Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-25 / 151. szám

1988. JÚNIUS 25. 6 Nenreetfeltei körkép Az SZKP órtokozlate aló Viták és tézisek Négynaposra tervezik ta­nácskozásukat Moszkvában a 19. országos pártértekezlet küldöttei, szám szerint mintegy ötezren, akik a Szovjetunió Kommunista Pártjának csaknem húszmil­lió tagját képviselik majd ezen a kiemelkedő jelentő­ségű fórumon. Az értekez­let a határokon túl is szá­mottevő érdeklődést váltott ki s ez érthető. Hiszen amellett, hogy az átalakítás és a nyilvánosság irányvo­nala mellett tesznek hitet, nem kevésbé fontos, hogy tanácskozásukkal megte­remtsék illetve megerősítsék a peresztrojka viszafordít- hata Hanságénak garanciáit. Mérföldkő lehet tehát a szovjet társadalom életében ez a mostani pártértékezlet, amelynek mandátuma egy­ben a XXVII. kongresszus óta eltelt időszak eredményei­nek felmérésére, valamint a továbblépés politikai in­tézmény- és intézkedési rendszerének megfogalma­zására is jogosít. A párttagság soraiban, de a párton kívüliek széles tömegeiben is egyre markánsabban fogalmazódik meg a vál­toztatás igénye az utób­bi évtizedekben. S amiről még akár 4—5 esztendeje is csak álmodoz­hattak a szovjet valóság job­bításának szószólói, az ma — valóság. A glasznoszty je­gyében egyre élesedő vita bontakozott ki. Nincs olyan fontos kérdés, amelyben ne csapnának össze a nézetek, akár a történelmi örökség­ről, akár a mélyreható re­formokról, akár az állami intézmények közötti felada­tok megosztásáról van szó. A hosszú esztendőikig kö­zönyhöz, apátiához szökött szovjet társadalom megúju­lási vágyát egyértelműen jelzik az olvasói levelek tu­catjai, százai, ezrei, ame­lyekben az átalakítás sikeré­ért szurkolnak, újabb és újább javaslatokkal se­gítve a változtatásokat. Ennek a kollektív útkeresés­nek adtak friss impulzust az SZKP májusi tézisei. E fontos dokumentum, amely­ben a korábbiaktól eltérően kevesebb az öndicséret, ám annál több a bírálat, a vitára ösztönző állás- foglalás, már konkrét irányok köré csoportosí­totta a disputa menetét. Mint a szovjet lapök bő­séges beszámolóiból kide­rül, a gazdasági reformok és szociálpolitikai tenniva­lók mellett egyértelműen a szovjet demokrácia fejlesz­tésének 'kérdései s ezen be­lül is az SZKP demokrati­zálásának, öntisztulásának feladatai állnak a figyelem középpontjában. Csakúgy, mint -majd június—július fordulóján a pártértekezlet küldöttei, úgy e hetekben az ipari munkástul kezdve az egyetemi professzorig min­denki olyan halaszthatatlan kérdéseket vet fel, mint a demokratikus centralizmus lenini gyakorlatának fejlesz­tése. Nagyon sokan szorgal­mazzák például azt, hogy a tanácsok kapjanak a jelenle­ginél jóval nagyobb hatal­mat, önállóságot. Vagy em­líthetnénk azt a javaslatot, mely szerint szét kell vá­lasztani a párt és az állami szervek funkcióit és elhang­zott az is, hogy a vezetői posztokra több jelölt közül titkos választás útján kerül­jenek a szákemberek, poli­tikusok s ott esák korlátozott ideig tevékenykedjenek. Ez a választási mód megakadá­lyozhatja az elkényelmese­dést, a bürokrácia kialaku­lását, amely ma még egy­értelműen kerékkötője a szovjetunióbeli forradalmi változásoknak. Közismert ugyanis: az át­alakítás ma még viszonylag -kevés kézzelfogható ered­ményt hozott az utca embe­rének s ebben nagy szerepet játszik az a körülmény, •hogy egyes minisztériumok, főhatóságok, közép- illetve helyi szintű párt- és állami vezetők bojkott alják a -re­formelképzelések gyakorlati megvalósítását. Általában persze nem nyíltan teszik ezt, hiszen ez esetben kihúz­nák lábuk alól á talajt. Ezért is volt sorsdöntő, hogy kiket és hogyan válasz­tottak meg a 19. pártértekez­let delegátusai közé. A leg­felsőbb vezetés véleménye szerint csak egy elv vezérel­hette a választást: az átala­kítás iránti elkötelezettség. Nos, a delegátusokat meg­választották és a hivatalos értékelések szerint túlnyomó többségben valóban a tagság jelöltjei ülhetnek majd a Kongresszusi palota székso-. raiban. Nem kerülte el azonban a figyelmet az a körülmény, hogy jónéhány helyen bizony — főképpen alsóbb siznteken — az ap­parátus még a régi szellem­ben kiválasztotta és nem megválasztotta a képviselő­ket. Akárhogyan legyen is a jövő heti tanácskozáson. tisztázódnak laz erővi­szonyok és mindenki színt vall: a reformok híve-e, avagy ellenzi azokat. S mivel feltehetően a több­ség igennel válaszol majd, kijelölhetik az átalakítási politika reális programját az elkövetkezendő évekre, év­tizedekre. Azt, amely garan­ciát' nyújt a továbblépésre, a szovjet társadalom fejlő­désére. Daróczi László Társadalmi szervezetek és politikai aktivitás A Szovjetunióban most nagy figyelemmel elemzik a társadalmi szervezetek tevé­kenységét. Űj lendületet adott ennek a 19. országos pártkonferencia küldöttei­nek megválasztása. A jelöl­tek megvitatását gyakorta' kísérte a szakszervezetek, a Komszomol, a szövetkezeti, a tudományos, a műszaki, a kulturális, a sport- és más szervezetek munkájának éles bírálata, mert az ott dolgozó nem kevés kommu­nista is jelölte képviselőit a konferenciára. Hiányzik a jelleg Miért nem tetszik az em­bereknek ezeknek a szerve­zeteknek a jellege? Elsősor­ban azért, mert maga a jelleg hiányzik. Nagylétszá­mú szervezetekről van szó: a szakszervezetek például mintegy 140 millió dolgozót tömörítenék, a Komszomol létszáma meghaladja a 38 millió főt. A szervezeteknek elméletileg és gyakorlatilag védelmezniük kellene a mö­göttük álló társadalmi cso­portok és a lakosság külön­böző rétegeinek érdekeit, hatniuk kellene a politika formálására. Ezeknek a szervezeteknek a hangját azonban elnyomja a fizetett funkcionáriusok ereje, így nem is váltak érzékelhető erővé. A pártkonferenciát meg­előző viták résztvevőinek többsége egyetért abban, hogy ideje törvénnyel sza­bályozni azokat a kérdése­iket, amelyelkben az állami intézmények nem dönthet­nek a társadalmi szerveze­tek részvétele nélkül. Ez utóbbiak jogállását törvény­nyel kell megerősíteni, szé­les jogkörrel felruházni, hogy hatékonyan befolyásol­ják az országban a szociális és gazdaságpolitikát. Vagyis valóban hatásos demokratikus ellenőrzés megteremtéséről, az önigaz­gatás megbízható közvetítői­ről van szó. A demokratiz­mus egyik ilyen közvetítője az idén hatályba lépett vál­lalati törvény. A vállalati tanácsok mun­kájának első hónapjai azon­ban azt mutatják, hogy jo­gaik bővítése nem elegendő, szükség van az emberek közéleti aktivitására. A kol­lektíva tagjainak álláspont­jától függ, hogy a tanács az átalakítás hathatós eszköze lesz vagy az igazgatóság akaratának végrehajtója. Nem véletlen, hogy ami­kor a társadalmi intézmé­nyek jogkörének kiterjesz­tését szorgalmazzák, a szov­jet értelmiség a sajtóban ar­ra biztatja az embereket, hogy lépjenek ki a társadal­mi apátiából. Nem lehet passzívan várni az országot nemesebbé tevő változáso­kat, várni a sültgalambot, — utalnak rá a cikkek. A demokratikus erők nagy nyomása nélkül a bürokrati­kus apparátus kétségtelenül megpróbálja a politikai rendszer reformját semmit­mondó félintézkedésekké csökkenteni. Nem tűrhető a légüres tér Andrej Nujkin ismert publicista a Lityeratumaja Gazetában például azt java­solta, hogy hozzák létre a peresztrojkát támogató bi­zottságokat, amelyek a 27. kongresszus határozatainak platformján a társadalmi szervezeteket szervezetileg és strukturálisan egyesíte­nék. Ezek a bizottságok a párt vezető szerepével egy­séges demokratikus front­ban egyesülve el tudják ta­karítani a peresztrojka útjá- ból a bürokrácia gátjait, — véli a szerző. A politika épp úgy nem tűri a légüres teret, mint a természet. Amint a „hivata­los” társadalmi szervezetek kezdték elveszíteni befolyá­sukat a nép körében, azon­nal aktivizálódtak az önma- guktól szerveződő úgyneve­zett nem-formális egyesüle­tek. A peresztrojka hullá­main megjelenő szervezetek egy része a célok értéktelen­sége folytán eltűnik vagy belső ellentmondások miatt széthullik. Bárhogyan törté­nik is, a nem-formális egye­sületek léte és aktivitása, amelyet a peresztrojka hí­vott életre, az átalakítás cél­jait is szolgálja. Vita — érvekkel Az öntevékeny politikusok sokszínű karában néhol szovjetellenes hangokat is hallani, jelentkezik a szélső­ségesek klubja, csatosorba állnak az anarchisták, sőt, nemrég egy kis csoport. ala­kuló kongresszust tartott és bejelentette, hogy Demokr ratikus Szövetség néven el­lenzéki pártot alapított. Jel­lemző, hogy a hatóságok most a korábbiakkal ellen­tétben nem riasztották a rendőrséget, hanem az elvi kérdésekről érvekkel foly­tatnak vitát a sajtóban az újsütetű ellenzékiekkel. Ez a nyíltság az egyik legbiztosabb jele annak, hogy a peresztrojka szociál­politikai téren felgyorsul, hogy az SZKP érdekelt a társadalmi szervezetek poli­tikai" aktivitásának növeke­désében. M. P. Trinidad, egy festői kisváros Kubában az utóbbi idő­ben mind nagyobb figyel­met szentelnek az idegen- forgalom fejlesztésének, hogy az eddiginél jóval több külföldi turista keresse fel a szigetországot. Annál is inkább érthető ez, mivel egykoron a Karib-tenger gyöngyszemének tartották Kubát — természeti adott­ságai alapján teljesen jogo­san, — ám a forradalom győzelmét követő első évti­zedekben a meglévő erőfor­rásokat elsősorban a nép­gazdaság más ágazataiba fektették be. Kubai idegenforgalmi szakemberek például a fel­tétlenül megtekinthető lát­ványosságok közé sorolják Trinidad városát. A fővá­rostól, Havannától mintegy négyszáz kilométerre fekvő kisváros volt a harmadik település, amelyet egykoron a spanyol hódítók alapítot­tak. Napjainkban a város­kát nemzeti emlékműnek nyilvánították. Történel­mével és a XVI—XVIII. századból fennmaradt szinte sértetlen épületegyüttesével rá is szolgált e megtisztelő rangra. A műemléképületek egy jelentős része ma mú­zeumként működik. A városka történetéről annyit kell tudni, hogy egé­szen a múlt század első fe­léig kiemelkedő fontosságú gazdasági és kulturális köz­pont volt. Ezt tanúsítják a lakások, villák berendezései tárgyai, a bútorzat, no meg az „öreg kontinensről” ho­zatott fényűző étkészletek, evőeszközök is. A helyi arisztokrácia mindent meg­tett tehát akkoriban, hogy semmiben sem maradjon el a főváros mögött a hivalko­dásban. A függetlenségi há­borúk időszaka azonban meredek visszaesést okozott, s az így keletkezett pangás ideje egészen a legutóbbi évtizedekig tartott. Trinidad ma egy másodvi­rágzását élő kisváros, amely­nek a spanyol gyarmati kor­szakot idéző hangulatos at­moszféráját a civilizáció „ártalmai” sem tudták meg­változtatni. Éppen ezért nem véletlenül mondják, hogy az a turista, aki felke­resi e festői városkát, min­denfajta „időgép” nélkül év­századokkal ezelőtti múlt­ban érezheti magát. (AIN—MTI—Press) Mintha a XVIII. században járnánk A havannai és a helyi arisztokrácia ve­télkedését bizonyítják a villamúzeumok fényűző berendezései is Eseményre néző szobák Ha a Távoli Országban va­lami történik — győznek a kormánycsapatoik vagy a lázadók, esetleg eltérített repülőgép száll le a főváros repülőterén — a kiküldött tudósítók azonnal sűrű so­rokban megindulnak az esemény helyszínére. Még meg sem melegedtek, még körül sem néztek igazán, máris adják tudósításaikat haza. De bármilyen nyelven íródjanak is ezek tartalmu­kat tekintve erősen hasonlí­tanak egymásra. Ennek többnyire nem csak az az oka, hogy ugyanarról az eseményről írnak, hanem az is, hogy a túdósítók több­sége általában ugyanabban a szállodában lakik. A londoni The Economist című hetilap „kiskátéja” szerint a jó tudósító szállo­dájában legalább két do­lognak lennie kell: működő telefonnak és hideg italok­nak a bárban vagy kávézó­ban, ahol helyi pletykafész­kek, kormányzati félretájé­koztatok és ellenzéki vész­madarak egyformán bizton­ságosnak érzik a nyílt tár­salgást”. A legjobb esetben a tudósítónak ki sem kell tennie ezután a lábát a szál­lodából, mindent megtud a bárban is. Rossz esetben azonban a veterán tudósító ta­pasztalataira van szük­ség, aki felkészült min­den esetre, még arra is, ha a gerillák felrobban­tanák a villany póznákat. A The Economist az álta­lános tanulságok levonása után kis összesítést készített saját tudósítói különös ka­landjaiból. — A líbiai Tri- poliban a Grand Hotel át­menet a szálloda és a hadi­fogság között — írja az új­ság. A The Economist tudó­sítója egyszer sétára indult, ám egy szigorú hang rászólt: „Azonnal menjen vissza a szobájába!” Ilyen utoljá­ra 14 éves korában, a szülői házban fordult elő vele. Ám az újságírók kárpótlá­sul kiképzett kurd, észak— ír vagy vanuatui terroristák­kal találkozhatnak a szállo­da folyosóin vagy a bár-, ban, ahol gyakori látvány, amint néhány veterán tudó­sító cikkeit egyezteti egy- egy pohár alkoholmentes „líbiai népi cola” — nem túl üdítő — társaságában. A beriai Hotel Mozambik- ban viszont még Cola sincs. A dél-afrikai szabotőrök rendszeresen tönkreteszik az áramszolgáltatást, kikap­csolják a liftet, úgyhogy ajánlatos valamelyik alsóbb emeleten szobát kivenni. Még a portugál időkben az egyik külföldi tudósí­tónak feltűnt, milyen alacsonyan lóg szobája falán egy kép. Elmoz­dítva a festményt, mö­götte nagy lyuk táton­gott, amelyből kíváncsi arc kandikált a szobába. Mostanában ilyen nincs, a szálloda telefonközpontjá­nak dolgozói pedig odaadó- an mosolyognak, csak az a baj, hogy semmilyen nyel­ven nem beszélnek és a te­lefon nem működik. Haiti fővárosában a Holi­day Inn Hotel igen kényel­mes és hűvös. Ráadásul az elnöki palota a tér másik oldalán van, tehát közel az információ. Az információ mégis nehezen jön át a té­ren, és a zűrzavaros orszá­got nem is szívesen látogat­ják az újságírók. A The Economist tudósítója leg­utóbb egymaga lakott az egész 84 szobás hotelben, s alaposan megizzadt, mire valmilyen hírhez jutott. A nicaraguai Managua Intercontinentál szállodája a komoly tudósítók szállás­helye. A komolyság szüksé­ges is, mert előfordul ugyan, hogy a nicaraguai tájékoz­tatási hivatal közleményt helyez el a tudósítók szá­mára a szálloda újságosánál, gyakoribb viszont, hogy csak forradalmár anyákat — egyik karjukon géppisztoly, a másikon gyerek — ábrá­zoló képeslapokat, vagy Guevara-idézetekkel tűz­delt elméleti kiadványokat küld. A lagosi Ikoyi Hotelban, Nigériában, kedvesen moso­lyognak a pincérnők, de csak csirkét hoznak rizzsel, vagy fordítva, rizst csirké­vel. A telefon működőképes, de csak akkor használható, ha a telefonközpontos ma­gas borravalót kap. A kolumbiai Bogotában a terroristák és a kábítószer­csempészek márciusban csa­lódást okoztak az ottani Intercontinentalban nyüzs­gő tudósítóknak: semmi a kilátásba helyezett merény­letekből, hagyták, hogy a polgárok békésen új polgár- mestert válasszanak. Később azonban gondoskodtak arról, hogy ne kelljen messzire menni a hírért: épp a szál­loda előtt robbantottak fel egy pokolgépet. A The Economist felmé­résében tulajdonképpen csak a jeruzsálemi American Co­lony szálloda kapott jó osz­tályzatot. Mindig tele van újságírókkal, akik természe­tesen ott is összedolgoznak. Ám ha valaki megsértené az együttműködés íratlan szabályait, az sem jut előny­höz: Ibrahim, a pincebár sok nyelven értő arab pin­céré folyamatosan hall­gatózik és illő borravaló fejében bárkinek el­árulja, miről írnak ép­pen a kollégák. Ezek a tréfás vagy kevés­bé tréfás példák persze el­törpülhetnek mások gond­jai mellett, s az olvasó csak legyint: azért mégis jó le­het annyit utazni, külföld­ről tudósítani. Ám — ko­molyra fordítva a szót —, ahol tényleg történik valami, ott meg is lehet halni, amint azt jónéhány helyszíni tudó­sító sorsa példázza Chilében vagy Libanonban. Emellett a kockázat mellett valóban (csekélység, hogy van-e hi­deg sora bárban. összeállította: Majnár József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents