Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-19 / 171. szám
1988. JÚLIUS 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 „A fa volt a mindene” Egy öntevékeny fafaragó halálára Néhány a sok faragvány közül: Favágó (1986), Munkában (önmagát ábrázoló, 1988), Zsákoló (1987) és Faaprítás (1987) Fotók: T. Z. A deszkákból ácsolt műhelyben most is minden ugyanúgy áll, mint négy héttel ezelőtt. A kicsiny ablakokon erősen szűrt fény szivárog be, de így is megejtő a látvány; a munkapadon különböző förmájú vésők sorakoznak, a fal mellett pedig (íörös-körül faragványok garmadája: néhány termékeny esztendő fába álmodott darabjai. Előttük feldolgozásra váró nemesfa rönkök. A felfűrészelt dió még mindig árasztja a jellegzetes, kellemes illatot. Száradnia kell. hogy később ne vetemedjen és repedezzen meg. A magyar paraszti gúnyát viselő fafigurák mintha csak a tavaszon hazánkban is járt ókori kínai cseréphadsereg alakjainak testvérei volnának; ugyanolyan szigorú, tűnődő arcok bámulnak ránk. A polcokon sorjázó kisplasztikák zömén csakúgy, mint a nagyobb méretű fafaragványokon érződik némi bizonytalanság az arányokat, a megformálást illetően. Néhol bizonyos naturalisztikus törekvések túlzottan is „szoborszerű- vé” merevítették az örökkévalóságba átmentett mozdulatokat. De hát mindez nem róható fel hibájául annak az öntevékeny alkotónak, aki élete legjavát kemény paraszti munkával töltötte el, s aki csak alig másfél évtizede nyúlt — faragási szándékkal — a vésők után. A tiszaroffi Papp Sándor soha senkitől nem tanulta a fafaragás művészetét, csupán kedvtelésből próbálkozott vele. Igaz a képzőművészet más ága is érekelte; gyerekkorától kezdve szívesen rajzolgatott, egy időben pedig olajjal is festett. Ám leginkább mégiscsak a fa érdekelte. Felesége mondja róla; — A fa volt a mindene. Ha valaki jó anyagot ajánlott fel neki. azonnal faragott tárggyal hálálta meg a figyelmességet. Három éve ment nyugdíjba, s munkáinak zöme ezen idő alatt született. Mindig éjjel tervezte meg magában a dolgait, nappal pedig hozzálátott. A művészetekkel behatóbban soha nem foglalkozott, nem érdekelték a művészetekben tevékenykedő embereket jelölő címek, elnevezések sem, csak faragott. Ki is rítt a faluban különcségével. ritkaságszámba menő hóbortjával. Legszebb darabjait szétosztotta a rokonság között, de egynéme- lyiktől nem tudott megválni. A favágót ábrázoló szobrocska tetszett neki a legjobban ezt néhány más darabbal együtt a szobában őrizte. Papp Sándor faragványai 1975-ben eljutottak Mezőtúrra is, ahol a zsűri jutalomban részesítette. Dicsérték kisplasztikái témáját, hűségre törekvő, igényes megformálását. Ez lökést adott a tehetséges faragónak, aki ekkortájt még a helyi termelőszövetkezetben dolgozott. Gyermekkorának paraszti munkái szinte minden alkotásában megtestesülnek; vissza-visszatérő témája a serénykedő favágó, az ostoros csikós kocsis juhász alakja; melléjük illeszkednek a díszesen faragott botok is, amelyek ugyancsak elismerést váltottak ki a különböző tárlatokon. Néhány hete friss faszállítmány érkezett Papp Sándor tiszaroffi műhelyébe. A leszabott nemesfák azonban most hiába várják a mester hámozókését, vésőit. A nyugdíjas éveit nagy tervekkel kezdő öntevékeny alkotó négy héttel ezelőtt váratlanul agyvérzésben elhunyt. Még közvetlenül halála előtt is fel-felriadt éjszakánként álmából, s az alkotás lázában égve mesélte feleségének újabb és újabb, dédelgetett terveit. A hátrahagyott mintegy kétszáz faragvány minden hozsannázó szó nélkül jobban példázza Papp Sándor ösztönös tehetségét, művészi érzékét. Hatvanhárom éves volt. .. J. J. A Egy könyv képei A könyvnapra jelentette meg a Corvina Kiadó Sze- beni Andrásnak a magyar- országi szerzetesrendek életéről szóló fotóalbumát Boldogok, akik hazádban laknak címmel, Lukács László bevezetőjével. És ezekben a napokban nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában Szebeni Andjrás fotókiállítása a fenti könyvben szereplő és azokat kiegészítő képekből. Szebeni három évig tanulmányozta a szerzetesek életét, munkáját, részt vett szertartásaikon, ünnepeiken és hétköznapjaikon. És mert őszinte érdeklődéssel közeledett, megnyíltak előtte a rendházak kapui, és lakói közel engedték magukhoz a tanulás, a munka, az imádság ihletett pillanataiban. A képek legalább is erre engednek következtetni. Magyarországon négy katolikus szerzetesrend tart fenn gimnáziumokat és nevelőotthonokat. (Az album elkészülte óta. 1986 decemberében új karitativ célú szerzet, a Magyarok Nagyasszonya Társaság alakult.) A kötet tanulmányai áttekintést adnak a magyarországi szerzetesrendek történetéről, alapításáról. 1950- ig számos férfi és női szerzetesrend működött hazánkban, különféle feladatokat ellátva. Többek között részt vettek a szociális- karitatív tevékenységben (betegápolás, idősek gondozása stb), az oktató-nevelő munkában. 1950-ben a legtöbb szerzetesrendet feloszlatták nálunk. Ezidőtől kezdve csak a bencés, a ferences, a piarista rend és a szegény iskolanővérek rendelkeztek működési engedéllyel. E négy rend összesen nyolc középiskolában é§ hat diákotthonban tanítja, neveli közismerten magas színvonalon a fiatalokat. Mindegyik férfirendnek saját hittudományi főiskolája is van. E négy szerzetesrend múltjáról, egykori és mai tevékenységéről tudós tanárok tájékoztatják' az olvasót. A képek viszont a máról szólnak. Illusztrálják az ismertető szöveget, de ennél jóval többet is elmondanak. Bizonyára ezért fogadta falai közé rangos képtárunk e fotókat. Mert hogy ezek önálló, szuverén alkotások. Egy érzékeny, intuitív művész megnyilatkozásai. Képei maguk is átszellemültek, akárcsak modelljei. Közvetítik azt a gondolatot amelyet Assisi Szent Ferenc életprogramul jelölt ki: „Ne csak a magunk hasznára, hanem mások javára éjünk!” Szebeni felvételein nincs semmi trükk, nem különös a világítás, nem rafinált a beállítás. Gyakran jó értelemben vett riportképeken, máskor egy portrén, egy templombelsőn időzhet el kiállítás látogatója, a könyv olvasója. És mégis, többet tudhat meg e fotók láttán, mintha tanulmányok sorát olvasná. Bizonyára ezért szorítkozott néhány oldalasra a négy szerzetről szóló dokumentum, és ezért született a fotóalbum — amelynek szép külseje a békéscsabai Kner Nyomda munkáját dicséri —, és ezért léptek ki a fotók a könyv lapjai közül, egy kiállítás idejére. Kádár Márta Verjük félre a harangokat... Hol tart a hazai filmgyártás? Napvilágot látott a Tudományszervezési és Informatikai Intézet előzetes statisztikája közművelődésünk 1987-es „teljesítményéről”. A számok tükrében úgy tetszik, hogy szorító — s már-már katasztrofálisnak tekinthető — gazdasági gondjai közepette a közművelődés tartani tudta a korábbi szintet, nem volt tapasztalható az a visszaesés, amelyet a közvélemény szinte egyöntetűen prognosztizált. A kérdés természetesen az: a. mennyiségi mutatók hogyan tudják visszaadni a valós helyzetet, miként utalnak a minőség változásaira. Érdeklődés és statisztika Vegyünk példának egyetlen részterületet, a filmgyártást és a mozik nézőszámának alakulását. A gyorsmérleg híven tükrözi a valóságot, amikor kimutatja, hogy 1987-ben ösz- szesen 31 nagyjátékfilm készült el, míg egy esztendővel korábban, 1986-ban csupán 24. A számok impozánsak, szépek, mutatósak, csak éppen a több mint harminc játékfilm műfaji összetételét nem árulják el. Nem beszélnek arról például, hogy — miként az 1987-es termést fölvonultató, 1988 februárjában megtartott magyar játékfilmszemlén is látható volt — a harmincegy egész estés munkából több hosszú, nemegyszer többrészes dokumentumfilm volt. Nem beszélnek arról sem, hogy 1987-ben hiányzott a filmtermés palettájáról a köny- nyebb műfaj, a vígjáték, a szatíra. A dokumentumfilmek megszaporodásának okait könnyebb fölfejteni, hiszen köztudott, hogy előállítási költségük töredéke annak, amit egy-egy játékfilm fölemészt, így logikus, hogy a magyar filmgyártás súlyos gazdasági válságában, a tőkehiány állapotában előtérbe kerültek az olcsóbb produkciók. A kérdések kérdése persze az, hogy miként jelentkezik ez a felfokozott érdeklődés, lemérhető-e ennek létezése valóban a mozik látogatottságának alakulásán, tükröződik-e a magyar filmek forgalmazási statisztikáiban? Az senkit sem lep meg, hogy a televízió tömeges elterjedése, majd a videó és a műholdas, kábeles tévézés megjelenése óta a mozik látogatottsága — s persze ezen belül a magyar filmeké is — folyamatosan csökken. 1960-ban, a csúcsévben például még 140 millió mozijegy kelt el hazánkban, s minden negyedik néző magyar filmhez váltott belépőt. A mélypont 1980- ban volt 60 millió mozilátogatóval, és tízmilliós negatív nézőrekorddal a magyar filmek látogatóit illetőleg. Azóta úgy hatvan-hetvenVerjük-e félre a harangokat tehát, van-e moziválság Magyarországon vagy sem? Többféle válasz fogalmazható meg, s mindegyikben millió között látszott megállapodni a mozinézők száma, s ezzel — figyelembe véve a a többi audiovizuális média mind erősebb konkurenciáját — a filmforgalmazás elégedett is lehetett. (Már csak azért is, hiszen 1980 és 1987 között megszűnt csaknem háromszáz mozi, így csökkent a megtartott s megtartható vetítések száma is). Tavaly azonban egyetlen esztendő alatt tizenkétmillió látogatóval kevesebbet regisztráltak a filmszínházak. Az 1986-os 68 millió helyett 1987-ben csupán 56 milliót. S ez abban az esztendőben történt, amikor egyébként nőtt a hazai gyártású egész estés filmek és a külföldi játékfilmek bemutatóinak szá'ma. • Ennyit a statisztikákról, a számokról, amelyek jelzik ugyan a tendenciákat, az ellentmondásokat, ám képtelenek az okokat fölfejteni. Hiszen hogyan is árulkodhatnak rideg számok például arról, hogy milyen a már gyár mozik technikai fölszereltsége, komfortfoka, mennyire hiányoznak belőlük a korszerű vetítő- és hangosítóberendezések — a klímaberendezésekről már nem is szólva —, milyen szűkek és kényelmetlenek a széksorok? Az általános áremelkedés minden családot sújtó hatásai közül egyébként is előre jelezhető volt a kultúrára fordított kiadások visszafogása, ám ha ez még a jegyárak növekedésével is párosul, akkor a statisztikában megfogalmazott tendencián nincs mit csodálkozni. Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy ez a folyamat olyan időszakban zajlott le, amikor a nemzeti filmgyártás fennmaradásáért összefogott a filmes szakma, amikor a kulturális kormányzat komoly anyagi áldozatvállalással megmentette a magyar filmet a gazdasági összeomlástól, s amikor a magyar filmművészet az égető, friss társadalmi kérdések iránti újra föltámadt fogékonyságával mindennél jobban megérdemelné a közönség támogatását. akad némi igazság. A mozik számának csökkenése világ- jelenség (egész Brazíliában például feleannyi filmszínház működik, mint hazánkban), így ezen nincs mit siratni, főként akkor, ha tudjuk, hogy elsősorban a gazdaságtalan. lepusztult, kis falusi mozik szűntek meg. Azon azonban már lehet meditálni, hogy a falvakban miért nem lépett helyükbe az olcsó, gazdaságosan üzemeltethető video mozi zás? A mozilátogatók számának rohamos csökkenését látva egyfelől nyugodtan kétségbe is eshetünk, másfelől — tudva az új adórendszerrel, az inflációval, az áremelkedésekkel sújtott családi költségvetések terheit — a köz- gazdasági okokat magunk elé idézve a folyamat törvényszerűnek és nehezen visszafordíthatónak tűnik. A moziválság létét kérdőjelezi meg például az az adat, hogy miközben az össznézőszám csökkent 1987-ben, a magyar filmek látogatóinak aránya ezen belül nem változott jelentősen, 20,2 százalék volt. Ám ha figyelembe vesszük a régi, nagy sikerű magyar filmek felújításából származó „forgalmat”, a szervezetten „kivezényelt” iskolásokat, akkor ez az adat is azonnal kérdésessé válik. Már csak azért is, mert a felmérésekből kiderül: minden állampolgár évente átlag alig több, mint ötször megy moziba, s ezen öt alkalom közül csupán egyszer ül be magyar filmhez. Munkamegosztás a tévével Valahol itt lehetne érzésem szerint elvágni a gordiuszi csomót, innen lehetne — közös filmgyártási és filmforgalmazási erőfeszítéssel — újrakezdeni a dolgot. Például úgy, hogy a tisztes, komoly, fontos történelmi és társadalmi kérdéseket boncolgató egész estés dokumen- tumfi Írnek bemutatásának ..terepe" ne a mozi, hanem az eleve sokkal nagyobb nézettséget garantálni tudó televízió legyen, s a moziban azok a könnyebb vagy komolyabb műfajú játékfilmek fussanak, amelyek alkalmasak arra, hogy a néző visszaszokjon a magyar filmekhez. Ehhez természetesen például annak is meg kell teremteni a feltételeit, hogyan egyesülhetnének egy jó ügy érdekében a televízió és a filmstúdió-vállalatok filmgyártásra fordítandó összegei, hogyan érzékelhetnék kézzelfogható módon a filmstúdiók filmjeik sikerét vagy bukását. 1987-ben alapjaiban szervezték át a magyar játékfilmgyártást, s megindult a filmforgalmazás átalakítása is. 1987-ben ugyanakkor soha nem látott mélypontra zuhant a mozik látogatottsága. Verjük félre a harangokat? Vagy várjunk még egy évet, amíg a helyzet kiforrja magát? Én az utóbbi megoldást javaslom: várjunk. De ne tétlenül... V. P. Csökken a mozik száma Több millió forint értékű, zömében herendi porcelánokból és Kovács Margit által készített kerámiákból álló gyűjteményt adományozott a Budapesten élő dr. Szon- dy István orvos Sümeg városának. Az adományt a felesége, Liliké kívánsága szerint annak felújított szülőházában helyezték el. A kiállított tárgyak zömét Honty Hanna és Károlyi Mi- hályné is láthatta, mert mindketten jó barátságban voltak az adományozó feleségével (MTI-fotó)
