Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
10 Szolnok megye múltjából 1988. ÁPRILIS 9. Egy díszöv rekonstrukciója Férfiviselet a késő-népvándorlás korban „Ugyanabban az Időben bejött Bizáncba azoknak, akiket avaroknak mondanak, a furcsa népe, s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon bosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletűk a többi hunokéhoz hasonlított.” Mindeme sorokat „Hitval- ló” Theophanes jegyezte le a IX. század második évtizedében (814) Ghronograph'ia című történeti munkájának lapjaira az 588 januárja körül Bizáncban megfordult első avar követségről. Ám forgassuk tovább az auktorok könyveit! Létezik egy keletrómai hadtudományi munka — Strategikon —, amelynek összeállítását föltételesen Maurikios császárnak (582— 602) tulajdonítják a filológusok. Ebben javaslatok olvashatók a bizánci katonaság részére többek között a fölszerelés és viselet dolgában a keleti népek elleni sikeres hadviselés mikéntjéről éppen azok szokásainak adaptálásával — átvételével és alkalmazásával. Itt közelebbi, témánk szempontjából izgalmasabb szövegrészt lelünk: A bizánci harcosoknak „legyen ... kerek nyakvédőjük (magas gallérjuk?) az avarok mintájára kívül len-, belül gyapjúszalagok (csíkok) sorából (?). ... A felsőruha legyen bő és vógig- érő, az avaroké mintájára szabott, tehát övvel leszorított akár lenből, akár kecskebőrből, akár sima szőr- telenített bőrből való, éspedig úgy, hogy lovaglás közben takarja a térdet s viselője csinosnak lássék benne.” Igen szerények ezek az adatok a késő-népvándorlás- kord viseletre vonatkozóan, s tény az is, hogy 150—200 esztendővel megelőző — korai avar kori — viszonyokat tükröznek, mint amely időszak most bennünket érdekel. A bemutatásra kerülő zagyvaparti leletek ugyanis a VIII. századra tehetők. Ez már a késő avar kor, némileg megváltozott etnikai képpel, emlékanyaggal, viselettel, stb. Ám a Kárpátmedencei avarság erre az időre oly mértékben „elszigetelődött”, a környező államok, frankok, biznáciak) annyira kevéssé érdeklődtek irántuk, hogy alig találunk róluk szóló híradást. Ezek csak a század legvégén és a következő legelején szaporodnak — az avar államiság pusztulásának éveiben. * # # A temetkezési hely 1986 Júliusában került elő a Zagyva mentén, azonos korú házak és vermek környékén. ÉNY—DK-i tájolású sír volt, az eredeti fölszíntől jó másfél méter mélyen. Földúltálk; ez azonban csupán a csontváz fölső részét (koponya) érintette, a leletek közel valamennyi darabját helyén, a medencénél, a csontok fölött és alatt találtuk. A tárgyak az övhöz és az arról csüngő egyéb alkalmatosságokhoz tartoztak. Az alábbi leletek kerültek múzeumija: kétrészes övcsat; hat kéttagú, csüngős övveret; öt lyukvédő; nagyszíj- vég: három kisszíjvég; hat mellékszíjveret; bújtató; tarsolykorong; valamint ár és kés. A ékítmények ónozott, tűzaranyozásos öntött bronzból készültek, s növényi (Ornamentikával díszítettek. A balról jobbra záródó tüsző vége a bal oldalon hosz- szan, egy mellékszíj közelében függött. A jobb oldalon volt applikálva egy másik mellékszíj, a tarsoly és a kés, fatokban (ez utób- ibit, helyzetéből ítélve, a jobb kéz mellé tették). Meg kell jegyeznünk, hogy a helyreállításnál bizonyos mértékű „önkényességgel” is kellett . élnünk, néhány applikáció értelemszerű helyére került. • Maga a tüsző, amely az egész garnitúrát „hordta”, itt-ott, pl. a csatnál és a csüngős véreteknél megfigyelt nyomok alapján kétségkívül bőrből készült. Az elszíneződéseknél másfajta anyagra, így szövetre utaló jelenségek nem voltak. Az öv méreteit a fémdíszekből lehet meghatározni, a szélességet pontosabban, a hosszúságot pontatlanabbul. A hosszúság a következő értékekből adódik: a derekat ölelő részt 100 cm körülinek vehetjük, ehhez hozzá kell számítanunk a csattól a búj tatóig és a bújtatótói a nagyszíjvégig terjedő szakaszt, vagyis 40—40 cm-t. Így megállapíthatjuk, hogy a tüsző közel 200 cm hosszú volt. Míg erre a veretek elhelyezkedése, a szélességre azok mérete ad információkat. A csatkereten maximum 3,2 cm széles pánt fűzhető által, a csattest nagysága több mint 2,5 cm. A bújtató 3,1 cm szélességet enged meg. A csuklás díszítmények nagysága 2,2— 2,4 cm, a lyukvédőké pedig kereken 2 cm. A nagyszíjvég tokos vége 2,2—2,3 cm széles övrészt foghatott be. A csattest szögecshelyei 1,8 cm, s a kéttagú csüngök nittjei is ugyanilyen távolságra vannak egymástól. Vélhető, sőt valószínű, hogy a csatkeret és a bújtató a tüszőnél szélesebb, a lyuk- védő-sorozat keskenyebb lehetett. Az adatot ilyeténképpen a nagyszíjvég és a csuklós veretek úgy 2,2—2,4 cm között jelzik. A bőrszíj vastagságát is mérhetjük; a bújtató szegecseinél a pánt és az alátétlemez közötti távolság 2 mm. Nézzük milyenek voltak a derékövről szabadon lógó mellékszíjak! A kisszíjvége- ket és az apró ékítményeket kell kézbe vennünk. Az előbbiek szalagbefogó része kb. 1 cm, az utóbbiak szélessége 1,5 cm. A méretkülönbségek magyarázatára több lehetőség kínálkozik. A kicsiny díszek nagyobbak is lehettek a szíjnál, de annak vége is elkeskenyedhetett a zárótag tokjánál. Mindezeket figyelembe véve a mellékszíjak szélességét 1,1—1,3 crn-re becsülhetjük. 25—30 cm hosszúságúak voltak, tehát a comb fölső részéig értek. Lássuk ezek után, miként fixálták az egyes tartozékokat! Kezdjük a pompás csattal. Hátsó felületéhez az öv végét három nitt segítségével rögzítették .amelyek háromszög formában a test szélei közelében helyezkednek el. Még az övkapocsnál is impozánsabb nagyszíjvég- nél nem használtak szögecseket, egyszerűen beleszorították a tokba a bőrt. A kéttagú, csüngős díszeknél alul és fölül találunk egy- egy nittet ill. nitthelyet. A lyukvédőknél három szög van, néhány esetben alátét- lemezecskével, amelyek a tüsző hátsó oldalát óvták a kopástól. A bújtató nem mozgott szabadon, rögzítve volt, két-két alátétes, domború fejű szöggel applikálták. A mellékszíjaknál a kisszíjvég előlapja és hátsó lemeze közé két nittel erősítették oda a szalagot. Az apró vereteket ugyanígy helyezték föl. Az erszénynél a domború-homorú korongot középen három, a szélek felé két lyuk segítségével varrták (?) a tarsoly fedelére. Hogyan kapcsolták a derékövhöz a mellékszíjakat, a .tarsolyszíjat és a késtok szíját? Erre nagyobb biztonsággal csak egyetlen esetben válaszolhatunk: egy szögecs, úgy tűnik, a tarsoly melletti szíjat erősítette a tüszőhöz. A bőrerszény a nyomokból ítélve tenyérnyi nagyságú lehetett, a díszikorong 8 cm-es átmérője is ezt jelzi. Benne a szokásos dolgok, apróságok sorából csupán egy tárgy, egy fanyelű, árszerű eszköz volt. Az előkerült téglalap formájú — úgynevezett lant alakú — vas csat nadrág- szíjra utal, amelynek szélességét 1,5 cm-re tehetjük. A szíjat úgy rögzítették, hogy az övkapocs „bázisánál” egyszerűen visszahajtották, s talán varrták. (Varrásnál egyrészt a mai értelemben vett eljárásra, másrészt ár segítségével történő összetűzésre ugyanúgy gondolhatunk.) c A teljes ruházat rekonstrukciójánál az általános nomád divatot vehetjük alpul, s az elöljáróban idézett forróshelyek utalásait. A fejet kúpos süvegféle véd- hette, az ingszerű alsó ruhadarabra hosszú, kaftánhoz hasonló fölsőruha borulhatott. Lényegében ezt fogta össze a helyreállított deréköv. Nadrágot, lábain csizma- ill. bocskorszerű alkalmatosságot viselhetett a zagyvaparti sírban nyugvó ember. Haját két varkocsba fonhatta. S így előttünk áll egy, a VIII. századiban élt avar férfi, a Zagyva-menti puszták fia. Szabad ember, egy kisebb-nagyobb közösség vezetője volt, aki a kagán hívására harci ménjével, fegyverzetével — íjjal-nyíllal és szablyával — s díszes, aranyozott övével méltóságteljesen vonulhatott. Cseh János A ladányi Antal Mihály Egy reformkori magyar nyelvész A 19. század első fele a magyar kultúra fejlődésének talán legmeghatározóbb időszaka volt, melyben szellemi életünk európai színvonalra emelkedett. Ekkor nemcsak nagy egyéniségekben bővelkedhetett, hanem olyan emberekben is, akiknek kevéssé ismert, s talán máig sem elismert munkássága a magyar tudomány és kultúra későbbi fejlődését alapozta meg. Ez utóbbiak közé tartozik a nyelvész Antal Mihály is. Antal Mihály 1793-ban születet Jászladányon. Módosabb redemptus családból származott, apja községi jegyző volt. Ifjúkorában a lelkész» hivatás iránt érzett leginkább vonzalmat, ezért az egri papneveldébe ment teológiát tanulni. Az egri évek során a természet- tudományok keltették fel az érdeklődését. 1811-ben otthagyta a papi szemináriumot, és Pestre ment, ahol az egyetemen orvosi előadásokat hallgatott. A szigorlatok letételéhez szükséges pénzzel azonban nem rendelkezett, ezért kénytelen volt a jogi karra átiratkozni. Tanulmányai befejeztével -majd egy évtizedig különböző nemesi házaknál vállalt nevelői állást. Ekkoriban kezdett el foglalkozni a magyar irodalom és a nyelvtudomány kérdéseivel, s e témával kapcsolatban a Tudományos Gyűjteményiben több kisebb cikke és tanulmánya is megjelent. 1830-ra befejezte magántanári működését, s mivel sikerült némi pénzt megtakarítani, 1830-ban végleg Pestre költözött. Élete további részét a tudományos munkálkodásnak szentelte. 1831-ben a néhány évvel előbb megalakult Magyar Tudós Társaság elfogadta egy nagy akadémiai nyelv- szótár elkészítésének tervét, amiben a magyar nyelv teljes szókincsét kívánták ösz- szegyűjteni. Mivel azonban a munka elkészítése több évtizedes feladat volt, Széchenyi István javaslatára elhatározták egy kisebb, napi szükségleteket kielégítő kézi szótár elkészítését is, minek a szerkesztésével Wörösmarty Mihályt és Toldy Ferencet bízták meg. A szerkesztők tudomással voltak Antal Mihály nyelvészeti ismereteiről, s így őt is munkatársul kérték fel. A kétrészes Magyar és Német Zsebszótár első kötete 1835- re, a második pedig 1838-ra készült el, s a kezdetben két tagú szerkesztő bizottság Antal Mihállyal, Bajza Józseffel és Bugáth Pállal hamarosan öt főre bővült. „Antal a tehernek nagyobb részét vitte — írta róla később Toldy Ferenc — amennyiben a köz nyelv kincseink az életből ös6ze- szedése, a vég átnézés s a ... nyomdai igazítás az ő vállalna nehezedett.” Az elkészült munka értékét csak növelte, hogy ezt követően hosszú ideig hasonló jellegű kiadvány Magyarországon nem jelent meg, s így az több évtizeden át a legjobb magyar szótárnak számított. A Magyar Tudós Társaság Antal Mihályt még 1833. november 15-én levelező tagjai sorába választotta. Röviddel később a Nemzeti Kaszinó könyvtárosa lett, s haláláig e munkakörben tevékenykedett. A 40-es években több hazai egylet és vállalkozás alapításában vett részt, vagy mint részvényes, vagy pedig mint választmányi tag. Hosszabb betegség után 1850. június 20-án halt meg Pesten, tüdőbajban. Magánkönyvtárát a Jászkun Kerületekre, vagyonát pedig a Magyar Tudományos Akadémiára, illetve a Süketnémák Váci Intézetére hagyta. Bagi Gábor Vitatott nyelvészeti értelmezések A jász népnév eredetéről A jász népnév eredetét hosszú ideig mítosz és legenda, valamint tévedések vették körül. Egyesek „jazig” népnévvel hozták kapcsolatba, mások pedig ősmagyar eredeztetésében az „ijes, Íves, ijész” = íjász szóval kötötték össze. Ez utóbbi felfogást publikálta még a jászberényi tanítóképző tudós tanára, Blénessy János is századunk első felében, pedig ekkor már ismeretes volt Melich János nyelvész véleménye, aki orosz kutatási eredményekre is támaszkodva, de elfogadva F. Miklosich és Asbóth Oszkár véleményét is a „jász” személy- és népnevet szláv eredetűnek tartotta, sőt részletes elemzésében a szó délszláv eredeztetése mellett tört lándzsát. A jászok etnikumának kérdéseivel foglalkozó szak- irodalomban az utóbbi évtizedekben a Melich-féle vélemény gyökeresedett meg. Sízabó László A Jász Etnikai csoport I., majd a Jászság című monográfiájában, sőt legújabb tanulmányában is Melich János véleményét fogadja el: „A magyarországi jászok eredetének a kérdését Melich János oldotta meg, amidőn 1912-ben megjelent cikkében megfejtette a jász népnév eredetét, s elhárította az útból a korábbi téves értelmezéseken nyugvó legkülönbözőbb névazonosításokat. Eszerint a magyar jász népnév az iráni eredetű as, az, ászi. assi, asija alakokban előforduló egyes és többes számú népnév alakokból ered, s mi a magyarba szláv közvetítéssel, létesített szókezdő magánhangzóval vettük át. Mint említettük, maga Melich hivatkozik arra, hogy a jász nevet többen szláv eredetűnek mondják (Miklosich és Asbóth O. műveiben), s biztos, hogy nagyon jól tudta, hogy mind Miklosich, mind Asbóth már előzőleg más műveikben (pl. Miklosich összláv— görög—latin lexikonjában) leszögezték a jász szó középkori „alanus” jelentését és orosz közvetítését, vagyis annak a névnek az elterjedését, ahogyan a grúzok az oszétokat (alánokat) nevezték (osebi. ősi, ősz, oszok). Melich János mindezt nagyon jól tudta és le is írta, de az általánosnak mondható szláv eredeztetést pontatlannak találta. Nem véletlenül, mert a magyar szlavisztikának mindig kulcskérdése volt, azaz törekedett — a lehetőségekhez mérten — pontosan megállapítani, hogy a magyarba a jövevényszó mely szláv nyelvből érkezett. Végeredményben Melich János is ezt tette, de ott hibázott, amikor a magyar jász szót délszláv eredetűnek mondta ki, s így a népnév megfejtését éppen tévútra vitte, amikor a következőket állapította meg: „A jász név a magyarban nem régibb a XIII. század végénél s délszláv jasi (több. nom=alán) átvétele, ahol viszont a szó orosz eredetű. Az oszétek (alánok) azonban magukat sohasem hívták jászoknak”. Szabó László megállapításában hibázik, mert Melich János sem nem „nyitotta meg”, sem nem „oldotta meg” a kérdést, sőt tévútra terelte a megfejtést. Kniezsa István akadémikus A magyar nyelv szláv jövevényszavai című monográfiájában vitába száll Melichnek a szó délszláv eredeztetésével kapcsolatos véleményével: „Melichhel és Bárczival ellentétben nem látom semmi akadályát, hogy a szót közvetlenül az oroszból származtassuk, sőt teljesen valószínűtlennek tartom, hogy szavunk a magyarba délszláv közvetítéssel jutott volna. A jászok ugyanis a kunokkal együtt nem a Balkánról érkeztek, hanem Keletről, az oroszok felől, valószínű tehát. hogy nevüket is onnan kapták. A XII—XIII. században pedig a magyarságnak elég élénk kapcsolatai voltak az oroszokkal ahhoz, hogy egy, az ő területükön keresztül érkezett nép nevét át tudják adni a magyarságnak”.. A XIII. századi útleírásokban párhuzamosan szerepel az alán és az ász=jász elnevezés, pl. Rubruk Wilelmus útleírásában (1255-ből) a következő mondattal találkozunk: „Alani, qui ibi dicum- tur Aas” = Az alánok, kiket itt jászoknak mondanak. A mai napig megmaradt a romániai Iassi város középkori orosz neve „Jasski torg”, azaz, magyarosan Jászvásár, Jászváros. A XIII. században a mongol—tatár támadás elől — Moldván keresztül — a kunokkal együtt Magyarországra betelepült iráni eredetű népcsoport tehát magával hozta az idegenektől kapott „jász” elnevezést. A jász szó eredeztetésének másik pontosítását ugyancsak Kniezsa Istvántól kapjuk; ő a jász szót nem iráni eredetűnek mondja: „Az orosz szó a török as=oszét átvétele, ez viszont a grúz ősből való, amely pl. az oseti „őszét terület”, osebi, „oszétek” szavakban van meg.” Mindez nem véletlen, hisz a magyarországi jászok közvetlen rokonai az oszétek saját magukat „iron”- noknak, hazájukat Oszétiát pedig „Iriszton”-nak nevezik, azaz önmagukról anyanyelvükön szólva természetesen nem használják az idegenektől kapott elnevezést. (Egyébként az őszét nyelv egyik nyelvjárása is az „iron”). Bárczi Géza is a későbbiekben írt A magyar nyelv életrajza című könyvében helyesbíti a Szófejtő Szótárban tett megállapítását: „Érintkeztek a magyarok vándorlásuk utolsó századában az oroszokkal is ... E korai érintkezéseknek a nyomaiként néhány orosz eredetű szó honosodott meg nyelvünkben, így lengyel, jász, halom, kerecset, szégyen stb. összefoglalva a tudomány újabb kutatásai szerint tehát a jász népnevet nyugodtan mondhatjuk orosz, sőt óorosz eredetűnek, s nem általában szláv vagy délszláv eredetűnek mint Melich János tette. A magyar nyelv szláv jövevényszavai rétege- ződésének újabb értékelésében dr. H. Tóth Imre osztja Kniezsa István véleményét. Általános felfogás, hogy a népnevek (etnoniok) állandóak és az egyik nyelvből az elnevezés a másikba megy át, talán épp a magyar nyelv közvetítette a jász elnevezést dél felé (déli szlávok felé), mint erre Kniezsa István is céloz. A jász név eredeztetésének a pontosítása nyelvészeti kérdés, s nem érinti sem a jászok etnikai kérdését, sefn mai magyarságtudatát. Dr. Horgosi Ödön Összeállította: Tálas László
