Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
1988. JÚLIUS 16. Irodalom* művészet 9 Makay Ida; Lány a tóparton A tóparton gyönyörű lánytest. Habokból Afrodité kelt fel az ókori nyárból. Szépsége aranyszínét Atlantisz szűz Napja adja. Sápad az ősz, a halál. Antik nyár, győztes aranykor, ragyog az aranyszabály: Hullhatnak mindszenti esők, temethet mindent a hó: Itt járt az elmúlhatatlan. Az öröklétből való. Pólya Iván: Tabán Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Damjanich János Múzeum köz- művelődési termében rendezett, Az Alföld a festészetben című kiállítás anyagából válogattuk. szülei tehetősebbek, mint az enyémek voltak? (Apám már egyetemista éveimben nyugdíjasként élt.) Udvariasan leplezett fitymá- lással hallgatta fejtegetéseimet az út történetéről, én meg elhatároztam, hogy elfeledem a találkozásunkat. Aztán hónapokkal később, amikor egy idősebb emberrel együtt érkezett, megkérdeztem, történt-e valami az életében. — Hülyékkel nem dolgozom .tovább — mondta. Addig egy nagyvállalatnál állt alkalmazásban, de otthagyta, s belépett egy magánkisiparoshoz. El kell ismerni, nem lehetett kényelmességgel vádolni: hajnalban kelt, bizonytalan időben ért haza, nyilván, a munkától függően. Egy napon, akkor még óvodáskorú fiam aggodalmasan megkérdezte : — Papa, igaz, hogy a Trabant sz ... ? — Miből gondolod? — próbáltam időt nyerni a sommás ítélet hallatán, így egy nagycsoportos szintjéhez igazítom a műszaki és erkölcsi értékelések kívánatos ele- gyét, mely egyként rávilágít a szocialista gépkocsiimport rejtelmeire, valamint az árképzés és egy értelmiségi átlagkereset viszonyára. Akkor megjelent könyvem honoráriumával meg sem kíséreltem összevetni egy új Trabant árát. — Gabi azt mondta, hogy nekik nem sz .. . Trabantjuk, hanem most Ladájuk lesz. Gabi ama maszekká lett szerelő kisfia volt. S mivel az ilyen emberkék — dicséretes őszinteségük ellenére — jobbára azért az otthon hallottakat szövik bele szavaikba, elképzelhettem, hogy az elhangzottakon kívül hányféle jelzővel illethették öreg Trabantunk műszaki állagát, valamint családunk társadalmi presztízsét. A Lada, s benne barátunk, csakhamar el is jőve — férfias fékezések jelezték érkezését, nemkülönben tulajdonosa lendületét. Amit később a koccanások sem mérsékeltek, amelyeknek nyomai rendre a kocsi elülső részén tünedeztek fel. — Siet a bácsi — próbáltuk dezinformálni értetlenkedő fiunkat, mert hát ugye első a felnőttek tekintélye. S nem csak az óvodástársi dicsekvések jelezték ismerősünk helyzetének módosulását. Egy kül- kerületben műhelyt nyitott, önálló lett, immár neki voltak bedolgozói, velük láttuk megjelenni, ha a környéken javítani való akadt. Aztán egy nap Gabi óvodai közléséből megtudtuk: kétszer akkorára cserélték szűknek bizonyuló lakásukat. Huszonhat évesen nem kis teljesítmény. Ettől kezdve immár iskolássá lett fiunktól értesültünk gyarapodásukról: Gabi néha videózni hívta volt óvodástársait. Az új környéken eléggé idegenül érezte magát, sok idős ember lakott. — Képzeld, apa — újságolta egy nap a fiam —, Gabiék eladták a hi-fi tornyot meg a Ladát is, és a nagymamához költöztek; a családi házat fogják kibővíteni majd. Mivel fegyvereim valának értelem és türelem, tehát a logikus gondolkodás is, cseppet sem lepődtem meg, csak némi irigység lopó- zott belém, amint körülpillantottam szűk lakásunk amúgy otthonos falain. Aztán jött a hír, hogy ősszel ' kezdődik az építkezés, de addig még — mély lélegzetvétel a nagy tortúra előtt — jót nyaralnak a rokonoknál, az NSZK-ban. Szeptember közepén, amiután az osztályfőnököt már nem hagyta nyugodni a tény, hogy Gabi nem jön iskolába, a többi gyereket nyomozásra biztatta. így jutottak el a nagymamához, aki sebtében, a kapuban közölte: Gabi nem megy többet abba az iskolába, és ha majd ír a .nagy lehetőségek hazájából, Ausztráliából, ő a levelet elküldi a régi társaknak. ’Aztán gyorsan elfordult, nehogy meglássák a könnyeit. Nem kétlem, hogy boldogulni fognak. És lesütöttem a szememet a fiam előtt, akire nem hagyományozhatok mást, mint fegyvertáramat, mely türelem és értelem. A lélek’ tudós búvárai szerint a gyerekkor maradandóan rögzül, s emlékképei a sírig kísérnek minket. Egykori életünk színtereit felkeresni: olyan ez, mint egy feltámadás. Hajdani énünket őrzik az utcák, az épületek, nevek, és a múlt homályából felködlő arcok. Tárgyak és emberek. Ami g múltat kísértőt meglepi: az épületek élettelenségét melegség lengi át, mintha csak kopott méltóságukkal köszöntenének. Belőlük érzem, hogy itthon vagyok újra. Az emberi arcokkal más a helyzet: ismeretlenül idegenek, akár a városi rohanók. A hatos útról térünk le Ercsibe. A benzinkúttól kígyózó makadám a temetőkert mellett vezet el. Ha van túlvilág, őseim is nyilván érzik most, amit én. Rumot kedvelő cipész nagyapám, tüdőgyulladásban meghalt focista nagybátyám, és persze legfőképpen Te, drága, öntudatlan gyermeki gonoszságaimat is megadó szeretettel elviselő nagymama. A régi tűzoltótorony melletti ABC már egy legújabb múlt rek- vizítuma, nincs közöm hozzá. A Rába-hídon át -ereszkedünk le, de a vízmosást most látni sem lehet, vízinövények, bokrok dzsungele borítja a két partot. A régi köves úton döcögünk be a Tótlikba, ahol első pillantásra is minden a régi. Képzeletemnél is maradandóbban konzerválódott itt a múlt. Nehéz elhinni, hogy majd negyedévszázaddal ezelőtt ezen a hepehupás, köves grundon fociztunk napestig. A szembeni házban laktak Mesz- lényi Mikiék; most is látom elfe- héredő arcát, csodálkozó tekintetét, ahogy rózsaként szétnyíló meztelen lábfejére pillant. Fát vágtunk, és Miki egy pillanatra nem figyelt oda. Ispán Tóni- val vittük haza, s barátunk végig azt bizonygatta, hogy tényleg nem érez semmit. Egykori házunk az elmúlt húsz év alatt, mintha kicsit összezsugorodott volna. Két oldalt az utca meredek kaptatója, éjszakába nyúló szánkózások az egyetlen villanyoszlop sárga körtéjénél. Gyönyörű volt akkor a tél. No és a nyár is, amit egész nap vagy a Hegyalatt (így hívtuk, egybeírva- egybemondva ezt a gazos-csalá- nos-lapuleveles gyerekbirodalmat, aminek egyedül az áradó Duna szabhatta meg a határait), vagy pedig a folyóra néző több kilométer hosszú homokfal alatt, a Mezőn töltöttünk. Osztálytársaimmal, a Békés-fiúkkal sokszor még március elején lapátoltuk a hómaradékot a mezei stadionban. Mindennél többet jelentett nekünk akkor a csapat. Egyik délelőtti edzésünkre még osztályfőnökünk. Lajtos Piroska néni is kilátogatott: igazi, hamisítatlan sztárok voltunk! Ispán Tóni, köves grundunk zsonglőrje volt köztünk a legtehetségesebb. Vajon mi lehet vele? Akkor gondolok erre, mikor Ispánék háza mellett a Dunához ballagunk. Öszhajú néni áll az ajtóban, köszönök neki, de ő nem ismer meg. Pedig sok mindent szeretnék megkérdezni Ispán nénitől, legfőképpen Borit, első barátomat, játszópajtásomat, első szerelmemet ... De a húsz év megakasztja bennem a szót, majd talán legközelebb ... A Hegyalatt ugyanaz az őstermészet, a megáradt sárga Duna a cserjések alját mossa. De a ladikok most is ugyanúgy vannak kikötve. Pecások ülnek a hatalmas víz partján, sőt a sodrás is ott van a kanyarban, ahol annyiszor ereszkedtünk alá. Lányomnak mutatom, Tódor János: Eltűnt falum nyomában hol is szívta be a fehér gőzhajó ereje ladikunkat, amikor fejest ugrottam a fulladás egyszerre gyönyörű és borzasztó semmijébe. Harmadszor buktam felszínre, mikor nővérem és Ispánék Pistije megtaláltak. Nem volt bennem akkor halálfélelem, inkább valami nehezen megmagyarázható, rezignált és fájó lemondás. Legjobban az fájt, hogy többé nem focizhatok. A Tótlikból a Templom térre kapaszkodtunk "föl. Azóta valahogy a templom is kisebb lett, bár lányomnak most is olyan, mint a múltkor látott film nyomán Frankenstein báró kastélya. Az első világháború hősi halottainak márványtábláját olvasom, s Kreiczin- ger nagyapám Isonzós történeteire gondolok, amit már csak a nagymamától hallhattam. Japán harcosok ferde kései villannak be hirtelen, hogy azután a szertelen képzelet kicsorbuljon a kétember- magas, vakolt feszületen. Krisztus Urunk háta mögött az iskola és udvara: megkínzott drótkerítés őrzi a páncélsisakos örök katona kőből kivésett alakját. Ha emlékezetem nem csal, ezt még a Duna- parti piactér mellől mentették át ide. az épület és a fák örök árnyékába. Egyszerre idegen és fenséges nekem ez a változhatatlan múlt, ez a megdermedt idő, ami kísértetiesen vág egybe az emlék idejével. Jelen és jövő nélkül vagyok itthon ebben a múltban. És jó ez a múlt, mert az idő viszonylagosságára emlékeztet. Rokonokhoz kéne még menni, szokványos cselekvésekbe igazolni ittlétünket, de most nincs kedvem ehhez. Nem akarom jelenhez tapadó szavakkal megtörni magamban az emlékezés nagyszerű magányát. A múlt szertelen asszociáció, amit csak megront a konkrét dolgok otrombasága. „Eltűnt” falum egy darabig ismét az enyém. Báró Eötvös József egykori háza felé megyünk. A kastélymaradvány romosán lepusztult cselédlakásai fölött újmódi „modern” villák sorakoznak. Mit jelentett vajon a falu jegyzőjének Ercsi? Feltört, kirabolt kriptájába gyerekként még én is lemerészkedtem. Koponyáját sokáig a községházán őrizték. Legendás családi ereklyék eltűnéséről mesélt a nép. Néhány éve — hála a nagyközség és az ország összefogásának — csontjai újra visszakerülhettek a a Duna fölé magasodó sírkápolnába. És ott, a kripta alatti gyorsan mélyülő partszakaszon lépett egy gödörbe Árpi, a nem is tudom már milyen néni egyetlen fia. Az erdő még akkoriban is tele volt bombákkal, aknákkal. Nagyanyám szerint maga Malinovszkij, a későbbi marsall vezette a szovjet csapatok átkelését azon a karácsonyi éjszakán. Apró gumicsónakok úsztak a zajló Dunán, miközben a homokfal sáncaiból tüzeltek rájuk a németek. Gyakran gondoltam erre, például akkor is, amikor egyszer napköziből hazatérve gépfegyverropogást hallottam a Duna felől. Lerohantam a partra, ahol rengeteg katonát láttam, pontonhidat, naszádokat. Hazáig sírtam, s biztos voltam benne, hogy kitört a háború ... A személy ha józás megszűnésével az enyészeté lett a hajóállomás is. Az egykori piac foghíjas betonasztalainak nyomát térdeimen őrzöm: egy futóverseny közben a kofapulton landoltam, térdcsontom megrepedt. A vízparti sóderhegyek emlékét már csak sejteni lehet. Suhancok rodeóznak Trabanttal és kismotorral, egészen a gát pereméig merészkedve, fülsiketítő fékezéssel megzavarva-kísértetve a lomha folyó évezredes nyugalmát. Immár övék itt a tér. A Duna közepén küzdő kompot figyeljük, ahogy félig az ár ellenében úszva győzi le az időtlen vizet. Baranyi Ferenc; Figyelj rám Figyelj rám egy kicsit, s ne bújj előlem el, ilyenkor önmagad elől is rejtezel. Vedd észre, bogy: vagyok. Vedd észre s adj jelet. Beszélj - vagy legalább rebbenjen a szemed. Érezd meg, hogy nekünk nem nyugtató a csönd, felgyűlik, mint a sár, s mindkettőnket elönt. Közöld magaddal is, mitől engem kímélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz, ne bújj előlem el, figyelj rám egy kicsit, mondj, súgj, ints vagy jelezz valamit, valamit! Összeállította: Rékasy Ildikó Fényes Adolf: Két falusi lány Mihalik Dániel: Tájkép
