Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
1988. JÚNIUS 4. 8 Irodalom, művészet Thury Zsuzsa: Orvosok — Hogy vagyunk? — Köszönöm. — Köszönöm, jól? Vagy? — Elég jól. A nővér széket húz az ágy mellé, az orvos leül, a beteg karjára tekeri vérnyomásmérő szalagját, fülébe helyezi a hallgatót, és egyet- kettőit nyomkod a instrumentumán. A beteg nyilatkozatra vár, de az orvos már indul. A hálószekrényen levő könyvre pillant. — Csehov? — Nevet. — Kórházban a beteg Agatha Ohritie-t olvas, nem Csehovot. — Ismeri ? — A feleségemmel megnéztük egy színdarabját, a címe majd eszembe jut. Unalmas, szomorú orosz ember. Az orvos kiment, mögötte a nővér, a beteg kinyitotta a Csehov- kötetet. „... Firsz: Ezek a könnyelmű fiatalok... Ha én nem vigyázok rájuk. (Értelmetlen szótagokat dör- mög maga elé.) Az életem úgy elmúlt valahogy... mintha nem is éltem volna. (Lefekszik). Egy kicsit lefekszem ide... Hej, öregem, nincs már tebenned erő... semmi sincs... semmi bizony... vén álomszuszék. .. ” Vége. A beteg fehúzott térdén a nyitott könyv, izgalma fokozódik, megrendülését indokolatlannak érzi. Gazdái elhagyják a Cseresznyéskertet, az öreg inasról elfelejtkeztek, bezárták a házba. A vén ember majd összeszedi magát, egy ablakon át kikecmereg a szabadba, s elindul az országúton, éhes. Jó emberek, a Krisztus nevében... A betegszobába kerekeskocsdt gördít a fehér kabátos, vagány fiatalember. — Röntgen! Többen várakoznak, azután rá is sor kerül. A gépezet dobogójára lép, alig magasabb, mint otthoni személymérlege, az állát helyezze a félkör alakú fémlapra, úgy ne mozduljon, lehet öltözni. A vagány ifjú elindul a gördülő székkel. — Tiszteletem — mondja a szemközt jövő orvosnak. A kollégákkal megáll rövidebb, hosszabb eszmecserére. Nővérekkel is találkoznak a meglehetősen hosszú visszafelé vezető úton, a nővérek „csókotom”-ot kapnak, az ifjú, aki a szobába is elldséri, egy húszast, végre ismét az ágyban. Milyen nyugalom. Jó az ágy, a párna, a világítás, a szobatársnő csöndje, olykor forgolódik és ismét csönd. Lehunyt szemmel mélyeket lélegzik, azután a Cse- hov-kötet. A sorozatban a negyedik, az utolsó, s a Cseresznyéskerttel véget ér a szépirodalom, kár. Szibéria távoli, félelmetes világrész, olvasmánynak bizonyára lehangoló, de ha most becsukja a könyvet, mintha cserben hagyná Csehovot. Nem teheti. ... Száműzöttek kompja átviszi a folyón. Szitkozódás, megállás nélkül, a vízre terülő s a levegőt telítő válogatott durvaság. Ezek nem emberek. Állatok. Tomszk. Vajon hol van Tomszk? Csehov nagy útra indult. Képtelenség átvergődni a szibériai út részletes leírásán, lapoz, elolvas némely bekezdést. A szomszéd ágyban mély csönd, s ő is lehunyja a szemét. Valóban Agatha Christie. Ebéd utáni szieszta után majd telefonál a fiának. A szöbatársnő nyújtózkodik. — Alszol? — Szunyókáltam. — Kell valami? — Semmi, kösz. — Jól vagy? Megjárja. — Igaz, a fia. Ilyenkor még a hivatalában találja, szüksége van némely dologra, és az Agatha Christie. A két ágy között a telefonkészülék. Halló! Ma van, anya? Kérlek, fiam, "keresd meg a térképen Tomszk városát. Várok. Igen. Körülbelül milyen távolság Szahalintól? Értem, köszönöm. Semmi, az ember unalmában céltalan dolgokkal foglalkozik. Holnap látlak? A nővér belépte szelet kavar. — Mennyi a hőmérséklete ? Elfelejtkezett a hőmérőről. Mindegy. — Harminchat nyolc. A láztáblán fölfelé s lefelé lejtő vonalak között a középtáv. Igaz, persze Tomszk, de mekkora a távolság Moszkva és Szahialin szigete között? Felhívhatná a fiát, de talán zavaró, hogy minden semmiségért. .. Visszafelé lapoz és előre, összecsukja a könyvet. — Min töprengsz? — kérdezte, a szöbatársnő. — Semmin. Spintizálok. — Ezen nevetnek. — Nincs valami krimid? 'A szöbaitársnőnek nincs krimije, nem tesz semmit, majd a fia. Addig is Csehov. Lássuk csak. A kötet végén év- számokkal jelzett adatok. Anton Bavlovics Csehov 1860-ban született. Huszonnégy éves korában az első vérömlés. Családjának több tagja meghal tuberkolózisban. Csehov, az orvos, a bizonyos időközökben ismétlődő vérömléseknek nem tulajdonít fontosságot. Harmincéves korában nagy útra indul. Lapozgat, oldalakat kihagy, majd visszatér. Szó sincs a szibériai út unalmáról. Egyre nyugtalanítóbb élmények; a rozoga szekér felborul, hevenyén feldobált poggyásza ledől, maga alá temeti. Az orosz figurák! Milyen elképesztően primitívek, durvák, szánalmasak és szegények. Kerékagyig érő sár, víz, mocskos kocsmaszoba padlójára terített köpenyén hál doktor Anton Pavlovics Csehov, úristen... Tomszk, Irkutszk. Nyílik az ajtó. Főorvosi vizit. Nyolctagú kíséretével telítődik a fél szoba. Az osztályos orvos halkan közli felettesével a beteg státusát, a vizsgálat eddigi eredményeit, s az alkalmazott kezelését. A főorvos a beteghez lép, szava nincs, a nővér a beteg nyakáig húzza a hálóinget, azután erős férfiujjak kopogtatása a hátán. Kész. A két orvos között néhány mondat a másik beteg ágyánál, a nővér ajtót nyit, elől a főorvos, utána az osztályos orvos, majd egy nő, s így sorban. Boldogult Honthy Hanna indult el a tapsorkán után elsőségének ily vitathatatlan tudatával a függöny előtt. A beteg elneveti magát. — Jó napot — szól a távozók után. A betegtárs is nevet. — Sohasem köszön. De kiváló orvos. A délután nyugalom, vacsora, gyógyszerosztás. Hét óra tájt fehér köpenyes, ifjú nő nyit a szobába, mögötte a nővér. — Hogy vannak? — Köszönjük... Az ajtó csukódik, s erre mintha a kórház kapuján is csatanna a zár, éjszaka talán adódik sürgős kezelésre szoruló beteg, különben csönd, békesség, a folyosón fel és alá sétál az ideges beteg. Telefonáljon a fiának? Bizonyára fáradt vagy dolga van, különben meglátogatta volna estefelé. Kilenc óra. Otthon éjfélkor oltja el a villanyt. — Zavar a villanyfény? Ugyan, szó sincs róla. Lehunyja a szemét, és máris alszik, ne zavartassa magát. Szibériát átszelő út három hónapos megpróbáltatás a beteg embernek. Néha több napig . tartó tüdővér- zés. Vérző aranyér. Tagjait összetöri a kátyúkon, köves dombokon, sártengeren vonszolódó szekér, az éjszakák kapadohánytól bűzlő, teleköpködösött padlón — és boldog. A világ legszebb folyója a Jenyiszej, szenvedélyes folyó, száguld, hullámzik, szinte szétveti a medrét. Kraszno- jarszk „ábrándos” hegyeivel Szibéria legszebb városa. És a tajga! Minden énekel, zümmög, illatozik. Az erdő sűrűjében vadállatok, a levegőben lebegő szárnyú madarak. A beteg író szeme, füle mindent felfog és elraktároz, bámulatos, egész egyszerűen bámulatos. Reggeli, kellemes beszélgetés a szobatársnővel. Sebbel-lobbal jön a nővér, ezúttal másodmagával. Megigazítják az ágyat, sima a lepedő, dagad a párna. Hőmérséklet? Széklet? Csukódik az ajtó. A zuhany finom, felüdít. Az osztályos orvos a nővérrel. — Hogy vagyunk? Vérnyomásmérés — vajon magas, alesony vagy normális? Nem nyilatkozik. A szomszéd ágynál cövekel — hogy vagyunk? — Csukódik utánuk az ajtó. A beteg elhelyezkedik. Friss az ágy, zuhanyozás után friss a teste s testén a hálóing. Becsörtet a fehér zakós vagány ifjú, a hangja szigorú! — EKG! — A karosszék gurul vele folyosókon, le a hálóinget. Nadrágban föl az ágyra. Vagy asztal? Mindegy. A fiatal orvosnő olyan személytelen, mintha kísérleti nyula- kon végezné napi teendőjét. Kész, tesék öltözni, kérem a következőt. A kocsit gördítő ifjú gálánsán a szobába kíséri, megkapja az új, fényes húszast. Mohón nyúl a CSehov-kötet után. Így nem megy. Pontosan helyére kellene tennie a szibériai városokat, folyókat, végigkísérni az útvonalon, követni Csehovot árkon és bokron, tűzön és vízen át. Csönget a telefon. Te vagy fiam! Minden rendben. Délután látlak? Örülök. Kérlek, fiam, hozd magaddal a világatlaszomat. Rendben van, anya, vigyázz magadra. Derék, jó, fiú, nem kérdez. — Holnap egész brigád készül hozzád anya! — örülök — de a hangja kissé bizonytalan, a mondanivalóját még nem fejezte be. — Gyengül a szemem. Arra kérlek, Szibéria térképién karikázd be Tomszk, Irkutszk, Krasznodar... Az osztályos orvos elől hálószekrénybe rejti az atlaszt, gunyoros nevetése sérti Csehovot és ő, egyszóval kettőjüket. A nővér söröspohárhoz hasonló üveget hoz. — Reggel az első vizeletet! — Megkérdezi a szobatársnőt, van-e ma főorvosi vizit. Szó sincs róla! Szombaton! Ma és holnap szünet. A betegek viseljék jól magukat, ne zavarják az insp>ekciós orvos viikendjét. Nevetnek, rövid, kellemes beszélgetés. Szibéria pokla és égi szép tájai után tengeri hajóval Szahalin szigetére. A kormányzótól szabad kezet kap, mehet bárhová kedve szerint, beszélhet bárkivel. A gyötrelmeket túlzsúfolt, háromhónapos utazás után a beteg ember tervet készít, és máris munkához kezd. Ellátogat bizonyos telepekre, beszél valamennyi lakossal, s a hallottakat gondosan rögzíti kartotéklapokra. Döbbenetes tapasztalatok. Éhezés, hideg, nyüzsgő poloskák, analfabéta, az is, aki valamikor írt és olvasott, az értelmet eltompító, az érzelmeket lassan felörlő unalom, sivár napok, amelyeknek múlását nem számlálja már senki, mert a végtelen katorga után sincs menekvés. Szahalin rabul ejtette. Csehov feljegyez minden adatot, meghallgatja a száműzött múltját, jelenét, jövője nincs. A beteg leteszi a könyvet. Tehát ez a két napja csupán evés és alvás. Az írónál, a jegyzetek szerint, egyre gyakoribb a tüdővérzés. Említ egy szahalini orvost, de nem mint beteg keresi fel. Harmincéves. Még tizennégy évig él, — Hogy vagyunk? — Köszönöm, jól. Vérnyomásmérés, az orvos feláll, indulna a szomszéd ágyhoz. — Doktor úr! Megáll az ágy végében. — Hol a hiba? — Semmi. Érdekel... egy vérző tuberkulotikus beteg hány évig élhet kezelés, gyógyszer nélkül? — Semeddig. A tuberkulózis kiment a divatból. De ha adódik eset, vannak hatásos gyógyszerek, műtét és a többi. Hogy vagyunk? — kérdezi a másik betegtől. Nem kapott kielégítő választ. Hogyan élhetett tüdővérzéssel húsz éven át, vérző aranyérrel, hogyan lehetséges, hogyan ... A kérdés nyugtalanítja, értelmetlen dolog, de nem szabálytalan — csönget a nővérnek: kéri a doktor urat, nézzen be hozzá. Visszajön a nővér. — A doktor úr éppen most ment el. Eltolja a tálcát a maradékííbéd- del, az ablakhoz áll. Szép a vidék és szép a parkoló gépkocsik tarkasága. Világosszürke kocsi ajtaját nyitja az orvos. Gyakorlott mozdulattal elhelyezkedik a kormánynál, indít. A munkáját itt befejezte mára, otthon bizonyára szundít egyet, négytől hétig magánrendelés. Estefelé benyit az orvosnő, de nem engedi el a kilincset, mert sietős az útja. — Minden rendben? — Hogyne, köszönjük. Másnap főorvosi vizit. Az uszályában nyolc fehér köpeny. Megáll a beteg ágyánál, a lázlapot tanulmányozza, s megy a másik ágyhoz. Azután kivonul a menet, s most a betegtárs mondja: — Jó napot kívánok. Ezen szívből nevetnek, s mintegy megegyezés jön létre, hogy hol az egyik, hol a másik búcsúztatja a már tovatűnt főorvost. ilutáni alvás, alkonyo- iik, s a beteg keservesnek érzi az alkonyi irákat. Mintha sivár lözöny burkolná be testét, lelkét. Ha megkérdezte volna, él-e még a férje? Az anyja? Az apja? Vannak-e gyermekei? És egészen elölről. Emlékszik-e valamire egyesztendős korából? Semmire, jó. És a második, a harmadik évéből? Jó tanuló volt? Szerette az iskolát, vagy éppen ellenkezőleg, ki nem állhatta És a későbbiekben hogy élt, mi volt a vágya, miben reménykedett, volt-e jó, és volt-e rossz az életében? A válaszait kartotékra vezetné, s a másik szobában is elővenné a kartotéklapokat, s a beteg mellett látná az embert. Bolondság. Ez belgyógyászat, nem idegosztály. De mégis,- Csehov ... Majd megkapja a zárójelentést. A lehetetlen megkísértése Weöres Sándor: Egy napi idő Az alkonyban az álmosság az éjben az álom az álomban az éber sokszínűség összekavarva kavarogva az ébredésben a szürkeség a tarka hajnal után a fakó reggel a vonallá összehúzódó szemhéj szempilla este és reggel Tóth László: Nem egészen huszonnégy... Nem egészen huszonnégy óra múlva elutazom készülődnöm kellene már csomagolni az útra de csak fekszem heverészek lustán mintha már viszajöttem volna s most pihenném ki fáradalmait annak az útnak amelyről meglehet nincs és nem is lesz visszatérés Bodzsár Erzsébet: Örökség Harminccal, ha ment. A mellette elsüvítő autók rá-rádudáltak, mit vacakol, miért nem gyorsít. Lehúzta az ablakot, és feszülten figyelte a terepet. Jobbra-balra kapkodta a fejét, nem tudta már, merről tűnik fel a nyárfaóriás, ami messziről jelezte a tanyát. Az árk^n túli girbe-gurba akácoktól hiába várt segítséget, abban sem erősítették meg, hogy jó helyen jár, de az ellenkezőjéről sem győz- buszmegálló? Jobbnak látta, ha ték meg. Hol a csudában van a az út szélére húzódva leállítja a motort. Elvégre félig-meddig hazajött. Itt született és élt a dédapja, a nagyapja és az apja. Nem volt szándékában az ősöket kutatni, nosztalgiázni se akart, a munkája parancsolta erre a vidékre. Ha ügy tetszik, ez itt a közbülső állomás, aztán irány északra még száz kilométer. Több mint tíz éve nem járt erre. Minek és kihez is jött volna? Rokon már egy szál se ezen a környéken. Pontosan emlékezett. A buszmegállótól ötszáz méterre volt a dűlőút, onnan ugyanennyi befelé, és ott a ház. A fenébe, hol az a rohadt megálló? Kétségbeesve rótta az utat, amikor egy rozsdás I vasrúdra bukkant. Rajta egy ütött-kopott Mávaut-tábla. Valahol itt lehetett a bódé is, ahol eső- ben-fagyban ácsorgóit a nagyapjával. Az öreg tenyerének melegét mintha most is érezné. Hülyeség, képzelgés. Nagyapa? Tizenöt éve elment. Rák. Az idén követte őt a középső fia, ugyanabban halt meg. Bár a család azt híresztelte, orvosi műhiba áldozata lett. Igen, mert a rákot szégyellni illik, és különben is undorító. Nagyapa fölé temették, mondták, letelt az elévülési idő. Szentségtelenek! — fortyogott magában. Nagyapa. Hányszor ült biciklire — letekerve százhúsz kilométert oda-vissza —, hogy láthassa a legidősebb fiát, az egyetlen unokáját, akire csupán azért neheztelt, mert lány. Kihal a neve — siránkozott nemegyszer. Azért a szütyőben, ahogy ő nevezte, mindig ott lapult egy szál kolbász, hűsvétra sonka, egy darab házikenyér, az unokának pedig dió, mogyoró és aszalt alma, körte, szilva. Az egykori uradalmi cseléd éppúgy volt bognár, kocsis, arató, mint kőműves, méhész vagy lótenyésztő. Tsz-tagként sem lett rajta úrrá a keserűség, mintagazdaságot teremtett maga körül. Nem tudni, mit csinált a kukoricájával, de a környékről csodájára jártak a parasztok. Parasztnak, tartotta magát, csizmás, fehér inges. nyakkendőt soha nem látott, konok földtúrónak. A pajtában felfűzött dohánylevelek feljogosították arra, hogy pipapartikat rendezzen a tanyán. Á „gamirung-pálinkát” maga főzte.
