Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
8 M ár két hete tartott a szörnyű dúltság. Aratóné nem tudta elhinni, hogy igaz. Hogy ők ketten elszakadhatnak egymástól. — Térj magadhoz, Miklós! Ez csak valami koroddal járó állapot, vagy betegség . . . múló baj ... Az Istenért, térj magadhoz! — kérte az urát kétségbeesetten. Kisírt szemével úgy nézett rá, mint egy tehetetlen gyerek, akit az a felnőtt, aki számára a szilárd biztonságot jelenti, ott akar hagyni egy idegen város közepén. Aratót az életkorára vonatkozó célzás feldühítette, de egyúttal belé is kapaszkodott, mert tápot és indokot nyújtott a haragjának, s még sűrűbbé tette azt a ködöt, amelyben élt — Hogy a korommal járó .. Látod, mindig ez volt a te ... öreggé tettél minden tekintetben. Olyan volt az életünk, annyira bágyadt, mintha langyos vízben áztunk volna. Hát tudd meg, ezért... ezért! — De hiszen mindig azt mondtad ... nekem, meg a barátainknak, hogy ... Hogy nekem köszönheted a nyugalmadat. .. amikor felnőtt fejjel az esti egyetemet végezted, meg később, amikor a nehéz munkádba kellett begyakorolnod magad... A nyugalmat meg... azt az összhangot, amiben ... — tördelte az asszony. Kitágult szemmel nézte az urát, az annyira ismerős és most egyszerre mégis észvesztőén idegenné vált embert, aki nem fordult egészen feléje, amikor hozzá beszélt, mint azelőtt, és vörös arccal, magasra lendített karokkal a falnak kiabálta: — Hát elég volt a nyugalomból, a tespedésből ... a langyos vízből! Nekem ennél több kell! Sokáig nem tudtam, de most már értem, érzem... sokkal több! — Miklós... harminckét év után ... hogy tudod ezt kimondani? — Az asszony megrázta a fejét, mint aki azt reméil, hogy megszabadulhat az idegszálain szertekúszó, félelmetesen növekvő, és a halántékait feszítő fájdalomtól. — Mit szólnak a gyermekeink, ha megtudják, hogy az apjuk ... — Ök már a maguk életét élik! — kiabálta még jobban elvörösödve Arató, hogy elnyomja a felesége hangját, s azt, ami elviselhetetlen volt benne. — Mindent megtettem értük, amit csak... Az én életemmel én rendelkezem, ahhoz nekik már nincs közük! — Nagy lélegzetet vett, és most először nézett rá a reggeli veszekedés kezdete óta az asszonyra. — Mindig azt mondtad nekem, hogy szeretsz! — Hát most itt a bizonyítási alkalom. Egyezz bele a válásba, hogy simán, izgalom és botrány nélkül... Engedj el! Aratóné belenézett az ura merev szemébe, amiben hidegen lángolt a düh. Ami még ismerős volt ebben a felhevült arcban, az is ijesztően elérhetetlenné vált. A falhoz támasztotta a hátát, és íel- jajdult: — Te az én szeretetemre hivatkozol! Ebben a helyzetben... Hogy azért váljak el, mert... szeretlek! Nem fogod fel, micsoda kegyetlenség van ebben! — Szóval inkább éljünk így ... Mint két rab a ketrecben. Csak azért, mert irigyled, hogy engem valaki... így ... ötvenhét évesen is .. . szerelemmel szeret! — Szerelemmel! — Aratóné is kigyulladt, a fájdalom égető tűz- zé vált benne. :— Szerelemmel! Az a nő most ismert meg, néhány hónappal ezelőtt. Mit tud rólad, mit ért meg belőled? Csak azt, annyit, hogy kitűnő állásod van, és magas lesz a nyugdíjad! Több mint húsz évvel fiatalabb nálad. Amióta elvált, egyedül van, és újra férjhez akar menni. Szerelemmel! A szó tűrhetetlenül fájt, újra ki kellett mondania, hogy ne szorítsa- el a lélegzetét. Arató mást hallott ki ebből a szóból, megvetést, lekicsinylést, s ezért teljes indulattal fröccsent ki belőle a méltatlankodás: — Miért? Engem már nem lehet szeretni? Ne próbáld ezt elhitetni velem ... Hogy engem ... önmagamért már nem lehet szeretni! — Már hogyne lehetne... — mondta rekedten az asszony. — Én ... magadért szerettelek. Régen is, amikor még semmink sem volt, és később is, amikor már... — Ezt mái- sokszor hallottam, ebből elegem van — vágott közbe dühösen a férfi. Arca sötétvörössé Irodalom, művészet 1988. JÚLIUS 9. vált, és eltorzult a sűrű, szürkülő haj alatt. Tekintete a szőnyegen járt, a szeszélyes minta egyik cirádájába kapaszkodott. — Higgadtan akartam elbúcsúzni tőled, és épen megőrizni mindazt, ami a múltunkban szép volt. De te mindent elkövetsz, hogy ezt ne ... — A múltunkban . . . Én mindig azt hittem... — az asszony két karja lecsapódott az oldala mellett. A kezei bénán, tehetetlenül csüngtek, mintha egy eddig erősen tartott súly szakadt volna ki közülük. Alig érzékelte, hogy az ura kirohant a szobából, s hogy oda- kinn nagyot dörrent a folyosóra nyíló ajtó. Aratóné a múltat is benne érezte a jelenben, a kettő összefolyt. Hogyan is választhatta volna szét szakaszokra az esztendőket, amelyek a bennük változatlan ütemben lüktető érzéssel az életét jelentették. És most ez a váratlan, orvul érkező csapás, ami a gyanút- lansága és a bizalma mögött emelkedett fel, akár egy bárd, hogy lezuhanjon rá. Éppen most, amikor Bihari Klára: Mint az epe nyugdíjas lett. Két nős fiuk külön otthonban már önálló életet él. Ügy hitte, hogy magukra maradva visszatér életüknek az a kezdő szakasza, amikor még nem születtek meg a gyerekek, s ők minden szabad idejüket együtt tölthették. Hát lehet két embernek, akike. erős vonzalom kötött össze, ennyire eltávolodni, és más-más érzelmi világban élni, a látszólagos egyetértés felszíne alatt? Ügy próbálta felfogni az ura hirtelen változását, mint valami betegséget, a láz heves, kíméletlen támadását, ami majd fokozatosan visszahúzódik, lelohad. De inkább ő lett lázas, az ő hőmérséklete futott fel, úgy érezte, negyvenkét fokra. A lelkét gyötrő fájdalom le nem küzdhető, égő szégyennel vegyült. Mit szólnak majd a fiai? Mennyit veszít majd a szemükben, miféle értékcsökkenés állhat elő, amit idegei érzékenységével újra meg újra le kell mérnie? De egyébre is vonatkozott ez a nehéz félelem. Lénye legmélyén sérült meg, mint nő és asszony, s nemcsak ötvenöt éve miatt, ami egyszerre vétekké, lefokozó tehertétellé vált. hanem mert a sérelem visszamenőleg is hatott, meglazította a régi esztendők szoros kötését, és áthatotta emlékeit is, mint bomlasztó és omlasztó méreg. Aratóné, hogy valamennyire szabaduljon ezektől a gondolatoktól, elvégezte a megszokott háztartási munkát. Rendbe hozta a lakást; bevásárolt, ebédidőben evett néhány falatot, s előkészítette kettejük közös vacsoráját, azután a be- idegzettség mozdulatával könyvet vett a kezébe, és gépiesen lapozott benne. Nem értett semmit abból, amit olvasott. A sorok közül, az idegen emberek története mögül minduntalan az a bárd bukkant ki, aminek a csapása elől, tudta, nincs menekülés. Estefelé csöngettek. Nem várt senkit, csak az urát, s neki kulcsa volt a lakáshoz. Rossz előérzet támadt rá, a szíve meglódult. Kiment az előszobába, és ajtót nyitott. Harmincöt-harminchat éves nő állt - a küszöbön. Aratóné mindjárt tisztában volt azzal, hogy kicsoda. Egyetlen, tág pillantással fogta be ezt a nagyon is valóságos, letagadhatatlanul eleven jelenést, aranyszőke haját, friss arcát, gömbölyű mellét, naptól zománcos bőrét. Az arckifejezés kislányosan zavart volt, de mesterkélten az, mint aki pontos, megfontolt és mindent számbavevő latolgatás után döntött afelől, milyen módon mutatkozzék be. Aratóné még a teste illatát is érezte, mert meleg volt, és Hoyosné — már két hete tudta, hogy így hívják — nyilván a látogatása merészségétől is felhevült. Aratóné majdnem elájult ettől az idegen szagtól, mert azzal együtt átjárta az a gondolat is, hogy ez az urának már nagyon ismerőssé és nélkülözhetetlenné vált. A hosszú szünet alatt, míg a nyitott ajtóban nézte a csinos, fiatal nőt, Hoyosné vonásain megmere- vült a kislányos mosoly. Mögüle elővillant egy sokkal őszintébb, támadóbb és magabiztosabb arckifejezés, ami elől az asszony önkéntelenül beljebb lépett, mintha támasztékot keresne. — Hoyos Kálmánné vagyok, beszélni szeretnék önnel... — kezdte a váratlan látogató lágy hangon. Aratóné tüstént megérezte, hogy ez nem az igazi hangja, hanem a céltudatos női kedveskedésé, hízelgésé, s hogy bizonyos pillanatokban így beszélhet az ő urával is, ezzel az éneklő, gyermekien elnyújtott hanglejtéssel. Behunyta a szemét, de csak egy pillanatra, mert félt, hogy a sötét és mély szédülés, ami elfogta, lehúzza valahová, ahová Hoyosné előtt nem akart lezuhanni. — Tessék, jöjjön be — szólalt meg rekedten, és kitárta a szoba ajtaját. Odabenn nem ült le, a másik nőt sem kínálta hellyel, és megállt szemközt vele. Mintha mindaz, amin túl kell esnie, rendkívül sürgős lenne, és nem tűrne halasztást, mert ehhez az ideje és ereje túl kevés. Hoyosné egy múló pillanatra megzavaradott, képzeletben nyilván másképpen rendezte el ezt a jelenetet. De azután, mintha éppen ebből a sürgetésből nyert volna még nagyobb biztonságot, hirtelen közelebb lépett Aratónéhoz. Kissé alacsonyabb volt nála, mégis behajlította az egyik térdét, s egy ajándékért esdő gyereklány mozdulatával kulcsolta össze a két kezét: — Drága asszonyom... mi nagyon szeretjük egymást Miklóssal ... EZ nemcsak hirtelen fellángolás, hanem igazi szerelem. A jó szívére kérem ... hiszen tudom, milyen kiváló egyéniség... ne álljon közénk! Miklós nem tud önnel szemben olyan erős lenni, mint kellene*- Ezért egyezett bele abba, hogy én ... ö tiszteli és becsüli önt. .. De nélkülem nem képes élni. És én se őnélküle ... Nagyon kérem, járuljon hozzá a váláshoz, mondjon le róla! Aratóné a másik asszony szemébe nézett. Az elérzékenyült, esdeklő tekintet alulról irányult felfelé, nedvességtől tükrös csillogással. De emögött kemény céltudatosság meredt rá, nem engedő és a végsőkig kitartó akarat. — Ebből elég volt... — szólalt meg nehezen feltörő hangon. — Nekem ez... — Én ezt nem bírom tovább. Elengedem az uramat. Mától kezdve szabad, elválok tőle... azt teheti, amit jónak lát. Ha ő hozzájárult, hogy maga idejöjjön, akkor nekem már ... Elválok. — Köszönöm, drága asszonyom, ön nemcsak szép, hanem valóban jó és megértő ... — Hoyosné hangját szinte meglobogtatta a diadalmas öröm. — Ezt vártam öntől, ezt a megértést, ezt a ... Hirtelen lehajolt, megragadta Aratóné kezét és ráborult. — Engedjen el! — Az asszony úgy kiáltott fel, mintha kést szúrtak volna a mellébe. Elrántotta a kezét, és a falig hátrált. Ez a hálába és alázatba bújtatott mozdulat mindennél jobban megsebezte. Kegyetlenül szándékos volt, sértőbb és fájóbb, mintha Hoyosné gúnyosan a szemébe vágta volna, hány esztendővel fiatalabb nála. M őst már menjen innen — mondta alig hallhatóan. Amikor a szőke nő kisurrant a lakásból, mindjárt bezárta az előszoba ajtaját. Nem őrá gondolt, míg megfordította a zárban a kulcsot, és erőtlenül leereszkedett egy székre. Azt próbálta felfogni, hogy voltaképpen milyen és kicsoda az az ember, aki mellett több mint három évtizedet töltött el. Aki megengedte, vagy talán sugallta is, hogy a szeretője eljöjjön őhozzá, érzékeny szavakkal elkérni tőle azt a férfit, akivel élete javát leélte, és akinek gyerekeket szült. S aki lehetővé tette, hogy ez a másik, érett nő, mint egy süldőlány az anyjának, vagy nagynénjének, kezet csókoljon azért, mert ő kénytelen volt átadni neki életének társát. De már nem érezte annak. Már nem ismerte, és nem értette. S ettől az új, borzongató idegenség- től a rászakadt magány olyan keserűvé lett, mint az epe. Kazimierz Mikulski: A Démon elkergetésének egyszerű módja (1976.) Szervác József: Jogom a szó Jogom a szó, hát nem adom alább. Magam képére ragozom a létet, mely míg otthonom, egész vagyok, mint a galaktikák. Jogom a szó, szótáram én magam vagyok.. Ingem alatt igék dobognak, s tudom a nevét mindeneknek, amiknek célja van. Jogom a szó, mint jogom a világ. Jelenidőm szótagjaim. Jövőm se több, egy tiszta rím, magányosan, mint a galaktikák. Jerzy Kaluczky: Játék 1980
