Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

Irodalom, művészet 1988. MÁJUS 7. Jónéhányan indultunk el az írói pályán az ötvenhatot követő évek­ben, a felszabadulás utáni ma­gyar irodalom második reneszán­szának kezdetén, illetve kezdete előtt. Akkor, amikor sokan és so­káig hallgattak még a nagyok kö­zül is, indokolatlan, de magyaráz­ható félelem, megmagyarázhatat­lan, de talán indokolt sértettség, vagy éppen semmivel sem magya­rázható és indokolható, de megté­vesztően ajánlatosnak látszó óva­tosság okából kifolyólag. Gyanús is volt egy kicsit a mi gyors fel­futásunk. Valamennyiünk lelke mélyén ott fészkelődött a kérdés: nem valamiféle „adunak” szántak csak minket egy rajtakaphatatla- nul ravasz játszmában? Bizonyos nemes rendeltetésű, de tiszavirág­életű csalinak, amelyre ráharap­nak a mélytengeri áramlások elbi­zonytalanodott nagyhalai? Jóhi­szemű, ifjú előénekeseknek, akik — ha csekély mértékben is — elő­segíthetik a teljes kórus újraszer- veződését, mutáló hangocskáikkal dalra ingerelvén az átmenetileg konok hallgatásba burkolózó iga­zi kóristákat, kiforrott dalosokat? Hogy feltámadjon bennük a becs­vágy: nem így kell ezt, fiúk, ha­nem így! — és újra zengjen az új. szocialista magyar irodalom hi­ánytalan létszámú, erőteljes kóru­sa, immáron kotta nélkül? Akármi is volt az elképzelés, bennünk megerősödött a szándék: művekkel bizonyítani, hogy nem csupán csalogató előéneklésre va­gyunk alkalmasak, de használható kórustagokká is tökéletesedhetünk idővel. Az egyiknek sikerült, a másik­nak nem. Akinek sikerült, annak is csak kétszeres üzdelem árán. Mert a „konjunktúralovag” bélye­ge mindenkire rásüttetett az ak­koriban indulók közül. És sokan még ma is viselik. Olyanok is, akik azóta százszor bebizonyítot­ták már, hogy nem szükséges konjunktúra ahhoz, hogy lovagok­ká legyenek. A Tűztánc című antológia kere­ken harminc esztendeje. 1958 ta­vaszán jelent meg. Irodalmilag ez a gyűjtemény volt az első igazán hallható kiáltás a nagy földrengés utáni süket csöndben. Éppen ezért a politikai jelentősége talán na­gyobbnak látszott, mint az iroda­lomtörténeti. A Zrínyi Katonai Kiadó vállal­ta. hogy még egyszer összegyűjti a szétszóródott hadat, kiegészítve a mezőnyt néhány olyan alkotóval, akikről a három évtized alatt egyértelműen kiderült: eszmeileg mindig is ehhez a „zászlóaljhoz” tartoztak, mégha nem is szerepel­tek az ,,ős-Tűztáncban". Magam is ezek közé tartozom. Sajnos, az egykori antológia legmarkánsabb egyéniségei közül sokan már csak posztumusz művekkel szerepelhet­nek a jelenlegi — küllemére néz­ve is impozáns — gyűjteményben. Nekem a legnagyobb örömet az jelenti, hogy a tűztáncosok szán- doka harminc év alatt mit sem változott: hadat üzenni minden sandaságnak, magabiztosabbakká tenni a legemberibb moccanáso­kat a világban, ünneprontásra bújtogatni a hamis csinnadratták idején, azaz Petőfivel szólva: „használni, s nem ragyogni”. A perlekedésre mindig kész, közéleti érzékenységgel sújtott, el­kötelezett költő éppen a szigorodó társadalmi körülmények között hat a legkevésbé anakronisztikus jelenségnek... Baranyi Ferenc Garai Gábor: Tűz-tánc 2. Eg a palota? Sőt, ég a kunyhó is! Rakéták röppályán egyensúlyozva émelyeg a világ. Nem csak elemi csapások, födlrengések és vulkán-kitörések gyötrik a Földet. Gyötörjük mi magunk is. Hol a majd’ harminc évet vénült remény, és hol a hit, mely összetömörített majdnem két nemzedéket, merre tűnt? S mi a megoldás harminc év után? Valami pogány ráolvasás talán? Vagy merüljünk mély faji mítoszokba, rakéták röppályáján egyensúlyozva? Nem tudok szólni most se mást, hiába-, ne süllyedjünk magunk költötte halálba. ■ Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön. Csak addig férjünk meg valahogy a Földön; hogyan, miképp ­nincs rá biztos receptem, de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem; és hívom és várom, mi mindőnket megmenthet, mint harminc éve hívtam: az Egyetlen Rendet. Gobby Fehér Gyula: A fölrepülés ideje Baranyi Ferenc: Tejért s mézért Váci Mihály emlékére Könnyű most rálegyinteni! A szobra is olyan sovány, hogy a varjú már a vállán károg - madárijesztőnek hiszi. Mennybe vitték a jegenyék, majd gyökerükig visszahúzták - a földbe így került. Hazugság, hogy magas volt neki az ég. Sokan kiöntik a jövőt, mert légy esett az anyatejbe s mert nem csinált nyarat a fecske, amely elsőnek visszajött. Ki csak tejért s mézért perel: nyűg a fennkölt nektárivóknak, kik mégis mindig átkozódnak, ba percre kiapad a tej. Hát mit akartok tőle még? Próbálgatta a lehetetlent. S nem szegte meg azzal, hogy elment, az érkezés ígéretét. Simor András: Monológ Semmire sem jut időnk. Dolgozni kell, azután pedig tanácsos pénzt keresni. Ordít a gyerek, játszani akar. Az építőkocka-időt nem szedjük ki a dobozából. Van maszekolni-idő, gmk-idő. fusizni-idő. Kedveskedni-tidő nincs. Az öreggel-törődnü-időt eltemettük. Zörög a csontváz-idő, akár akarjuk, akár nem, vele kell mennünk. Hiába szeretnénk előkeresni, még egyszer kézbe kapni, végleg elgurult, kilyukadt a játéklabda-idő. Az autóbuszban hatalmas tö­meg tolongott. Kövesi éppen a fél hármast érte el, ott találkozott ré­gi osztálytársával, Strangl József­fel. Messziről megismerték egy­mást a sokaságban, mindketten elmosolyodtak. Mikor sikerült kö­zelebb kerülniük egymáshoz, Strangl jókedvűen kiáltotta: — Na, végre megvagy! Már há­rom hete ígérgetem Etelkának, hogy megkereslek, és megbeszé­lünk egy igazi halászlé-vacsorát. Kövesi tovább vigyorgott, de nem válaszolt. Strangl azt hitte, barátja nem hallotta a szavait. — Gyertek ki péntek este hoz­zánk. Tudom, mennyire szereted a halászlét, addig meg én kétszer is megyek a Dunára, majd csak fogok valamit. Köztük egy magas fiatalember állt. Kövesi látta, hogy a nyakán nagy csöppekben folyik az izzad­ság, rögtön maga is izzadtnak érezte magát. Az ingnyaka vágni kezdte, a pantalló mintha szúrta volna a bőrét, Strangl szívesen megkerülte volna a fiatalembert, de olyan zsúfolt volt a busz, hogy semmiképpen sem lehetett helyet cserélni, így a válla fölött kiabált: — Ha meg nem megy a hal, leg­följebb veszek a piacon egy pon­tyot, azelőtt is megtörtént már. Jót nevetett, de Kövesi most nem követte. Arca merev volt. — Megbeszéltük? — kérdezte Strangl. — Pénteken este várunk benneteket. — Nem érünk rá pénteken — felelte Kövesi és kinézett az ab­lakon. A Futaki út régebbi házai­hoz értek, és az autóbusz a súly­tól nyekeregve lassított a kórház előtt. — Nem baj — válaszolta Strangl vidáman. — Akkor gyertek szom­baton. Vagy gyertek vasárnap. Amelyik nap nektek megfelel. — Most nem érünk rá — mond­ta. — Ez a hétvége nagyon fog­lalt. A barátja tovább kiabált a ma­gas fiatalember válla fölött. — Beszéljük meg a jövő pén­tekre — mondta. — Vagy ha ak­kor is foglaltak vagytok, beszél­jük meg vasárnap ebédre. Talán az lenne a legjobb. Etelka már úgy szeretné kibeszélni magát Ró­zsával. Csodálkozott is, hogy any- nyi ideje nem jelentkeztek. Az autóbusz újra fékezett a megállónál. Kövesi kénytelen volt meglökni az izzadó fiatalembert, hogy a kijárat felé furakodhas- son. — örülök, hogy láttalak — monta. — Jól nézel ki. Strangl belenézett barátja arcá­ba, ahogy az elhaladt mellette. — Na, de mikor jöttök? — kér­dezte. — Már régen beszélget­tük ki magunkat úgy istenigazá­ból. Minden bajunkról. Tudod, hogy jóféle hegyi bort szereztem egy kamenicai magántermelőtől? Kövesi elkapta a kijárati ajtó rúdját. Arrébb nyomott egy feke­te ruhás öregasszonyt, hogy a lép­csőhöz jusson. — Mostanában foglaltak va­gyunk. Rengeteg a munka az új helyemen. Strangl még egyszer utánaszólt: — Te mindig imádtad a halász­lét. Meg ha akarod, sütnék is ne­ked halat. Kövesi leszállt a buszról. Jól- esőn rázta meg magát. A kabát gallérját hátrább lökte, hogy a levegő jobban érje. Onnan lentről mondta bámészkodó barátjának, aki már nem is hallhatta szavait, mert az önműködű ajtó becsapó­dott: — Elkezdtem vadászni. Puskát vettem. 2. Az áruház férfiosztályán öt sor­ban álltak az öltönyök. Kövesi a sorok között mászkált, válogatott. A kereskedők közül egy fiatalem­ber jött oda hozzá, szolgálatké­szen hajlongott. Már messziről ba­rátságosan vigyorogni kezdett, igyekezett jó hangulatot kelteni a vevőben. — Van kiárusításon levő leszál­lított öltönyünk is — magyarázta lelkesen. — Ha megfelel, ugyan­azon az áron akár két öltönyt tet­szik venni. És garantáltan minő­ségi áru, tessék megtekinteni. Udvariasan karon fogta Köve- sit, és az utolsó öltönysor felé akarta vezetni, de ő nem hagyta magát. — Nem érdekel — mormogta. Szeme végigfutott az öltönyö­kön, de nem látott megfelelő do­hánybarnát. — Csak jöjjön bátran — noszo­gatta tovább a kereskedő. — Higgye el, azok se rosszabbak, és még olcsóbbak is. Boldogan hajlongott és ugrált a vevő körül, mintha a leárazott áru az ő személyes ajándéka len­ne. — Dohánybarna ruhájuk nincs — mondta Kövesi. — Oda meg nem megyek. — A fiatalember meglepődött. Nyaka megnyúlt, kíváncsian előre­hajolt. — De hát miért? — kérdezte. — Mikor az se rosszabb. Van ott do­hánybarna öltöny is. Esküszöm, jó lesz. Csak tessék megtekinteni. Kövesi rosszkedvűen tépte ki magát az invitáló kezéből. — Maga hülye — mondta hal­kan, de határozottan. — Nem ér­dekel a leárazott áruja. Engedjen el. Megfordult, és kiment az üzlet­ből. 3. A falat teljes hosszában tükör borította. A kép egy negyvenéves, kövérkés férfit mutatott. A hajá­ban nem túl sok ősz hajszál, mindössze négy vagy öt. De ha megfordította a fejét oldalra, ak­kor látszott, hogy a tarkóján ko­paszodik. A tarság a feje búbját támadta meg, ott, ahol a papok borotválkoznak. Az öreg borbély szolgálatkészen borította a nya­kába a fehér lepedőt. — A megszokott módon — dal- likázta, miközben hátul megkötöt­te a csomót. — Megszokott módon. De Kövesi határozottan rászólt: — Nem a megszokott módon. Az öreg kizökkent munkaritmu­sából. Megállt a keze. Szemöldöke magasra szökkent a meglepetés­től. — Ahogy parancsolja — mondta végül. — Milyen frizurát tetszik? — Hagyja meg a hajamat teljes hosszában — mondta Kövesi. — Hagyja meg hosszúra, csak itt a halántékomon igazítsa ki, csinál­jon benne rendet. 4. A gyerekek a kertben játszot­tak, mikor az apjuk hazaért. Pi­roska is meg Józsi.is a meggyfa ágán lógtak, a vendéggyerekek meg a fa alatt táncoltak. Éktelen ricsajt csaptak, teljesen beleélték magukat az indiánosdiba, még az üvöltésük is igazinak tűnt. Kövesi rájuk ordított. — Azonnal mars a szobátokba, hallottátok? A gyerekek elhallgattak, a ven­dégek sietve szedték fel a kijárat mellé rakott táskájukat, és szó nélkül kotródtak kifelé, csak a Tűztánc, másodszor

Next

/
Thumbnails
Contents