzetbe ke­rül, megírja élményeit a ha­lál kapujában.” Mária Béla, az 1966-os Nemzetközi író— Orvostalálkozón tartott elő­adásában Karinthy halálát tekinti kiindulópontnak. Eszerint: „mintha csak annyi időt engedett volna a sors, hogy a nagy kalandját elme­sélje”. Számomra Devecseri Gá­bor véleménye a legkedve­sebb. „Maga a végrendelet” — írja. „A végrendelet aKa- rinthy-művek összessége, az a sok-sok, rengeteg szétszórt és mindig nagyon is egymás­hoz tartozó ötlet, sóhaj, fin­tor, simogatás, ökölcsapás és terv, elképzelés, dal és pár­beszéd, amely nem fér el egyetlen könyvben, de ame­lyek összességének jelző — egybefoglalója, jó tartalom- jegyzéke, pontokba foglalat- lanul is pontos együttmeg- szólaltatója. A koponyamű­tét izgalmas lírai regénye.” Ez volt Karinthy Frigyes utolsó regénye. Súlyos mű­tétje után még két évet élt S az élet fintora, hogy nem emiatt halt meg. Kosztolányi Dezsőné könyvében így idézi fel a történteket: „Néhány perc múlva Frici, még min­dig pizsamában, papucsban lejött az udvarra. — Verácska — szólt oda a penziósné leánykájának —, rettentően fáj a fejem, így még sohase fájt. Szerezzen valahonnan aszpirint. Visszament a szobájába. Néhány perc múlva zuhanás hallatszott fentről. Vera, meg a szolga felsiettek meg­nézni, hogy mi volt az. Vera vitte az aszpirint. Frici ott feküdt a padlón, pizsamában. Már meg volt halva. Egyik lábán rajt volt a cipő, fekete félcipő, kiol­dott zsinórral... Arra gon­doltak, hogy a cipőjét akarta megkötni, lehajolt, s az eről­ködésben érte az agyszélhű- dés, mint ifjúkori Cipőcso­kor c. elbeszélésében a férfit, aki az asszony cipőzsinórját akarja megkötni, s abba tö­rik ketté a gerince”. Gyuricza Péter Még két hétig láthatják az érdeklődők Horváth Ágota fazekas és Töttös Sándor kéziszővő kiállítását a karcagi Györffy István Nagykun Múzeumban. Horváth Ágota hagyományos, de a mai igényeket kielégítő korszerű sütő-fő ző eszközöket formáz. 1985-ben a Fazekas Triennálén munkajutalmat kapott. Töttös Sán dor a dunántúli tájak kézi szövő hagyomá­nyait folytatja. Gazdag mintakincsű szőtteseit kenderből, lenből, pamutból szövi. A két du­nántúli kiállító a Népi Iparművész cím büsz ke tulajdonosa (Fotó: T. Z.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents